A látvány hazug gyönyörűsége

– A kiállítás meghívóján ez olvasható a tárlatról: „Szerettem volna azt a túlzott igyekezetet kifejezni, megjeleníteni, amely korunkban a civilizáció felsőbbrendűségét eredményezte a kultúrával szemben. A képmutatás, a hamis csillogás, a látvány hazug gyönyörűsége, amely az eozin alaptulajdonsága, elkezdett foglalkoztatni.” Ebben az összefüggésben mit ért ön azon, hogy kultúra, és mit azon, hogy civilizáció?

– Az én felfogásom a következő: a kultúra az ember saját maga, és a benne lévő összes emberi tulajdonság. Miután társadalomban élünk, a társadalom egészére lehet mondani, hogy az a kultúra, ami bennünket belülről szabályoz, és ehhez jön, hogy a létfenntartásunkhoz szükség van a legkülönbözőbb egyéb eszközökre. Ami viszont kívül van rajtunk, az a civilizáció. Tehát az anyagi javak, a jogi képletek és így tovább.

– Kollázsokat, porcelánszobrok fotóit és eozin- illetve lüszter szobrokat láthatunk a kiállításon. Mi köti össze ezeket a műveket?

– Ezen a kiállításon azokat a műveimet állítottam ki, amik nem valósultak meg. Keramikus vagyok, a föld agyagából dolgozom, és egy olyan szimpozionon, ahol együtt dolgozhattam külföldi művészekkel, még 1997-ben, rájöttem, hogy a mi technikai tudásunk nagyon alacsony.

– Mármint a hazai keramikusoké ilyen volt akkoriban?

– Igen. De azt is észrevettem, hogy a rajztudásunk, az alapozásunk sokkal erőteljesebb, mint a nyugati művészeké, mert ők nem kaptak olyan alapos klasszikus képzést.

– De önt mégis az izgatta inkább, hogy nem tudja utolérni a külföldieket az új technikákkal.

– Ha nekiállok, egy idő után biztosan meg tudtam volna tanulni, amit ők csinálnak, de addigra még messzebb lettek volna, és csak szaladhatok utánuk. Amikor ezt átgondoltam, úgy döntöttem, hogy nekem semmi nem kell, csak a két kezem, meg az az agyag, ami az orrom előtt van. Az ősember is remekműveket hozott létre ennyiből. Szombathelyen a Savaria Múzeumnak az Évamalom című épületében vannak kiállítva a kerámiáim, ami egyben az én múzeumom is. Jó ideig ezeket a kerámiákat csináltam, a színről és mindenről lemondtam, csak a puszta agyag maradt, ami a maga egyszerűségében megmutatja, hogy mit lehet ebből létrehozni.

Egy idő után, úgy 15-20 évvel ezelőtt merült fel bennem, hogy a mi civilizációnk túlszaladt. Olyan mértékben, hogy elnyomja a kultúrát. A civilizáció uralkodóvá vált, a kultúra alá van rendelve. Hogy mennyire lehet látni ezt a jelenséget, a számítógépes felfogást érdemes végiggondolni, és azokat a generációkat, amelyek már ebbe nőttek bele.

Úgy gondoltam, hogy ezt a világot, amely külsőségekre, megtévesztésre, hazugságokra épül, én valahogy megpróbálom kifejezni. Akkor kezdtem ezeket a figurákat készíteni, mint például ez a bikafejű alak, amely a kék posztamensen látható a kiállításon.

– Ez a csillogó máz a kerámián eozin vagy lüszter a Minotauruszon?

– Ez lüszter.

– Nem baj, hogy nekem azért mégis tetszik ez a szobor, bár tudom, hogy a csillogás alatt csak a sár, az agyag van?

– Nem baj… a hazugság is tetszik az embereknek. Gondoljon Odüsszeuszra. Olyan gyönyörűen hazudott, hogy Pénelopé még el is hitte.

– A Karnevál és Illúziók című kiállítás stílusosan éppen a farsang idején nyílt.

– Igen, kapóra jött a farsang, mert ebben is benne van a megtévesztés: ilyenkor az ember másnak öltözik, mint ami. Királynak, királynőnek, mindenfélének felöltözöm, de nem azt mutatom meg, amilyen én igazában vagyok.

Már tíz éve dolgoztam a Herendi Porcelángyárban, amikor a porcelánnak ezt a tulajdonságát megéreztem. A porcelán egy civilizált anyag, szemben az agyaggal, és úgy gondoltam, hogy én még ezen is túllépek.

