Négy-öt évtizeddel ezelőtt ugyanis minden valamirevaló faluban volt községi gulya, a tehenek egész nap a környező legelőkön voltak, estére hazamentek, gazdáik megfejték őket, és a tejet kisebb-nagyobb tartályokban ide, a feldolgozás első, korszerű eszközökkel ellátott helyszínére hozták. Innen aztán a különböző módszerekkel kezelt és előkészített tejet továbbvitték a környék nagyobb, végtermék-készítő üzemébe. A falusiak pedig a gyerekek kezébe nyomták a kétliteres alumínium vagy zománcozott tejeskannát, és a fiúk-lányok boldogan mentek tejért. Aztán jött a zacskóstej-korszak, és megszűntek a falusi tejcsarnokok. A találékony helyiek azonban gyorsan új szerepet találtak nekik, Vonyarcvashegyen például üdülő lett, Tinnyén pedig biliárdszoba. A falu nem kizárólag üdülőtelepként működik, a mindennapjait az év minden szakában rendben élő faluba érkezünk, így annak hétköznapi életében is részt vehetünk.
A Zala megyéhez tartozó nagyközséget délről a Balaton, északról a Keszthelyi hegység határolja. Lényegében egy viszonylag keskeny csíkot jelentő terület, kelet-nyugati irányban nyitott, csak itt futhat át az északi parti vasút és a 71-es főút. Két településből állt össze. Vonyarc korábbi, már 1335-ben említik írásban, mint a jóval később, háromszáz évre rá leírt nevű Vashegy. A Balaton-partnak ezen a részén is jellemzően a szőlőtermesztésből éltek, ha éppen nem pusztítottak itt például a törökök. A törökök kiűzése után a Festetics-család birtokába került a két község. 1850-ben egyesült Vonyarc és Vashegy, iskolát építettek. A 20. század elején még nem ért el ide a Balaton-kultusz, furcsa módon csak az 1950-es években kötődtek be a balatoni turizmus nagyüzemébe.
Ha felmegyünk Vonyarcvashegy legnevezetesebb és legmagasabb hegyére, a Szent Mihály-dombra, akkor nem csak a gyönyörűen helyreállított Szent-Mihály kápolna és a már-már szinte valószerűtlenül szép kilátás nyűgözhet le. Látjuk a Tapolcai-medence tanúhegyeit, a Badacsonyt, a Szent György-hegyet, Tótit, Gulácsot, Csobáncot és Szigligetet. Az utóbbi kettőről büszkén elmondhatjuk, hogy a török uralom százötven éve alatt – Sümeggel együtt – egyetlen percig nem volt a hódítók kezén. A domb egyébként, ahol állunk, akkortájt alakult ki, mint a tanúhegyek, a dolomit domb a geológiai kutatások szerint szigetként emelkedett ki az őskori Pannon-tengerből.
A régészet tudománya is sok mindent tud mondani erről a helyről. Vonyarcvashegy már a kora bronzkorban is lakott hely volt. Ha a Keszthelyi-öblöt vesszük szemügyre innen, ellátunk a berényi partokig, és gyorsan megértjük, hogy a rómaiak miért éppen ide építettek egy őrtornyot. A Balaton túlpartján, Fenékpusztán a Római Birodalom határvidékének egyik fontos katonai központját építették fel, ott vezetett a borostyánút, a seregek mozgását meghatározták a jól járható átkelőhelyek. Egy ilyet védelmeztek odaát. Az északról fenyegető veszedelemről pedig a vonyarci őrtorony jelzései adhattak hírt nekik. A honfoglalás után is megmaradt itt az erődítmény, az 1200-as években egy kis várat építettek, amelyet 1543-ban Daruvár néven írtak le. Ez elpusztult, ám kápolnája megmaradt. Sokan találtak itt menedéket a török időkben. Remeték is megjelentek az eldugott hegy barlangjaiban. Aztán ők is, mint sok minden más, kimentek a divatból, ma már nem lehet sehol sem remetét találni.
