Borisz Szpasszkij helyet foglalt Bobby Fischer mellett + VIDEÓ

Szpasszkij legenda lett már életében, különösen az 1972-es „évszázad mérkőzése” révén, amikor a hidegháború csúcspontján összecsapott az amerikai Bobby Fischerrel. A pályafutása a második világháború utáni szovjet sakk aranykorától egészen a 21. századig ívelt, és öröksége mind a laikusok, mind a sakkozók számára máig inspiráló.

Borisz Szpasszkij 1937. január 30-án született Leningrádban (ma Szentpétervár). Gyermekkorát meghatározta a történelem: a második világháború idején, Leningrád ostroma elől evakuálták családjával a Kirov vidéki Korsik faluba, és a hosszú vonatút alatt tanulta meg a sakk alapjait.

Szülei komoly nélkülözéseket éltek át a háborúban – édesapja kis híján éhen halt. A háború után a család visszatért Leningrádba, és a kis Borisz ekkor kezdett igazán komolyan sakkozni: 1946-ban beiratkozott a Pionírok Palotájának sakkiskolájába. Tehetsége korán megmutatkozott: tízévesen egy szimultán játékon legyőzte a szovjet bajnok Mihail Botvinnikot, aki nem sokkal később világbajnok lett.

Szpasszkij úgy emlékezett vissza, hogy „tízévesen váltam profivá”, amikor edzője, Vlagyimir Zak a szárnyai alá vette. Zak nemcsak tanította, de a háború utáni szűkösségben enni is adott neki, sőt hozzásegítette egy ösztöndíjhoz is, hogy a családját támogathassa.

A fiatal zseni magabiztosan tört fölfelé. 15 évesen már a leningrádi bajnokság élmezőnyében végzett, olyan nagymestereket megelőzve, mint Viktor Korcsnoj. 18 évesen, 1955-ben Szpasszkij a világ legfiatalabb nagymestere volt, miután kiváló eredménnyel kvalifikálta magát a zónaközi világbajnoki selejtezőn a kandidátusi versenyre.

Ugyanebben az évben megnyerte az ifjúsági sakkvilágbajnokságot is Antwerpenben (Belgium) veretes mezőnyben. A szovjet sakkiskola új csillaga ekkor már országos ismertségre tett szert; alig 18 évesen a Szovjetunió bajnokságán is dobogón végzett olyan legendák társaságában, mint Vaszilij Szmiszlov, Tigran Petroszjan és Botvinnik.

Szpasszkij a hatvanas évekre a világ élvonalába tartozott, és folytatta menetelését a világbajnoki cím felé. 1965-ben a kandidátusi versenysorozatban szenzációs győzelmet aratott az exvilágbajnok Mihail Tal felett, ezzel kivívta a jogot, hogy világbajnoki kihívó legyen.

Első címmeccsére 1966-ban került sor a címvédő Tigran Petroszjan ellen. A fiatal Szpasszkij ekkor még alulmaradt a védekezés nagymestereként emlegetett Petroszjannal szemben, ám értékes tapasztalatot szerzett. Három évvel később, 1969-ben újra eljutott a döntőig, és revánsot vett Petroszjanon, 24 játszmás páros mérkőzésen 12½–10½ arányban győzött. Ezzel Borisz Szpasszkij tizedikként ült fel a sakkvilág trónjára.

A szovjet sportsajtó az egekbe magasztalta: Szpasszkij győzelmét a szovjet sakkiskola diadalaként, Petroszjan leváltását pedig generációváltásként is ünnepelték, hiszen egy sokoldalú, támadó és pozíciós játékban egyaránt jártas nagymester került a világ tetejére.

Szpasszkij játékstílusát ugyanis az univerzalitás jellemezte: könnyed eleganciával tudott pozíciós nyomást gyakorolni, de ha kellett, briliáns kombinációkra volt képes, és könyörtelen támadásokat vezetett. Erre példa számos emlékezetes partija is, például az 1960-as Mar del Plata-i versenyen, ahol egy merész királycselben legyőzte a fiatal Bobby Fischert, vagy később az 1968-as kandidátusi döntőn adott, látványos mattja Portisch Lajos ellen. A csúcson töltött éveiben Szpasszkijt a sakkvilág legyőzhetetlennek tartotta, s a nemzetközi sajtóban is elismerték karizmatikus és sportszerű hozzáállását.

