A kilenc évvel ezelőtt indított Gyermek és Családbarát Magyarországért Alkotó Műhelyben, majd a Magyar Közgazdasági Társaság kereteiben nyolc éve működő Demográfiai Szakosztály önkéntes csapatával azon dolgozunk, hogy megtaláljuk az országunkat és az egész fejlett világot sújtó demográfiai válságból a kiutat. Több mint 200 szakértőnkkel ez alatt az idő alatt tartottunk mintegy 250 konferenciát és workshopot, írtunk hat tanulmánykötetet, megjelentettünk két könyvet, több mint 300 publikációt és tanulmányt, készítettünk nyolcvan videófilmet. Köszönettel tartozunk a Magyar Hírlap vezetőinek és munkatársainak, hogy kilenc hónappal ezelőtt partnerek voltak a vita elindításában.
Önkénteseink a „holt tengeri tekercsek” írásának tudatában dolgoznak évek óta, hátha egyszer észreveszi majd a hajó kormányosa, és el tudja kerülni a jéghegyeket. Az ötven szerzőtől származó, rendkívül szerteágazó témaköröket feldolgozó írások jelentős érdeklődést váltottak ki számos olvasóban. Cikksorozatunk századik írásaként szeretnék most kiemelni néhány gondolatot, amely társadalmunk, nemzetünk megmaradásának szolgálatában nem kerülheti el a felelős értelmiség figyelmét.
A globális gazdasági érdekcsoportok „progressziója” évtizedek óta azt sulykolja a médiában, hogy emberi kiteljesedés csak a „munkában” lehetséges. Ez az ideológia és a mindent átható marketing – miközben a „nők kiteljesedését” tűzi a zászlóra, valójában többszörös munkaterhelésnek veti alá őket –, végzetes károkat okoz a következő nemzedékek életében. Ezt a célt képviseli az unió is a demográfiai kihívások „kezelésére”. Nemrég kapott ismét felhatalmazást (öt évre) a korábbi biztos munkája folytatására, amelynek „eredményességét” az adatok mellett a józan ésszel döbbenetesen szembenálló munkaterve is garantálja. Álláspontja szerint 1) növelni kell a foglalkoztatottak számát, különös tekintettel a nőkre és a fiatalokra, mert ez egyben növelni fogja a közösség versenyképességét is. 2) Meg kell teremteni a család és a munka összhangját, hogy ne jelentsen hátrányt a karrierben a gyermek, amelynek eszköze a nők részarányának növelése a munkaerőpiacon (!). 3) Ösztönözni kell az időskorúak munkavállalását és 4) a legális migrációt.
Az érvelést olvasva úgy tűnik, egymással párhuzamos valóságértelmezések léteznek. Van egy érzékelhető és van egy hirdetett, a politika által elfogadtatni kívánt valóság. Míg korábban az volt az érvényes valóság, hogy meg lehet oldani belső erőforrásokból a problémát, ezt olvastuk, hallottuk a médiából, ma már migrációval próbálják kezelni. Amikor már tarthatatlanná válik az álláspont például a bűnözés miatt, átértelmezzük a valóságot, és azt mondjuk, hogy nem is volt cél soha, féleértették.
Nehéz kulturált érveket találni ennek a, valóságot teljes mértékben figyelmen kívül hagyó politikai marketingnek a keretezésére, hiszen első olvasásra is szembeötlik skizoid jellege. Hátterét talán akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük a feministák egyik francia filozófusának, Simone de Beauvoir-nak még az ötvenes években bemutatott, mára megvalósulni látszó „nagy tervét”, amelyben kijelölte az irányt: „Egyetlen nőnek se legyen joga otthon maradni és gyerekeket nevelni. Nem jó, ha a nők szabadon választhatnak, mert félő, hogy túl sok nő amellett dönt.” Az időskorúak munkavállalásának szorgalmazása ugyancsak szűkíti a gyermekvállalás lehetőségét, hiszen az unokáktól vonja el az időt, és kikezdi a család összetartó erejét. Végül a fent idézett négyes pontban válik világossá, hogy valójában a népességcsere lehet az uniós szakpolitika fő célja.
