– Rövid időn belül két gyászolós filmben is játszott. Fontos-e ez önnek valamiért?
– Ezt én nem is így fogtam fel. Nem is tudatosult bennem. Nem ez fogott meg a filmekben.
– Pedig Adél és Dorina karaktere is érintett a gyászban, illetve a hozzájuk közel állók gyászában. Én, miközben persze szórakoztattak is a filmek, sokszor gondoltam arra, hogy mennyi ember van, aki nem tudja, mi zajlik abban, aki gyászol, és ilyenkor ő mit tegyen.
– A gyászkultúra nagyon fontos dolog, és nem feltétlenül van hagyománya itthon annak, hogyan kell feldolgozni. A Véletlenül írtam egy könyvet című filmben az édesanya nyolc éve halt meg. A gyerekek megélik az iskolában, de már az óvodában is, hogy anyák napján megkérdezik tőlük, „hol a te anyukád”. Mindig csak az apuka vagy a nagynéni van ott velük mindenhol. Ezek olyan traumák, amiket a gyerekek megélnek magukban, és az a kérdés, hogy kivel tudnak beszélgetni róla. Adél, a nagynéni, aki az én karakterem, elég sokat beszélget a gyerekekkel. Ez nincs benne a filmben, de azt gondolom, hogy ennyire egészséges a kapcsolatuk az apukájukkal meg mindenkivel, annak ellenére, hogy Nina tizenévesen most dolgozza fel az édesanyja halálát. Beszélgetnek, törődnek velük, figyelnek rájuk. Ez fontos dolog, és benne van a filmben, hogy beszélgetésre, cselekvésre hív.
– A néző számára a hétköznapokon használható mintát ad arra, hogy sokat kell foglalkozni a gyerekekkel?
– Igen, azt gondolom, hogy azokra az előadásokra, filmekre van szükség, amik cselekvésre, beszélgetésre hívják a nézőt. Ha bemegy a színházba, megnéz egy előadást, és amikor kijön, már azon gondolkozik, hogy holnap mit kell főznie vagy milyen más dolga van, akkor az az előadás nem érintette meg, az a történet nem ment át. Olyan történeteket kell mesélni, amelyekből el tud vinni egy részt magának, mert rímel a saját életére, és elgondolkozik rajta, és másnap bemegy a munkahelyére, és a kollégáinak is fog róla mesélni, vagy elviszi a barátnőjét is, hogy együtt is megnézzék. Vagy a gyerekeit elviszi.
– Mi volt az a szemszög, ahonnan ön nézte ezt a történetet?
– Végig a gyerekek szemszögéből néztem. Hogy az én lányomnak mi lehet a fejében. Nem az, ami Ninának volt a filmben, egy csomó dolog éri őt is az iskolában, amiről nem tudok. Hogy neki milyen a belső világa. Elképzeltem, milyen lenne, ha a lányomról készülne egy ilyen film, ami az ő szemszögéből mutatja be a saját életét.
– Nem úgy van, hogy a gyerekek még elég sok mindent elmondanak a szüleiknek?
– Dehogynem, de egy szülő időnként szeretne belelátni a gyereke fejébe, hogy ő most pontosan mit gondol, mit érez, hogy reagál bizonyos helyzetben. Azt szeretném, hogy ezt a filmet látva a fiatalok, tinédzserek el tudják hinni, hogy nincsenek egyedül. Nem mindent fognak a szüleiknek elmondani. Az nagyon jó, ha sok mindent elmondanak, de azért nem ez a jellemző. De mindig van egy barát, egy edző, egy szomszéd, egy nagynéni, akivel bizonyos pillanatokban meg lehet beszélni, ami nyomja a lelküket. Ha mást nem, csak azt a csapot kinyitja ez a film, hogy figyeljünk egymásra, vagy üljünk le minél többet beszélgetni, és vegyük észre azokat a kis kapukat, amikor egy tinédzser éppen nem a bezártság fázisában van, hanem éppen nyitna, és akkor dobjunk el mindent, a mosogatnivalót és a gondokat, és akkor csak rá fókuszáljunk.
