Egy-egy téves döntés alapvetően befolyásolhatja az életünket, s minél „magasabban” hozzák meg ezt a döntést, annál nagyobb az esélye, hogy az egész nemzetre – emberiségre – lesznek negatív hatásai. Ezeknek a döntéseknek a megítélésénél nagyon körültekintően kell eljárni, még akkor is, ha a döntést meghozók motívumai között szinte mindig érzünk valami önzést, önhittséget, vagy csak egyszerűen tájékozatlanságot. Magyarázat persze mindig lesz: miért üzent hadat Ferenc József Szerbiának, s miért követte ezt szinte fatális rendben a világháborús hadüzenetek sora? Miért hoztak létre olyan békerendszert a Nagy Háború után, amelyről maguk a győztesek állapították meg, hogy bizonyosan elvetette egy újabb háború magvait, csak fegyverszünet húsz évre? S mi miért engedtük magunkat belesodródni az újabb, még nagyobb háborúba Németország oldalán, amikor maga az államfő is tisztában volt vele, hogy Németország nem nyerheti azt meg? Hiszen nem „maritim hatalom”.
Most is nagy horderejű tévedések borzolják a kedélyeket. Sokan úgy vélik, nem is tévedésről, szándékos pusztításról van szó. Amúgy is sokan érezhetik úgy, hogy a történelmi korszak, amelyben élünk maga a tévedés, s ennek következtében nagyon rossz felé mennek a dolgok. Az erőszak útján, ami demokráciában megengedhetetlen szellemi erőszakot jelent és természetes módon csap át fizikai erőszakba. Terrortámadásokba. Ennek legfelső foka a háború. Lélegzetvisszafojtva figyeljük, hogy sikerül-e néhány amerikai politikusnak megállítani ezt az őrületet, vagy épp ellenkezőleg a felelőtlen fecsegőknek sikerül az egész világot lángba borítani. De legalábbis kilopni a zsebünkből a pénzt fegyverekre. Nem kisebb a tét: a jövő. Érezni lehet, hogy fordulóponthoz érkeztünk. Elkeseredetten látjuk, hogy a polgároknak Európa jelentős részén már csak minimális beleszólásuk van a politikai irányok megszabásában. Nem vigasztal, hogy még mindig több, mint Kínában vagy Oroszországban. A politikai propaganda, a cenzúra, a politikailag korrekt beszéd illuzórikussá teszi a szólásszabadságot olyan régi demokráciákban, mint Nagy-Britannia. A „jobboldal” ugyanazt csinálja, mint a „baloldal”. S ami érdekes, amit tesznek egyikük lényegéhez sem áll közel, hanem egy kívülről diktált nihilista ideológiához tendál. Ez az „ideológia” ugyanolyan zagyva keverék, mint volt a fasizmus, nemzeti szocializmus vagy a kommunizmus. Amiben azonos ezekkel: az agresszivitása.
Legyinthetünk: megette a fene. Fejétől bűzlik a hal. Mondhatnánk, hogy védett helyen vagyunk, de ez már régen nem igaz. Kiszolgáltatottságunk még ront egyet a közérzetünkön. „Elzárják a csapot.” Az a baj, hogy már Brezsnyev ezzel zsarolta Kádárt a hetvenes évek legelején – ráment a reform –, aztán még Gorbacsov is a kilencvenes évek elején – abból lett a blokád –, és most is ezzel zsarolnak a 21. század harmadik évtizedében. Akkor kaptunk hitelt. Érdek diktálta, rövid távon segített, de ma is nyögjük. Ma a legsunyibban elárulnak. Perbe fognak, eljárnak, fenyegetnek, megbélyegeznek, meglopnak. Óh, a Nyugat!
Ez a Nyugat sokat adott nekünk. Nem szabad összekevernünk mostani vezetőit azzal a brit szellemmel, francia eleganciával, olasz bővérűséggel, ami tartotta bennünk a lelket nehezebb időkben is. A percemberkék hamarosan eltűnnek a süllyesztőben, a nagy kérdés az, mi marad utánuk. Mennyit romboltak, van-e még visszaút? A tévedés, ami jellemezte tevékenységüket helyrehozható-e? Nem tudom. Nagyon mélyen vannak az európai kultúra gyökerei, hatalmas vihar kell ahhoz, hogy kidöntse ezt a fát. A baj az, hogy éppen ezzel a viharral játszanak, viharral álmodnak sokan. Mit várnak tőle? Személyes túlélést akár az európai kultúra pusztulása – család, nemzet, vallás, tradíciók –, árán is. Hogy mit akarnak? Fogalmuk sincs, de annyit tudnak, hogy mindennek az ellenkezőjét. Tudják melyik ideológia fogalmazta meg ezt pontosan? A marxizmus. Szóról szóra benne van a Kommunista Kiáltványban. De hát ennyi kommunista lenne? Honnan, miért? Szó sincs erről, a nihilisták vezérei tanultak a kommunisták kudarcaiból. Nyíltan már nem beszélnek, kommunista pártok sincsenek, legfeljebb szektás zárványokban itt-ott még megbújva. Éppen az a lényeg, hogy a program, a bűvös program bekerüljön minden párt célkitűzései közé. Aki ellenáll: szélsőséges. A hatalom birtoklása a lényeg, az volt a kommunisták számára is.