A népességfogyás jelensége az európai és a fejlett országokban megfigyelhető, megállíthatatlannak tűnő folyamata százéves múltra tekint vissza. A felszínen gyakran a modernizáció, az értékváltozás, a klímavédelem, a női egyenjogúság, karrierigény stb. köntösében megjelenő érvelések mellett nézzük meg, lehetnek-e olyan érdekek, amelyek ezt a társadalmi folyamatot meghatározzák.
Az extenzív gazdaságfejlesztési modellben gondolkozva minden felnőtt embert a „versenyképesség fokozása érdekében” közvetlenül a GDP-termelő munkaerőpiacra terelünk, figyelmen kívül hagyjuk az úgynevezett „láthatatlan munka” értékét, amely egyes becslések szerint a GDP egyharmadát is kiteszi. Ennek figyelmen kívül hagyásával – hosszú távon – a humán erőforrás újratermelésétől vonjuk el az forrásokat, ezáltal mind létszámában, mind minőségében leépül a humán rendszer, és négy-öt generáció alatt a társadalom felszámolja önmagát. Ezt látjuk itthon és a nyugati országokban egyaránt.
Intézményekbe zárjuk csecsemőinket, a következő generációt. Amikor tömegesen jelennek meg sérült gyermekek az iskolákban, pszichológusi hálózatot hozunk létre, s ha az sem gyógyíthatja be a korai sebeket: bolt-, metró-, iskola-, BKK- stb. rendőrséget hozunk létre, majd börtönöket építünk. Ha pedig mégsem jön létre a „minőségi munkaerő” – olyan ipart telepítünk be, amelyet majd máshol sikeresebben szocializált vendégmunkások üzemeltetnek. A társadalmi bizalom leépülését erővel próbáljuk orvosolni.
Mindebből következik – még ha csak a gyermekvállalásról, a demográfiáról, a nők munkavállalására fókuszálunk is – egy rendkívül összetett társadalmi szövettel van dolgunk, amelynek csak az egyik nézőpontja a gyermekszületések kérdése. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fonódó generációk egymást követő láncolatát, amelyben az utódgeneráció fizikai és mentális egészségét (a humán tőke volumenét, az ország későbbi gazdasági erejét, versenyképességét) az elődök családi és iskolai szocializációjának eredményessége határozza meg.
Ha versenyhelyzetbe hozzuk a családokat, és kénytelenek egyszerre megfelelni a munkaerőpiaci és a gyermeknevelési feladatoknak, vagy nagyon kevesen „állnak rajthoz”, vagy az egyik célt kénytelenek lesznek elengedni a másik kedvéért.
Ha komolyan vesszük hazánk – az MNB által szorgalmazott – extenzív fejlődési pályáról való áttérésének szükségességét az intenzív fejlődési modellre, vagy másként fogalmazva a munkaalapú társadalomról a tudás-, tanulásalapú társadalmi vízióra, a munkamegosztás keretében lehetővé válhat, hogy egyes társadalmi rétegek, csoportok inkább a GDP termelésére, míg mások inkább a következő generáció minőségi felnevelésének hosszú távú feladataira figyelve, mindkét területen sikeressé válhassanak. Ne vágjuk el a fák gyökereit, amely bár csak nagyon lassan, esetleg évtizedek múlva kezd el kiszáradni, de mire megjelennek a kiszáradás első tünetei, már semmit nem tehetünk a fa életben tartásáért!
A demográfiai paradoxon kezelésében, úgy tűnik, el kell engednünk a már kudarcot vallott európai irányelvekhez való igazodás célját, és inkább a keresztény gyökerekre érdemes hagyatkozni, hiszen ez évszázadok óta bevált, működőképes receptet kínál, és a meghatározó társadalmi szervezetek közül a katolikus egyház képviseli ennek értékrendjét.