Lehet, hogy csak tíz percig lesz nyitva az a kis ember, de akkor abban a tíz percben legyünk ott vele. Janikovszky Évától olvastam az Ők gyerekek című verset. Felsorolja, hogy ha ma nem játszol vele, ha ma nem beszélgetsz vele, akkor mi lesz. Minden egyes alkalom egy tégla, és ő azt írja, hogy az az építmény, amiben hiányos a tégla, az hamar összeomlik. Minden figyelem, minden beszélgetés egy tégla egy gyermek életében. És amikor elmegy a bizonytalanba, akkor ezekre a téglákra tud támaszkodni. Ezért is ilyen ez a film.
– Adél karakterének vannak olyan pillanatai, amikor nagyon határozottan próbál rendet teremteni, de szép lassan kiderül róla, hogy teljesen jó szándékú figura, nem egy kontrollmániás szörnyella.
– Molnár Ferenc Hattyú című előadásában van egy ilyen mondat, hogy az apa mindig dilettáns szülő, talán mert egy férfi sokkal lazább, és nem azok a rendszerek működnek benne, mint egy anyában vagy egy nőben, hogy enni kell napi háromszor, és időben le kell feküdni. És a tévézés roncsolja az idegszálait. A kettő csak együtt jó szerintem. Ezért is szerencsés a filmben, hogy Detti (Rujder Vivien) belép a család életébe, aki majd a nő lesz az apa (Mátray László) mellett. Adél addig is próbál jelen lenni a testvére életében és segíteni, ő pontosan tudja, hogy ennek a családnak egy anyára és ennek a férfinak egy társra van szüksége. Ő ebben támogatja őket leginkább. Rendbe rakja a lakást, amikor lehet, meg a gyerekekről gondoskodik.
A Véletlenül írtam egy könyvet című holland–magyar koprodukcióban készült családi film plakátja
Fotó: JUNO11 Pictures
– A Futni mentem című filmben is egy árnyalt karaktert alakít, Dorinát, aki ügyvédként, versenytársként minden akadályon átveri magát, de ugyanakkor sebezhető, és fél vállalni a szerelmet. Miből tudta építeni ezt a figurát?
– A maximalizmus ugyanúgy jellemző rám is, mint Dorinára. Az ember átgondolja, hogy ez a karakter miken ment keresztül, és azokhoz a helyzetekhez próbál az életéből hasonló embereket társítani.
– Dinamikus szerep, amelyben nagyokat kell futni, sok az izgalmas helyzet, több szituáció is váratlanul az ellenkezőjébe fordul át fizikailag és lelkileg is. Élvezte, hogy ennyi minden történik a karakterével?
–Ha jó a történet és jó, amit csinálhatok, én mindent élvezek. Itt a legszélsőségesebb dolgokat is ki lehet próbálni, ezért is lettem színész.
– Mennyire voltak megterhelőek a futások?
– Jó olyasmivel felkészülni egy filmre, ami fizikailag is megmozgat. Mindig nagyon nagy élmény. Nem annyi, hogy megkapom a szövegkönyvet, felvesszük a jeleneteket, és kész, hanem négy hónapos nagyon kemény edzés és felkészülés.
– A Futni mentem című filmben férje, Csányi Sándor a partnere. Nehéz vagy könnyű, amikor egy filmben vadidegeneket alakítanak?
– Amikor együtt játsszunk, akkor ő nem a férjem, hanem színész, akivel nagyon jó együtt dolgozni.
Csányi Sándor és Tenki Réka a Futni mentem című magyar családi vígjáték bemutatóján
Fotó: Facebook/Tenki Réka hivatalos oldala
– Engem mindig érdekelt, hogy azok a nők, akik valamilyen területen sikeresek, kapnak-e támogatást a párjuktól?
– Másképpen nem lehetnének sikeresek. Én kapok.
– Mi az, amiben szüksége van a támogatásra?
– Ha bármilyen ingoványos talajra tévedek, ahol fogalmam sincs, mi lesz a következménye annak, ami történik. Mit hoz számomra egy szerep vagy egy film? Hova tudok zuhanni, ha óriási siker lesz, és megbolondul körülöttem a világ? Vagy ha egy bukás miatt mindenki megtámad, akkor hova esek, az nem mindegy. Van családom, biztos kézbe esek, én ezt kapom meg.
