Annyira vesztésre áll Oroszország, hogy most már a NATO és az EU is veszélyben van. Az EU vezetői diadalittasan jelentették be, hogy az újabb szankciók csapása földre kényszeríti azt a hatalmas birodalmat, amely egykoron cárjainak dicsőségében fürdött. Mint valaha a keresztes hadak, mikor elindultak, hogy végzetes csapást mérjenek a muszlim világra, úgy készült a Nyugat, hogy gazdasági fegyverrel törjön meg egy ellenálló óriást. De a történelem nem így működik. Miként a Szentföldre vonuló lovagok seregei a sivatagi homokban pusztultak el, úgy a nagyhatalmak is saját gőgjük foglyai lettek. Amikor ezeket a sorokat írom, az ukránok lényegében egy kapitulációval felérő papírt írtak alá az amerikaiakkal Szaúd-Arábiában, de közben arra várnak, hogy az oroszok azt ne fogadják el, mert akkor megint lehet rájuk mutogatni. Pontosan ezért támadtak minden korábbinál nagyobb erővel és rengeteg drónnal Oroszországra, hogy még véletlenül se legyen kedvük az oroszoknak megállni. Nem mintha nagyon kedvük lenne győztes pozícióból megállni. És ha meg is tennék, mire kimondják, addig még sok mindent el lehet érni.
Oroszországot térdre kényszeríteni nagyjából olyan terv, mint az Egyesült Államokat, Indiát, Kínát vagy Brazíliát elfoglalni. Napóleonnal és Hitlerrel is lemeccselték, mert mindketten úgy hitték, a birodalom szívét ostromolva kíméletlen győzelmet aratnak. Aztán jött a tél, jöttek a végtelen síkságok, és a történelem megismételte önmagát. Most más eszközzel próbálkoztak. Azt mondták, a világkereskedelem csapdájába ejtik az oroszokat, kizárják őket a pénz- és nyersanyag forrásaiból, a lakosság pedig elégedetlen lesz. De a Keleten élők másképp gondolkodnak az alkalmazkodásról, mint Berlin vagy Párizs lakosai. Ha már Szaúd-Arábiában fogták le az ukrán vezetés kezét az amerikaiak, akkor az ottaniak mesélhetnének nekik arról is, hogy a sivatag lakója, ha egy kút kiszárad, újabb forrást keres. Nem siránkozik, nem kesereg, hanem megy tovább, mert tudja, a túlélésnek ez az ára. Ott pedig, ahol a tajga végtelensége és a sztyeppe szelei formálták az emberek lelkét, az ilyen próbákat szintén mindig állták. S ahogy a Kaukázus hegyeiben élő pásztorok tudják, hogyan kell a farkasokat távol tartani, úgy Moszkva is megtalálta a maga ösvényeit a szankciók bozótosában.
Putyin aligha aggódik, amikor a Gazprom-székház termeiben elé tárják az eladási számokat. A gazdasági mutatók, amelyektől az EU sokkot várt, nem omlottak össze. A számok makacs dolgok, s az ENSZ is elismerte: Oroszország GDP-je még 2023-ban is 2,7 százalékot nőtt, egyes becslések szerint még ennél is többet. A munkanélküliség rekordmélyen van, mert a háború nemcsak a fronton kíván embereket, hanem a hátországban is. A hadiüzemek forognak, a munkások dolgoznak, s a bérek emelkednek, miközben Európa aggódva figyeli saját, egyre feszültebb helyzetét. A gazdaság titka az akarat, az, hogy az emberek többsége azt higgye, hogy érdemes dolgozni, érdemes küzdeni, érdemes befektetni, mert a munka és a befektetés megtérül. Oroszországban most a többség úgy hiszi, hogy nagyon is meg fog térülni ez az egész.
A Handelsblatt már egy éve figyelmeztetett: azok, akik ezeket a szankciókat kitalálták, aligha értik az alapvető gazdasági összefüggéseket. Ők ilyen finoman fogalmazták meg, hogy kretének döntöttek a szankciók bevezetéséről. Az EU azt hitte, hogy Moszkva egy nehézkes, állami irányítású monstrum, amely nem képes alkalmazkodni. Holott az orosz emberek rugalmassága mindig is túlélésük záloga volt. Eközben Európa a vélt morális magaslatairól kiáltotta: „Mi nem veszünk orosz gázt, nem kell nekünk az ő olajuk!” Moszkva kelet felé fordult, és az olaj Indiába, Kínába ment. Új ellátási láncok épültek, kerülőutakon ugyanaz az energia végül mégis visszaáramlott Európába, csak épp drágábban. Sapka nélkül. Sőt, az orosz LNG új kikötőket talált magának Spanyolországban és Franciaországban. Soha annyit nem rendeltek az orosz cseppfolyósított gázból az EU-ba, mint most.
A rubel ugyan időnként ingadozik, az infláció sem alacsony, de az EU-ból vagy az Egyesült Államokból nézve ez is egy hétköznapi dolog ma már. Az orosz gazdaság működik, és a Kreml pénzt csinál ott, ahol mások veszteséget látnak. Az Európai Unió pedig egy pillanatban rádöbbent: még 2024-ben is többet költött orosz energiára, mint Ukrajna támogatására. A gazdasági „atombomba” visszafelé sült el.