Ferenc pápa az Ez a gazdaság öl című könyvében így ír: „A rossz irány a társadalmi struktúrákba fészkelte be magát, amelyből kiindulva nem lehet jobb jövőt várni. A nevelés minden társadalom alkotósejtjében, a családban kezdődik. E nélkül a szilárd alap nélkül homokra építünk, amelynek súlyos társadalmi következményei lesznek. Az egységes, termékeny és felbonthatatlan család hordozza a jövőbe vetett remény alapvető alkotóelemeit. A nevelés pedig nem korlátozódhat pusztán technikai ismeretekre, hanem az emberi személy átfogó fejlődését kell szolgálnia.”
Ezek közé tartozik az emberi erőforrások felhasználásának kérdése is. Szent II. János Pál így fogalmazott 1981-ben a Familiaris consortióban: „Le kell győzni azt a felfogást, amely szerint nagyobb megbecsülés illeti meg a nőket a házon kívüli, mint az otthon végzett munkájuk miatt. Ahogy szükséges annak elismerése, hogy a férfiaknak és nőknek egyenlő joguk van a közhivatalok viseléséhez, úgy a társadalmat oly módon kell megszervezni, hogy a feleségek és anyák ne kényszerüljenek családon kívüli munkára, és a családok méltó módon élhessenek és gyarapodhassanak akkor is, ha az anyák minden idejüket a saját családjukkal kapcsolatos tevékenységgel töltik.”
Az, hogy ennek a nyilvánvaló összefüggésnek a felismerése és az elfogadása oly soká késlekedik a társadalomban és a döntéshozatalban, mutatja, hogy milyen óriási kihívásról van szó. Azért nehéz szembeszállni a folyamattal, mert olyan komplex, az élet minden területét átfogó, strukturális kihívásokról van szó, amelynek átalakítása a társadalmi működés számos területét érinti, amelyet egyetlen ország sem képes egyedül meglépni, hiszen feladná a gazdasági potenciáljának jelentős részét. Az egyik működőképes megoldás, amelyet évtizedek óta használ a fejlett világ, az a termelés kiszervezése az olcsó munkaerőt nyújtó távol-keleti országokba vagy az ilyen munkaerő importja a fejlett régiókba.
A napokban bejelentett, nagyszabású adócsökkentési program minden bizonnyal hozzá fog járulni a születésszámok emelkedéséhez. Igazságosabbá válik a társadalmi munkamegosztás, növelheti a családban élés iránti elköteleződést, növekedhet a két-, esetleg a háromgyermekes családok száma. Mivel azonban itt egy történelmi méretű, komplex folyamat átalakítása a feladatunk, továbbra is szükségünk lesz számos más társadalmi folyamat újragondolására, a „nagy stratégia” elindítására, amelynek kialakításához érdemes figyelembe venni a vitában is megjelenő építőelemeket.
1. A szerzők többsége egyetért abban, hogy őszinte és önkritikus, szókimondó szembenézés nélkül, amelyben a szakértők értékelik a globális körülményeket és a megtett lépéseket, majd leegyszerűsítik, átalakítják a támogatási rendszert, és megszólítják a fiatalokat, aligha érhetőek el további eredmények. (Hajnal B., Skrabski F., Tárkányi Á.).
2. A stratégia kidolgozása, megvalósítása egy alkalmas szervezeti egységet igényel (minisztérium, kutató-fejlesztő intézet, Benda J.), hogy minden törvény és intézkedés átvizsgálható legyen ebből a szempontból (Székely J.).
3. Csak a történelmi bizonyítékok alapján sikeres keresztény társadalmi berendezkedés hozhat eredményeket a kihívások kezelésében.
4. Mivel Magyarország nem egy zárt társadalom (Mádi L.), és ez a problémakör az egész fejlett világot érinti, érdemes volna az uniós elnökséget felhasználni (Platthy I.) arra, hogy több nemzetközi kutatóintézet kereteiben is kezdődjenek meg a problémafeltáró munkák (Benda J.).
5. A megoldhatatlannak látszó probléma (Mádi L.) kezeléséhez a pénzkapitalizmus születésellenes társadalom-szerveződési folyamatainak (Garaczi I.) „élősködő” természetére reflektálni kell (Bogár L.).
