Feljegyezték – egy kiváló egykori premontrei szerzetes, bizonyos Zimándi Pius még valamikor 1992-ben kiadott, A forradalom éve című naplójegyzeteiben (e műfajban az utóbbi évtizedek egyik legszínvonalasabbikában) –, hogy 1956 októberében az egyik rádióbemondó valamilyen ismertetett dokumentumot olvasván végül, a dátum kerülvén sorra, „Budapest, 1956 márci”-t mondott, aztán gyorsan javította elszólását októberre. A naplóíró hozzáteszi: „tudat alatti márciusi érzés?”
Nem is tudat alatti, persze, a kínálkozó analógia 48-cal több mint nyilvánvaló. Csakhogy maga a jelenség idestova hét évtized távolából is több mint izgalmas.
Az elszólások korát éljük, attól tartok.
Azt mondja Zelenszkij Trumpnak – legyintve –, mikor az emlékezteti, hogy ha nem ad nekik az Egyesült Államok annyi pénzt és annyi fegyvert, két héten belül véget ért volna a háború: „ezt már mind hallottam Putyintól”.
Azt mondja a Gyurcsány Ferenc nevű egyén, hogy két hétig lakókocsiban járva az országot majd azok történeteit hallgatják meg, „akiknek a hangja nem hallatszik el a hatalmasokhoz”.
Azt mondja ez a Varga Juditné Kárhogyszületett Péter, hogy „a rezsicsökkentés is egy humbug”.
Igen, vannak ilyen elszólások is. Zelinszkij azt szeretné elhitetni, hogy ő aztán tudja, mi a helyzet Putyinnal, Gyurcsány azt, hogy ő aztán nem áll a hatalmasok oldalán, a Petár meg hogy minden humbug, amit nem ő propagál(hat). Freud azt írja az elszólásokról, hogy minden esetben olyan gondolattartalmakról tanúskodnak, amiket a kimondójuk ugyan igyekszik elrejteni, ám azok az illető szándéka ellenére a legkülönbözőbb módokon elárulják magukat, következésképpen az elszólásoknak (is) lélektani, méghozzá mélylélektani háttere és indoka van, rejtett, a tudattatalanban rejtőző, oda szorított vagy oda száműzni szándékozott tartalmakról tanúskodnak. Még csak nem is kell feltétlenül úgy téveszteni, mint a forradalmas októbert a forradalmas márciussal felcserélő bemondó – a hazug ember és a sánta kutya utolérhetőségének népi bölcsessége, ha jobban belegondolunk, fura módon a politika színpadon mozgók esetében még jó Arany Jánosunk irodalmi figyelmeztetésével is egybeesik: költő hazudj, de rajt’ne fogjanak – csakhogy rajt’fogják. Nemcsak azért, mert nem költő, hanem – légyen szó akár Zelenszkijről, akár Gyurcsányról, akár erről a Péterről – elszólásaikat nem kutyák sánta, hanem lovak kilógó lába teszi roppant látványossá. A március fura, tényleg forradalmas hónap, legnagyobb titkos cinkosaink egyike, csak a magyar irodalom java meg történelmünk néhány agyonmocskolni próbált figurája mérhető hozzá: az elszólások ilyenkor fényt kapnak és tönkre mennek, mint egykoron a fényképezőgép filmje. Ilyen tájban még az is árulkodóbb, amiről gazdája azt hiszi, ennél tökéletesebben álcázni már semmit sem lehet. Márciusban kiderül, ki mindenki áll agyaglábakon és melyik ügyeletes megváltó-király meztelen, avagy – miként Illyés írta az Óda a törvényhozóhoz-ban – „van, amikor – hány a példa: – / a néma szólal, / az iszkol, aki űz, / makulátlan a céda, / mocskos a szűz.” Igen – ilyenkor derül ki, hogy Karinthynak volt igaza: minden másképpen van: Zelenszkij nem áldozat, Gyurcsány nem hangjukat a hatalmasokhoz eljuttatni nem tudók védőszentje, Péter pedig sem új Messiás, sem új Gyurcsány, de még csak új Károlyi Mihály sem. És imigyen, értelemszerűen, Putyin nem új cár és Oroszország nem Európa leigázására törő új Sztambul, Orbán Viktor nem milliárdok végtelen tömkelegét összeharácsolt diktátor és a magyar kormánypárt nem krónikus kleptomániában szenvedő, korrupt egyének gyülekezete.
Hogy mitől válik világossá és egyértelművé mindez?
Így márciusban, legfrissebb és legderekabb hónapunkban csakis és kizárólag az elszólások gazdag és mindenről pontosan tanúskodó tárházától – Freud mester pontos esetleírásainak megnyugtató háttérképeivel. Miközben Zimándi Pius atya naplójegyzeteiből – no meg a történelemből – tudhatjuk, mi mindent is hoz nekünk ez a tudat alatti márciusi érzés. „Száz fekete csillag, / S hacsak egy is lehull, / jeléből értse meg/minden idegen úr: / börtönnek, bilincsnek / lerázom a gondját – / Magyarul az ilyet szabadságnak mondják” – írta Sinka István.
A szerző író
