A posztmodern után, a megváltó szingularitásra várva – örülünk neki vagy sem –, lassan teljessé válik a zűrzavar, minden korábbi érték megkérdőjeleződik, s csak a mindent átható bizonytalanság bizonyos. Ez persze csak az érzékenyebb lelkűeknek probléma. A „társadalom” jórészt teszi a dolgát, reggel bejár a munkahelyére, napjában háromszor eszik, örül, ha évente jut néhány nap pihenésre is, s általában csak érintőlegesen borzolják a kedélyét olyan elvont gondolatok, hogy voltaképpen mindezt a puszta életben maradáson túl miért is teszi. Hisz amiben hinnie kell, hisz abban, amit az aktuális kultúra hinnie enged, amiben körülötte minden „normális” ember hisz, mert igazán nem szeretne abnormálisnak látszani. És ez bizony komoly dolog. A tömegek hitére vigyázni kell, mert ha a tömegek hite megborul, megborul az egész társadalom, s még jó, ha mindenki összevissza kezd szaladgálni, és nem éppen ellentétes irányba fut azzal, mint amilyen irányba még éppen rendezni igyekszik a „normális” hit a társadalmi mozgásokat.
Mindenesetre azzal, hogy a kereszténység két évezredét követően, néhány évszázados átmenettel a tudomány vette magára a „normális hit” szerepét, a tudomány olyan többlet funkciót vett a nyakába, ami idegen a természetétől. Mert ma ugye a tudományban illik hinni: A tudomány majd megoldja. És majd jó lesz.
Egy ideig ezzel nem volt baj. A tudomány szépen tempózva, saját módszertana szerint átstrukturálta azokat a tudatformákat, amelyek földi léptékben az ember makroszkópikus világát jelentik. És szép sikereket ért el. Különösen a fizika indult virágzásnak, arra alapozva pedig a mérnöki tudományok, technikává és technológiává transzformálódva. Az eredmény pedig káprázatos, mert lett gőzgép, lett villanyvasaló, sőt a mosóporok esetében már a habzás fékezése jelentett előrelépést – de ezt is megoldottuk. Hát ki ne hinne benne – a tudomány mindent megold.
Sajnos azonban ez a hit-elem a tudománynak nem tett jót. Mert ez a kíváncsi ember elmerészkedett a földi léptéken innen- és túl, s kiderült, hogy ezeken a területeken nem olyan egyszerű tájékozódni, mint a saját szemével, itt a földön. Mikroszkópikus szinten és makroszkópikus szinten egyaránt meglehetősen problémás a tájékozódás. Kénytelen-kelletlen megfordult egy sorrend. Már nem előbb van a tapasztalás, amit megpróbálunk elméletbe foglalni, hanem előbb születik az elmélet, ami általában egy matematikailag felépített modellt jelent, s utána kínkeservesen megpróbálunk ehhez tapasztalati visszaigazolást keresni. Egyre drágább és egyre bonyolultabb szerkezetekkel próbáljuk a természetet olyan csapdákba csalni, ahol kénytelen színt vallani elméletünk igazáról. S ha ezt a visszaigazolási célt nem költségvetnénk, bizonyosan teljes lenne az eltévelyedés. Így is elméletek jönnek és buknak nap mint nap, amelyekről a nagyközönségnek sejtelme sincs.
Vannak azonban az elméleteknek bizonyos vonatkozásai – például a kozmológiai vonatkozások –, amelyek érinthetetlenek. Mert ugye mi történne, ha az istenadta nép többé nem találná hihetőnek az ősrobbanás elméletet? Bele sem merünk gondolni, miféle laposföld-hívés üthetné fel a fejét, oszt lőttek a tudomány-vallásnak. Ezért aztán – úgy tűnik – vannak a tudománynak kapuőrei. Bizonyos dolgokat lehet megkérdőjelezni, más dolgokat meg nem. Okos ember például tudja, hogy Petőfivel kapcsolatban nem illő Barguzint emlegetni. Sajnos azonban a tudatipar mindent felülíró szempontja törvényszerűen kezdi ki a tudomány önmagához társított képzetének realitását. A tudományban ugyanis saját módszertana szerint éppenséggel minden megkérdőjelezhető, ha a megkérdőjelezés mögött a tudomány szigorú logikájának megfelelő érvelés áll.
Hát ennek a szép elvnek lőttek, és éppen azért lőttek, mert bár a tudomány aktív művelői számára a tudomány az maradt, mint ami mindig is volt, azonban mindenki más számára hit tárgya, s mint ilyen, ideológiai áttételekkel, hatása lehet a társadalmi mozgásokra.
Minderre nem lenne érdemes szót vesztegetni, hiszen egyelőre viszonylag békésen araszolgatunk a szingularitás felé, ha nem lenne konkrét apropója. És éppen ebben a kis országban, melynek keblét méreteivel fordítottan arányos büszkeség dagasztja, ha Nobel-díjasaira tekint. Mennyi mindent adtunk „mi” a tudománynak! – ugye.
Hát van itt egy szerény tudósember, elméleti fizikus, nevezetesen Rockenbauer Antal, akit Karikó Katalinnal és Krausz Ferenccel szemben nemigen ismer csak egy szűk kör, és ez az ember, aki egyébként nem kispályás (MTA doktor, Széchenyi professzori ösztöndíjas, az Université de Provence díszdoktora (Doctor Honoris Causa). A Magyar Állami Tisztikereszt kitüntetettje, nemzetközi projektekben vett részt az Egyesült Államokban, Kínában, Franciaországban. 300 körüli publikációjából 150 nemzetközi együttműködésből született. Publikációi több magas impaktfaktorú folyóiratban jelentek meg. Munkáira több mint 5000 független hivatkozás érkezett, H-index: 41.), alkotott egy új elméletet, mely differenciálegyenletek nélkül, lényegében elemi matematikai műveletekkel képes leírni az univerzum ma ismert működését. Ez az elmélet azonban a mainstream fizika szempontjából az eredendő bűn bélyegét hordozza magán. Ugyanis a maga egyszerűségében, anélkül képes leírni az univerzum szerkezetét, hogy ehhez kénytelen lenne bevezetni a sötét anyag fogalmát.
Micsoda? Mégsem lenne sötét anyag? Hiszen a sötét anyag a mainstream fizika szent tehene! Nélküle omlanak gyökeresnek tekintett elméletek, és omlana néhány nagy hangon kiosztott Nobel-díj.
Ezért aztán Rockenbauer Antal hirdetheti elméletét a szűk ismeretségi körében, de ezen kívül a tudomány jeles képviselői közül senki szóba sem hajlandó állni vele.
Jól tetszik érteni. Nem arról van szó, hogy az állításait vitatják. Cáfolat nem hangzik el. Ez az elmélet egyszerűen nem időszerű. Oda jutottunk, hogy a kapuőrök a tudomány tudományos funkciója fölé helyezték a hit funkcióját.
A szerző mérnök, informatikus