És amíg Moszkva újabb számokat írhatott pozitív mérlegébe, addig az európai gazdaság, amely az oroszok térdre kényszerítésére szánt energiát, saját magán kezdte érezni a fagyos szelek csípését. Németország, amely egykor az európai ipar szíve volt, most recseg-ropog. A nagy múltú vállalatok, amelyek évszázadok óta fennálltak, most lehúzzák a rolót. Franciaország sincs jobb helyzetben. Az ország, amely 290 atomfegyverével védelmezné Európát Oroszország 6000 töltetével szemben, gazdaságilag a szakadék szélén áll. A legnagyobb vita már nem a védelmi stratégiáról szól a francia Nemzetgyűlésben, hanem arról, hogyan lehetne egyáltalán egyensúlyt csinálni a költségek és a bevételek között. De eközben Macron úgy érzi, eljött az ő ideje: ha Németország meginog, Franciaország töltheti be az űrt az EU vezetésében. Hogy miből, azt még ő sem tudja. Mondhatnánk, hogy erre már Macron is rég célzott az „európai hadsereg” ötletével, de akkor még legyintettek rá, pedig akkor még pénz is lett volna rá és a raktárakban is akadt ez meg az. Hát most már a németek sem legyintenek. Csak apróbb problémát jelent, hogy ugyebár nekik sincs most erre pénzük.
Ugyanő évekkel ezelőtt azt mondta, hogy a NATO „agyhalott”. Akkor sokan felhördültek, pedig nem tévedett. Most maga a következő német kancellár, Friedrich Merz is kimondja: kérdéses, hogy a NATO túléli-e ezt az évet. Ezt nem egy orosz oldalon találni, hanem a Reuters anyagában is ott van. Az Egyesült Államok új védelmi minisztere, Pete Hegseth brüsszeli kollégái előtt kijelentette, hogy az Amerikának „elsődlegesen már nem Európa biztonsága a fókusz”, mert megvannak a maga gondjai. Ez egyenesen sokkot okozott a szövetségeseknek, hisz eddig abban a hitben éltek, hogy az amerikai pay-papa majd mindig megvédi Európát. Hegseth tovább is ment: közölte, hogy Ukrajna úgysem kapja vissza az összes elvesztett területét, és nem léphet be a NATO-ba, azaz felejtsék el a teljes győzelmet és védőernyőt. Sőt, ha valami békefenntartó erő kell majd Ukrajnában a háború után, azt is az európaiak oldják meg, illetve fizessék is ők, amerikai katona oda be nem teszi a lábát. Ha pedig netán az orosz medve rátámadna erre az európai békefenntartó erőre, a NATO akkor sem siet automatikusan a megsegítésére. Az Amerikai Egyesült Államok kvázi kimondta, hogy az 5. cikkely varázsereje megkopott, annyira őket ez a sztori már nem izgatja.
A NATO mellett az EU jövője is kérdőjelekkel tele. Trump sosem rejtette véka alá a véleményét: szerinte az Európai Uniót eleve azért találták ki, hogy „kicsesszen Amerikával”. Egy ilyen barát mellett ellenségre sincs szükség, szóval én az EU-ra nem tennék sok pénzt. Az európaiak most szembesülnek vele, hogy az amerikai garancia bizony feltételes, főleg, ha egy olyan amerikai elnök ül a Fehér Házban, amilyen most. Kaja Kallas, Észtország korábbi miniszterelnöknője, aki most az EU külügyeit intézi, hiába magyarázza, hogy de hát az EU a béke záloga meg miegymás, Trump vállat von. Apropó, Dániától Grönland is kéne neki. Illetve, nehéz bemondásra elhinni az „EU az európai béke garanciája szöveget” úgy, hogy az EU az elmúlt évtizedekben aktívan támogatta az ukrán, a grúz, a belorusz és más nyugatos ellenzéket az Orosz Birodalom és a Szovjetunió utódállamaiban, aztán pedig ész nélkül küldi a fegyvert Ukrajnába, mert az nyilván békére kell. Közben pedig egyre több európai vezető fejében fordul meg az eddig tabunak számító gondolat: mi van, ha Washington már nem jön segíteni?
Lehet, hogy pár év múlva azt fogják tanítani: az EU öngólja volt ez az egész szankciósdi, ami felélesztette az orosz medvét, míg a nyugati szövetségi rendszer saját belharcaiba bukott bele. Az viszont már biztos, hogy Moszkvában most orosz pezsgőt bontanak, mert ugyan lehet kapni franciát is, de már az otthoniak is megtanulták azt is jól csinálni a Kaukázusban.
Az EU szankciós politikája a maga bölcsességében egy olyan vermet ásott, amelybe saját maga csúszott bele. Európa azt hitte, sakkban tartja Moszkvát, de közben elvesztette saját bástyáit. És ahogy az orosz pezsgő csengve ömlik a poharakba, valaki talán éppen kimondja a régi bölcsességet: „Aki másnak vermet ás, maga esik bele.” Majd vigyorogva hozzáteszi: „Gyökerek!”
A szerző rádiós műsorvezető