1972-ben Szpasszkij pályafutása és a sakk története is fordulóponthoz érkezett. Ebben az évben került sor Izlandon a világbajnoki döntőre a szovjet címvédő Szpasszkij és a kihívó amerikai zseni, Bobby Fischer között. A mérkőzés nem csupán sportesemény volt, hanem a hidegháborús szembenállás jelképe is lett: a két szuperhatalom intellektuális összecsapását látták benne sokan.

A média világszerte az „évszázad mérkőzéseként” emlegette a párharcot, soha korábban nem övezte ekkora figyelem a sakkot. Szpasszkij a szovjet sakk fölény megtestesítője volt – a Szovjetunió sakkozói 1948 óta tartották megszakítás nélkül a világbajnoki címet –, míg Fischer egymaga képviselte a Nyugatot a szovjetek „sakkuralma” ellen.

A reykjavíki mérkőzés drámai fordulatokkal indult. Fischer már a kezdettől pszichológiai hadviselést folytatott: az első játszmát elvesztette egy szokatlan hibával, majd nem jelent meg a második játszmán – ezzel játék nélkül adta fel azt –, tiltakozva a terem állítólagos zajai és a kamerák jelenléte miatt. Szpasszkij megdöbbent, de a Nemzetközi Sakkszövetség közbenjárására a mérkőzés folytatódhatott, igaz, Fischer kikényszerítette, hogy zárt, közönség nélküli szobában játsszák le a folytatást.

A szovjet bajnok később magát okolta, hogy engedett Fischer követeléseinek és trükkjeinek, mert ez kizökkentette őt megszokott ritmusából. A kényszerszünet után Fischer óriási lendületet vett: a harmadik játszmától kezdve fokozatosan felőrölte Szpasszkij előnyét, és a 6. játszmában egy briliáns stratégiai győzelmet aratott. A parti olyan magas színvonalú volt, hogy Szpasszkij felállva tapsolta meg Fischer teljesítményét, együtt a közönséggel. Ezt látva Fischer is meghatódott; később ellenfelét „igazi sportembernek” nevezte, amiért így elismerte a játék szépségét.

A sportszerű gesztusok ellenére a küzdelem kegyetlenül folyt tovább. Fischer egyre magabiztosabb lett, és végül 12½–8½ arányban győzedelmeskedett, ezzel megtörve a szovjet világbajnoki hegemóniát.

Szpasszkij számára fájdalmas vereség volt ez, hiszen elvesztette világbajnoki címét. A geopolitikai légkör miatt a kudarc többet jelentett személyes vereségnél: a szovjet vezetés csalódott volt, hogy legjobbjuk alulmaradt az amerikaival szemben. Szpasszkij hirtelen kegyvesztetté vált hazájában – addigi ünnepelt hősükből bűnbak lett a szovjet hivatalos narratívában, noha ő maga sportszerűen gratulált Fischer sikeréhez.

A mérkőzés utóéleteként legendák keringtek arról, hogy a KGB figyelte vagy akár zaklatta Szpasszkijt a vereség miatt, bár ezt utólag részben cáfolták. Mindenesetre a szovjet sportvezetés a következő években már új bajnokot keresett, és a fiatal Anatolij Karpovot kezdték előtérbe állítani.

Érdekesség, hogy Szpasszkij később egyáltalán nem keserűen tekintett vissza 1972-es vereségére. Épp ellenkezőleg: évekkel később azt nyilatkozta, hogy szinte megkönnyebbült, amikor Fischer legyőzte őt. „El sem tudják képzelni, milyen megkönnyebbülés volt, amikor Fischer elvette tőlem a címet” – mondta Szpasszkij, hozzátéve, hogy nem szomorúságot érzett, hanem mintha egy hatalmas teher került volna le a válláról.