– De hogyan tud hazudni a porcelán?

– Amikor elkészítek belőle egy szobrot, akkor a csillogása, az anyag viselkedése hazudik a formáról, másnak mutatja.

– Karneváli szobrokat is készített porcelánból Herendi mintákkal a kilencvenes években. Ezek valamiért eleinte nem mindenkinek tetszettek.

– Voltak, akik idegenkedtek, de hoztam Velencéből a Karneválról egy álarcot, és megmutattam, hogy annak sincs szeme, hanem aki felveszi, annak a szeme látszik benne.

De a porcelán csillogása azért még belefér a kultúrába. Viszont arra gondoltam, hogy én ezen túllépek, és csinálok valami olyat, ami tényleg illúzió.

– Az eozin és lüszter mázas szobrokra gondol?

– Az eozin egy tipikusan olyan eset, hogy semmi nem igaz rajta, ami formailag valójában van, mert a szín, a környezet visszatükröződése teljesen átalakítja a látványt. Ezt akartam kihasználni.

A lüszter is hasonló: hamis fények vándorolnak rajta ide-oda, és ezek teljesen megváltoztatják az alatta levő forma jellegét.

– Ezek eredetileg nagyobb méretű szobrok lettek volna?

– El akartam készíteni ezeket a műveket, de egyedül a Zsolnay Gyárban tudtam volna, Sok éven át tárgyaltunk, de ők nem voltak érdekeltek abban, hogy ezek a szobrok megszülessenek. Így megmaradtak nekem torzóban.

Úgy gondoltam, hogy öreg koromban még elszámolok magammal, és utoljára megmutatom, hogy én ezt szerettem volna csinálni. Azért mertem vállalni ezt a kiállítást, és mások is biztattak erre, mert ezek a kollázsok helyt állnak önmagukért.

– A 22 kiállított kollázs egy olyan időszakban keletkezett, amikor önnek nem volt módja, hogy agyaggal vagy porcelánnal dolgozzon. Mi volt ennek az oka?

– Akkoriban semmivel nem tudtam dolgozni. A feleségem nagyon súlyos beteg volt, és főleg az első időben én ápoltam. Felkelni már nem tudott, feküdt az ágyban, és csengetett nekem, ha szüksége volt a segítségemre. Akár agyaggal, akár gipsszel dolgozom akkoriban, nagyon koszos lettem volna, és egy ágyban fekvő beteghez nem tudok odamenni. Ezért ebben az időszakban, amiket el akartam készíteni, azokat megpróbáltam a tervek szintjén kollázsokban megvalósítani.

– Újságokból vágott ki képeket?

– Mindenféle színes újságban találtam olyan képeket, amiket egymás mellé lehetett rendezni, de tulajdonképpen semmi nem igaz a kompozíciókon, amik így létrejöttek.

– Nekem nagyon tetszik az ön attitűdje, bátorságot és erőt érzek abban, ahogyan megszemléli, megmutatja ezt a drámát a civilizáció és kultúra között, amely mindig is létezett, de az utóbbi időben különösen aggasztóan alakult. Más talán nekiállna, hogy a kultúra erejét, szépségét kiemelje, ön pedig inkább megmutatja azt a fajta illúziót és hamis csillogást, töredezettséget és szedett-vedettséget, ami a kultúrát túl akarja harsogni.

– Csak az a probléma másik fele, hogy ezek a művek sokkal jobban tetszenek az embereknek, mint az agyagból készült igazmondó műveim. Az ősembertől kezdve vonzotta az embert az, ami csillog, ami arany. Az eozinnak megvan az a tulajdonsága, hogy olyan, mint az arany. Látja, itt ez az alak, arany színe van, de nem arany, hanem valójában ócska sár.

– A kollázsok között találhatunk olyat is, amely például bálványszobrot ábrázol, egy másik alkotás egy bagolyistennőt mutat, és olyan is akad, amelynek egy ó-egyiptomi szobor a feje. Egykori viseletek foszlányait vagy éppen állatok tollait, testrészeit látjuk összeigazgatva korban és minden másban máshova tartozó elemekkel. Mitikus figurák töredékei, testrészei, körvonalai is keverednek egymással a kollázsokon. Itt nemcsak puszta felszínességről vagy afféle mindent dísznek használó divatérzékről van szó, hanem másfajta illúziókról és beöltözésekről is.