A kereszténydemokraták zárják be a templomokat, relativizálják a család fogalmát. A szociáldemokraták sanyargassák adókkal a munkavállalókat, kurtítsák a szociális programokat. A szabad demokraták legyenek a cenzúra leghangosabb szószólói, a zöldek tapsoljanak a szénbányák újranyitásához. Választási kampányt kivéve az összes párt foglaljon állást a nemzeti széttagoltság ellen, tagadja meg nemzetét, szorgalmazzon betelepülést, államszövetséget, Európai Egyesült Államot, végsősoron Világállamot. Az oda vezető úton a világot természetesen nem lehet majd demokratikusan irányítani, ezért a végső csodás állapot eléréséig diktatúrát kell bevezetni. Nem proletár diktatúrát, az tévedés volt, vagy legalábbis egy másik történelmi korszakra vonatkozott; nem is az értelmiség diktatúráját – az lehetetlen is lenne éppen az értelmiség alkalmatlansága miatt. Bebizonyosodott. Az új osztály, amely irányítani fog, gyakorolja a diktatúrát: a bürokrácia.
A bürokráciának függetlenednie kell mindenféle társadalmi hatástól, ellenőrzéstől, nem szabad például választásoknak kiszolgáltatva lennie. Egyelőre ezt úgy oldják meg, hogy a szavazók bármire is szavaznak, végül olyan koalíció kezében marad a hatalom, amely a bürokráciától függ. Ezért kell az egyes pártokba beépíteni magának a nihilista eszmének az alappilléreit. Később – úgy gondolják – már erre nem lesz szükség, mert a választásokon eleve a bürokrácia által létrehozott politikai képződmények indulnak. Végül már csak egy. Így a legegyszerűbb. Tévedés? Ez már egyszer megbukott? Például itt nálunk, Magyarországon is? Nem számít. Reakciós akadékoskodás. A bürokrácia irányítja a közvéleményt, cenzúrát és más kifinomult módszereket alkalmaz, ügynökhálózata át- meg átszövi az összes társadalmi réteget. Szót biztosít a más véleményen lévőknek is: havonta hatvan másodpercet. (Egy perc.)
A bürokrácia egyre inkább zárt kaszttá válik. Egymással házasodnak, gyermekeik külön iskolákba járnak, elkülönített lakóparkokban laknak. Mindenki megkapja a rangjának megfelelő lakóhelyet, közlekedési eszközt – autó, helikopter, repülőgép –, miközben kint, a társadalomban a környezetvédelemre hivatkozva egyre nehezebb lesz saját közlekedési eszközhöz jutni. Marad a bicikli. És főleg a biciklisáv. Mivel az egész bolygóra kiterjedő államot senkinek nem sikerül megvalósítani – négy biztosan lesz – az egymással szembeni ellenségeskedés állandósul. Háborút nem kockáztatnak, de állandó szankciós lépésekkel operálnak, illetve vámháborúkkal. Így, bár a Föld nevű bolygó egészen kiváló megélhetést biztosíthatna lakóinak, az emberek nélkülözés és különböző korlátozások közepette kénytelenek élni. Időnként nem lesz áram, máskor fűtés. Korlátozzák a víz fejadagot, jegyrendszert vezetnek be az alapvető élelmiszerekre. Mindezt a fenntartható fejlődéssel és a környezetvédelemmel, klímaválsággal magyarázzák.
Aki lázadni mer, arra lecsapnak a felfegyverzett brigádok és a bíróságok. A politikai ellenfeleket politikai bíróságokon ítélik el. Azután egy szép napon az emberek csak úgy spontánul összegyűlnek és elküldik a bürokratákat a fenébe. A vehemensebbek számonkérésről szónokolnak, de a tömeg nem akar semmiféle lincselést. A börtönökből kijönnek az elítélt politikusok, az utca népe betör az elzárt lakóövezetekbe, de nem tud mit kezdeni ott, miután megette az összes homárt és narancsot. Előkerülnek nemzeti szín zászlók, kicsit még vonulnak, aztán hazamennek, hogy megnézzék magukat a tévében. Legnagyobb meglepetésükre magukat alig látják, ellenben a volt csúcsbürokraták mosolyogva széttárják a kezüket: „Tévedés volt!” És kezdődik minden elölről.
A szerző történész