Világbajnokként óriási elvárások nehezedtek rá, rengeteg hivatalos kötelezettség kötötte le idejét a saját felkészülése helyett. Ez a kijelentés pedig jól mutatja Szpasszkij filozofikus és szabad szellemét, amellyel a sakkot és a sikert kezelte.

Szpasszkij nevét ma is elsősorban a Fischer elleni legendás mérkőzéssel azonosítják, és nem véletlenül: a hidegháború időszakában a sakk is politikai színezetet kapott, és ő ennek a korszaknak az egyik központi szereplője lett. 1972-ben egy egész nemzet szurkolt érte odahaza – sőt, az egész szocialista tábor – míg az USA-ban és a Nyugaton Fischer lett nemzeti hős.

A mérkőzés idejére még a Fehér Ház és a Kreml figyelmét is lekötötte a sakk: Henry Kissinger, az USA nemzetbiztonsági tanácsadója telefonon biztatta Fischert a meccs előtt, a szovjet pártvezetés pedig tanácsadókkal látta el Szpasszkijt.

A Fischer elleni csatát követően a szovjet sportpolitika hamar továbblépett. A fiatal Karpov 1975-ben – Fischer visszalépése nyomán – világbajnok lett, és a szovjet hegemónia helyreállt. Szpasszkij azonban ettől kezdve különutas pályát járt be, amely tovább erősítette hidegháborús „renegát” imázsát. Nem titkolta, hogy elege lett a szovjet bürokráciából és politikából: nyíltan hangoztatta rendszerkritikus nézeteit, amelyet a hatalom nehezen viselt.

Visszaemlékezések szerint Szpasszkij sosem volt tipikus „szovjet sportoló”: imádta a szabadságot, érdeklődött a nyugati irodalom és kultúra iránt, és nem félt önálló véleményt formálni. Mindez a hidegháború éveiben szokatlan bátorságra vallott. Később ő maga így fogalmazott: „Számomra a sakk mindig is több volt politikai harcnál – a sakk az életem nyelve volt, amelyen kifejezhettem magam.”

Szpasszkij különleges szerepe a hidegháborús sakkháborúban abban is megnyilvánult, hogy a két szuperhatalom enyhülési folyamatában szimbolikus figurává vált. A Fischer–Szpasszkij-meccs után a sakk népszerűsége világszerte megugrott, és sokan úgy emlegették, hogy ez a párharc hozzájárult a kelet–nyugati közeledéshez is, megmutatva, hogy a két blokk versengése békés intellektuális síkon is lehetséges.

Szpasszkijt nyugaton is szívesen látták versenyeken, barátkozott riválisaival – saját bevallása szerint sosem tekintett ellenségként a nyugati sakkozókra, barátja volt például a dán Bent Larsen és számos amerikai nagymester is. A hidegháború alatt a sakkasztalnál ő hídember volt Kelet és Nyugat között, aki bizonyította, hogy a sport és a közös szenvedély felülírhatja az ideológiai ellentéteket.

A világbajnoki cím elvesztése után Szpasszkij még évekig a világ élmezőnyéhez tartozott, de hazájában háttérbe szorult. 1973-ban még megnyerte a Szovjetunió bajnokságát – pályafutása során másodszor –, bizonyítva, hogy továbbra is kivételes játékereje van. 1974-ben a világbajnoki cím visszaszerzéséért is harcba szállt a kandidátusi versenyeken, de az új generáció képviselője, Anatolij Karpov az elődöntőben megállította.

Ez a vereség egy korszak végét jelezte Szpasszkij életében. Ekkorra mind inkább érezte, hogy nem találja a helyét a szovjet rendszerben, és személyes okok is a változás felé sodorták.

1976-ban Szpasszkij úgy döntött, emigrál a Szovjetunióból. Feleségül vett egy orosz származású francia nőt, Marina Nyemcsovát, és Párizsba költözött. Két év múlva megkapta a francia állampolgárságot is, így francia színekben folytatta sakkozói karrierjét. A lépése szenzációszámba ment: a hidegháború közepén egy exvilágbajnok disszidálása politikai felhangoktól sem volt mentes. Szpasszkij azonban saját bevallása szerint elsősorban a személyes szabadságát kereste.