– Az emberek mindenfélébe bele tudnak látni dolgokat. Így keletkeznek a szimbólumok. A félelem, a halál ellen úgy is védekeznek, hogy kitalálják, van fölöttük valaki, aki megvédi őket, és ezt is kifejezik a maguk módján.

– A Pesti Vigadó kiállításán az első teremben az ön alkotásait láthatja a látogató, a második teremben pedig divattervezők, viseletkészítők alkotásait. Hogyan függenek össze a két teremben látható munkák?

– Keppel Márton, a kiállítás kurátora találta ki, hogy felkéri ezeket a tervezőket, akik azt mondták nekem, amikor beszélgettünk, hogy a ruhaterveiket az én műveim ihlették.

– Ön az agyagból készült műveiben, például a madárcsontos alkotásain egy másik drámával néz szembe: azzal, amit számunkra az elmúlás, vagyis az a pillanat jelent, amikor egy állat vagy egy ember az életből átlép a halálba.

– A művészet maga védekezés a halál, az elmúlás ellen. De hiába védekeztünk, eddig nem sikerült az örök élet. Félünk a haláltól. Freudnak van egy pszichológiai leírása arról, hogy amitől az ember fél, amitől borzong, ahhoz visszamegy és még egyszer megnézi. Láttam egy természetfilmet David Attenborough filmjei között, amelyben egy kis majom, egy páviánféle felhajtott egy követ, és alatta volt egy vipera. Megijedt, gyorsan visszatette a követ, utána visszament, és még egyszer benézett a kő alá. Ez bennünk is megvan.

Én a pályám elején csak azzal foglalkoztam, hogy megértsem, mi az, ami van. Az, hogy Bugacon kirándultunk, és megtaláltam a tó partján azokat a sirálytetemeket a megszilárdult iszapban, véletlen volt.

Valamilyen madárvész miatt lezuhantak a sirályok a levegőből a vízbe, és amikor a tó vize visszahúzódott, a szél kiszárította az iszapot. A Kecskeméti Stúdióban a sárral együtt a kemence tetejére tettem a madártetemet, hogy megszáradjon, és utána kiégettem.

– A naplójában írja is, hogy a kiégetett madárcsontok és az azokból készült alkotások már nem úgy emlékeztetik az embereket a halálra, mintha találtak volna valahol egy madártetemet. A halált, az élet elvesztését drámaként éljük meg, de az ön képein ebben szépség is van.

– Igen, engem érdekel a dráma, ugyanakkor szerintem van szépség az elmúlásban. A képen ott látható a madár kiégetett csontja, közben ki vannak terjesztve a szárnyai, és ebben benne van a repülés. Ez egy őrületes kontraszt. És valóban drámai. Ez egy felfedezés volt számomra, hogy mi történik az élet és halál kapujában. Vannak olyan szobraim Szombathelyen, amelyeket a Pompei ihletett. 1962-ben jártam ott. Olyan emberi formációkat találtam egy üvegvitrinben, amiket én még sosem láttam. Abban a pillanatban kövültek meg, amikor az élet és halál között megtörtént az átmenet. Ezek olyan szobrok, amelyeket nem ember alkotott. Ezek nyomán keletkezett az Elmúlás című sorozat.

– Ha az elmúlás pillanatát tudja modellezni az ön művészete, akkor talán a születés felé vezető első pillanatot is meg tudja mutatni?

– Az emberi alkotta dolgok többnyire geometrikusan szabályosak. De ha a természet erőinek tesszük ki, koptatja, roncsolja az ember által tökéletesnek tartott formát. Leghamarabb egy kockának az éleit koptatja le, de egy gömbformát is megnyom. Így jön létre az organikus forma. Egy szimpozionon készítettem egy porcelánkockát, de nem akartam így hagyni, hanem egyszer csak egy bottal ráütöttem.

– Jobban tetszett, igazabb, hitelesebb, vagy szervesebb volt roncsolva?

– Igen. Egy másikba belelőttem a szomszéd légpuskájával, és egy hihetetlen formát kaptam így. Később sok szobrot készítettem úgy, hogy kitettem őket a természet erőinek, vagy hagytam, hogy a homok nyomja meg az agyagot.

– Ez is az egyik legmélyebb emberi tapasztalat, hogy egy szabályosnak, kompaktnak tartott formát ér egy behatás, változik. Tapasztaljuk ezt nap, mint nap

– Az anyag folytonos változása inspirálja a művészetet.

Az interjú megjelenését a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.

Elolvasom a cikket