6. A családok lelki egészségéhez (Nádasi M.) szükséges társadalmi feltételek megteremtését (László T.) [családi életre nevelés az iskolákban (Téglásy I.), felkészítés a házasságra, civil társadalmi védőháló, a generációk közötti, kölcsönös támogatás feltételei stb.]
7. Az életkezdés biztonságához szükséges feltételek (Székely J.) megteremtését.
8. A határon kívül rekedt magyarsággal egységben való gondolkodást[a bevándorlás/helyben maradás dilemma kezelését, hogy ne emésszük fel a szórványmagyarságot (Tóth P. P.)] .
9. A lakhatás biztosítását a szegényebb társadalmi rétegek számára is (Hajnal B., Szabadkai A.).
10. A rendelkezésre álló emberi erőforrások felhasználásának (László T.) egyensúlyba állítását (a munkahelyi és a családi feladatok között, például részmunkaidős foglalkoztatás).
11. Az iskolai szocializációs folyamatok átalakítását (Benda J.) (a versengés helyett az együttműködés kultúrájának és képességrendszerének kialakítása).
12. A versenyképesség megőrzésének szempontját figyelembe véve és egyben a nagycsaládosok terheit könnyítve alkalmas eszköznek tűnik a társadalmi munkamegosztás [vendégmunkások alkalmazásával egyidejűleg a családi életpályamodell bevezetése; a hozzáadott érték növelése érdekében a fiatalok képzettségi szintjének emelése (Botos K., Mádi L., Benda., Tóth I. J.)].
13. Azokat a családokat, amelyek vállalják a csecsemő és gyermek komplex gondozásának nemzetmentő feladatait, és gyermekeikben a szeretetre való képesség kifejlesztését, kiemelt támogatás illeti. A sokgyermekes családok kiemelt támogatása (Benda J., Mádi L., László T., Székely J., Tóth I. J.), és elszegényedésének megakadályozása (Ifj. Fekete Gy.).
14. Egy méltányosabb, igazságosabb nyugdíjrendszer kialakítását (Tóth I. J., Mádi L., Botos K.). Alkotmányellenes, indokolatlan és méltánytalan az a mechanizmus, amely hátrányos helyzetbe hozza azokat, akik (munkavállalóként és nyugdíjasként egyaránt) felnevelik a járulékot fizető generációt.
15. A részmunkaidős foglalkoztatás lehetőségének megteremtését legalább az állami intézményekben (Székely J., Skrabski F.).
16. Csak a történelmi bizonyítékokra épülő eszközök alkalmazására érdemes támaszkodni (például ONCSA-program, a háromgyermekesek gyors lakáshoz segítése 1972-től, a sokgyermekesek kiemelt támogatása, HISZÜK-életpályamodell). Nagyot léphetnénk az egyensúly helyreállítása felé – néhány fejlett országban ezt évtizedek óta működik –, ha a vendégmunkások alkalmazása mellett, önkéntes alapon, haza tudnánk engedni a sokgyermekes édesanyákat.
A „nagy stratégia” kialakítása kormányzati feladat. Mindazonáltal tisztában kell lenni azzal, hogy jelentős késésben vagyunk, a ma ismert körülmények fenntartása már lehetetlen, mert az elmúlt tíz évben a szükséges kiemelt támogatás nélkül kiengedtük a szülőképes korból azt a generációt, amelyik még képes lehetett volna egy nagyobb létszámú nemzedék elindítására. Ez évben hetvenezer körül várható a születések száma, amely 20–25 év múlva ötmilliós népességszámot vetít előre. A hajó elment.
Az általunk (korábban is) javasolt stratégia arra lehet alkalmas, hogy a közeljövőben néhány ezres születésszám-növelést eredményezzen.
A következő évtizedekre azonban kialakíthatnánk még a feltételeket egy egészségesebb generáció felnövekedéséhez, és 20–25 év távlatában elindíthatnánk egy koherens, hosszú távú építkezést a nemzet új felemelkedéséhez.
Ceterum censeo: a magyar kultúrát csak a sokgyermekes családok és a HISZÜK családi életpályamodell tudja megmenteni.
A szerző szocializációkutató, a MKT Demográfiai Szakosztályának elnöke