A szovjet állami kontroll után Párizsban végre szabadon utazhatott, és versenyezhetett nyugaton is. A francia sakkozásnak is ikonikus alakja lett: a francia válogatottal három sakkolimpián is részt vett (1984, 1986, 1988), és a párizsi Luxembourg-kertben rendszeresen lehetett látni, amint örömsakkpartikat játszik rajongókkal a szabadban. A világjáró nagymester eközben megőrizte orosz identitását is – sokan tréfásan „francia orosznak” nevezték.

Bár a világbajnoki cím közelébe már nem került, Szpasszkij továbbra is eredményesen sakkozott nemzetközi versenyeken és meghívásos tornákon.

1992-ben a sakkvilágban újra reflektorfénybe került a neve: Robert Fischer húsz év után előbújt a visszavonultságból, és épp Szpasszkijt választotta ellenfélnek egy különleges páros mérkőzésre. A Fischer–Szpasszkij-„visszavágót” a volt Jugoszlávia területén, a Montenegróhoz tartozó Szveti Sztefán szigetén és Belgrádban rendezték meg. Bár a mérkőzés nem volt hivatalos világbajnoki döntő, óriási médiaérdeklődést váltott ki, hiszen a legendás páros újra asztalhoz ült.

A politikai feszültség ezúttal is jelen volt: Jugoszláviát épp akkor sújtották ENSZ-szankciók, Fischer pedig az amerikai tiltás ellenére utazott oda – ezért hazájában körözött személlyé vált. A 55 éves Szpasszkij ebben a meccsben is megvillantotta klasszisát, de végül ismét alulmaradt Fischerrel szemben (10–5 arányban). A játszmák után barátságosan kezet ráztak; láthatóan nem ellenségként, hanem régi ismerősként tekintettek egymásra.

Szpasszkij a mérkőzés után azt mondta: „Örülök, hogy Bobbyval újra játszhattam. Most már lezárhatjuk a múltat, és barátokként folytathatjuk.” Az esemény egy korszak nosztalgikus lezárásának is tekinthető volt.

Az 1990-es években Szpasszkij visszavett a versenyzésből, de továbbra is aktív maradt a sakkéletben. Kiállítási mérkőzéseken, szimultánokon szórakoztatta a közönséget szerte a világon. Magyarországon is tiszteletét tette: 2007 áprilisában a Hévízi Sakklegendák Találkozóján rapid párosmérkőzést játszott a magyar sakkozás élő legendájával, Portisch Lajossal, mindkettejük 70. születésnapja alkalmából.

A hatjátszmás rapid meccs 3–3-as döntetlennel zárult, és a két veterán remek hangulatú partikban bizonyította, hogy még idősebb korukban is kiválóan forgatják a bábukat. Portischsal egyébként már a hatvanas években találkoztak, az 1976/78-as világbajnoksági ciklusban Szpasszkij nyert, 1981-ben viszont 7–7-es állás mellett a magyar jutott tovább, mert többször győzött sötéttel.

Szpasszkij a 2000-es években több súlyos egészségi megpróbáltatáson esett át: 2006-ban és 2010-ben agyvérzést kapott, amelyek után mozgása és beszéde is nehezebbé vált. Ennek ellenére megőrizte életkedvét és humorát. 2012-ben drámai fordulattal visszaköltözött Oroszországba: szinte „megszökött” franciaországi otthonából, mert úgy érezte, Párizsban elszigetelten él. Mint mondta, „elérkezett az idő, hogy új fejezetet nyissak, és hazatérjek. Franciaországban eltelt az időm, ideje volt továbblépni”.

Utolsó éveit Moszkvában töltötte, visszavonultan, távol a nyilvánosságtól. A régi barátok, tanítványok azonban gyakran meglátogatták, és a sakkot ekkor sem hagyta abba teljesen: online játszott, elemzéseket írt, és figyelemmel kísérte a nemzetközi eseményeket.

Borisz Szpasszkij sakköröksége páratlanul gazdag. Játszmáit mindmáig sakkozók generációi tanulmányozzák, stratégiai és taktikai meglátásai beépültek a modern sakk tananyagába. Ahogy Andrej Filatov, az Orosz Sakkszövetség elnöke fogalmazott Szpasszkij halálhírére: „Egy nagyszerű személyiség távozott… Nagy veszteség ez az ország számára.”

Szpasszkij kétszeres szovjet bajnok, tízszeres világbajnokjelölt volt, és a világ számos erős tornáján diadalmaskodott pályafutása során. Eredményei önmagukért beszélnek, de legalább ennyire fontos az a hatás, amelyet a sakkozás népszerűsítésére gyakorolt. Az 1972-es mérkőzés nyomán világszerte megugrott a sakk-klubok taglétszáma, gyerekek milliói kezdtek el sakkozni.

A mosolygós sportsman legendás volt. Élénk szellem, éles ész és sziporkázó humor jellemezte – mind orosz, mind nyugati barátai imádták társaságát. Kortársai szerint sosem vette magát túl komolyan, szeretett viccelődni akár saját hibáin is. Szabadgondolkodó, nonkonformista alkat volt, aki a sakktól függetlenül is sok minden iránt érdeklődött.

Állítólag fiatalon annyira megszerette az egyik sakkfigura, a fehér vezér formáját, hogy komolyan megfordult a fejében: zsebre teszi és hazaviszi azt egy klubból – végül mégsem lopta el, mert attól tartott, akkor sosem lesz belőle világbajnok. Ez a kedves anekdota is jelzi, milyen szenvedély fűtötte a játék iránt. Szpasszkij nem csupán sportoló, hanem gondolkodó is volt: diplomát szerzett újságírásból, folyékonyan beszélt több nyelven, és szívesen olvasott filozófiai műveket.

A szovjet érában különcnek számított azzal, hogy nem félt hollywoodi filmeket nézni vagy dzsesszt hallgatni.

A sakkasztalnál Szpasszkijt ellenfelei is nagyra becsülték emberi kvalitásai miatt. Anatolij Karpov, aki tinédzserként példaképének tekintette Szpasszkijt, így emlékezett vissza: „Borisz Szpasszkij számomra egy egész korszakot jelentett a sakkban.” Karpov idoljai között említette José Capablancát és Szpasszkijt, s amikor 1974-ben legyőzte őt, úgy érezte, „a saját tanítómesteremet múltam felül”.

Polgár Judit, minden idők legjobb női sakkozója – aki 13 évesen egy villámpartiban legyőzte Szpasszkijt, később pedig baráti viszonyba került vele – szintén rajongással nyilatkozott róla. Szerinte Szpasszkij „csodálatos bajnok és lenyűgöző személyiség” volt.

„Aki találkozott vele, örökké emlékezni fog rá… Különösen a humorérzéke, a briliáns elméje és a bámulatos kíváncsisága marad meg bennünk. Hiányozni fog nekünk. Hiányozni fogsz, Borisz!” – írta a magyar nagymester búcsúüzenetében. Ez a méltatás is jól összefoglalja, mitől volt Szpasszkij több, mint „csak” egy egykori világbajnok.

Borisz Szpasszkij hosszú élete során számtalan emlékezetes pillanattal ajándékozta meg a sakkvilágot. Pályafutása ívet húz a 20. század második felének történelmén: egy szegény sorsú leningrádi fiúból a világ tetejére jutott, majd egy hidegháborús ikonból világpolgár lett, végül hazatérve élő legendaként tisztelte őt nemzete.

„Gondolják, hogy szabad a szomszéd hely?” – kérdezte 2008-ban Izlandon, egykori riválisa, Bobby Fischer sírja mellett állva. A válasz pedig egyértelmű: Borisz Szpasszkijnak bérelt helye volt Fischer és a többiek mellett a sakk halhatatlanjainak csarnokában, amelyet 2025. február 27-én foglalt el.