1307 decemberében II. Jakab aragóniai király elrendelte a templomos lovagok letartóztatását – azokét a lovagokét és szerzetesekét, akik több mint egy évszázadon át vállvetve álltak az Ibériai-félsziget népe mellett, hogy kiűzzék onnan a mórokat. A király a pápa nyomására vonakodva csapott le a rend ellen. Többek között Aragónia mesterét, Exemen de Lendát is bebörtönözték. Utódjának, Ramon Sa Guardiának azonban sikerült megszerveznie az ellenállást. Bezárkózott Miravet várába, és onnan a következőképpen írt az aragóniai királynak: „Sajnálom Önt, a királyt, a francia királyt és minden katolikust, mert ez az egész ügy több kárt okoz Önnek, mint nekünk, akiknek el kell viselnünk azt a rosszat, amit Ön tesz velünk.”
A legrosszabb sors azonban Franciaországban érte a templomos lovagokat, ugyanis ott Európa szeme láttára több éven át tartották a lovagok kirakatperét. A rendet eretnekséggel vádolták. A vádakat IV. Fülöp francia király tisztviselői gyűjtötték össze és hirdették ki a világnak. V. Kelemen pápa meg sem kísérelte megtámadni őket, bár sokat tehetett a templomos lovagokért, mivel azok neki és nem a világi hatalomnak voltak alárendelve. Öt évig tartó pereskedés után V. Kelemen 1312. március 22-én a Lyon melletti Vienne-i zsinaton bejelentette, hogy a templomos rendet elnyomják. A pápa egyetlen rendelettel elérte azt, amit a muszlimok évekig nem tudtak erőszakkal elérni. Hogyan történhetett ez meg?
Közel kétszáz éves történetük során a templomosok kiváló hírnévnek örvendtek a keresztények körében. Néhány évtizeddel a templomosok francia király általi perbe fogása előtt az akkói püspök, Vitrai Jakab úgy írt róluk a „Jeruzsálemi cselekedetek”-ben, hogy „oroszlánok a csatában, szelídek, mint a bárányok otthon, szigorú lovagok a harcmezőn, mint remeték vagy szerzetesek a templomban, könyörtelenek és kegyetlenek Krisztus ellenségeivel szemben, kedvesek és szelídek a keresztényekkel szemben”.
A Krisztus és Salamon Templomának Szegény Lovagjai Rendjét (latinul: Pauperes Commilitones Christi Templique Salomonis) a 12. század elején alapították. A kezdetek szerények voltak. Az első keresztes hadjárat és a Jeruzsálemi Királyság megalapítása után Hugo of Payns francia lovag és néhány társa három szerzetesi fogadalmat tett a jeruzsálemi pátriárka kezében: a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség fogadalmát, és ezzel egyfajta testvériséget alkottak. A jeruzsálemi király úgy döntött, hogy az újonnan alakult csapatot a Szentföld védelmére használja fel. Már csak meg kellett találni a módját annak, hogyan lehet összeegyeztetni a fegyveres harc küldetését a szent szerzetesi élettel. A király Bernardhoz, Clairvaux-i apáthoz fordult, aki kidolgozott egy szabályzatot a rend számára.
A rendben vasfegyelemnek kellett uralkodnia, és az olyan vétségeket, mint kereszténygyilkosság, lopás, árulás, homoszexualitás vagy dezertálás, a közösségből való kizárással kellett büntetni. A mindennapi élet az imára és a harcra korlátozódott. A lovagok már napkelte előtt két órával összegyűltek a kápolnában, hogy néhány tucat zsoltárt énekeljenek. Mindenki már reggel ellenőrizte a páncélzatának állapotát. Csak ezután szundíthattak egyet, és ajtó nélküli cellákban aludtak.
A rend közismert szigorú szabályai miatt Európa népe nehezen hitt a templomosok bűnösségében, amit a per során nekik tulajdonítottak. Kétségtelen azonban, hogy a közel kétszáz éves fennállásuk alatt elég sok ellenséget szereztek maguknak. Akka elvesztése (1291) után a templomosok számára kedvezőtlen vita kezdődött arról, hogy miként lehetne visszaszerezni a Szentföldet, és mi legyen a templomos lovagokkal. Még az is felmerült, hogy a Hospitaller-rendet egyesítsék a templomosokkal. Az élükön egy bellator rex, az európai uralkodók egyike állna. Maga IV. Fülöp francia király szövetkezett erre a funkcióra. Így nem tetszhetett neki, hogy a rend nagymestere, Molay Jakab nagymester határozottan ellenezte az egyesülés gondolatát. „Molay attól tartott, hogy saját hatalmát és a rend függetlenségét így csorbítanák – hangsúlyozza Malcolm Barber történész a Focus History-nak adott interjújában. – De már maga az a tény, hogy egy ilyen ötlet felmerült, azt mutatja, hogy senki sem hitt volna a vádaknak, amíg a francia kormány nem hozta nyilvánosságra azokat. Elvégre egyetlen épeszű ember sem törekedett volna arra, hogy egy korrupt, romlott, az eretnekség betegségétől sújtott rendet egyesítsen a hospesekével.”
Hajótulajdonosok és bankárok
Ami azonban a rend ellenségeinek leginkább szemet szúrt, az a rend gazdagsága, világi hatalomtól való függetlensége és tengeri hatalma volt. A Templomos Lovagrendet a szent helyek védelmére alapították, de fokozatosan küldetését kiterjesztették a Szentföldre utazó zarándokok védelmére és a keresztesek muszlimok elleni fegyveres hadműveletekben való részvételére is.
A Vatikáni Levéltár őre, Dr. Barbara Frale úgy véli, hogy a titokzatos szakállas alak, akit a lovagok állítólag imádtak, valójában a torinói lepel egyik képe lehetett, amely akkoriban rejtve volt.A lepel állítólag 943-ban került Konstantinápolyba Edesszából (a mai Törökországból).A vászon a császári gyűjtemény legértékesebb ereklyéje volt.Amikor 1204-ben a velenceiek és a franciák kifosztották Konstantinápolyt, a lepel eltűnt.Frale szerint ezután a templomosok kezébe került (a radiokarbonos kormeghatározás szerint a torinói lepel legkorábban 1260-ban keletkezett, de ezt egyes kutatók vitatják – a szerk. megjegyzése).Úgy tudjuk, hogy a drága vászon 1353-ban a franciaországi Lirey-ben bukkan fel újra a történelem lapjain.Ian Wilson lepelszakértő megjegyzi, hogy Galfryd of Charney – aki 1314-ben a nagymesterrel együtt halt meg a máglyán – ugyanazt a nevet viselte, mint az a lovag, aki a vásznat a lirey-i templomnak ajándékozta.Frale viszont három, a per idejéből származó tanúvallomásban talált olyan nyomot, amely a templomosokhoz mint a lepel letéteményeseihez vezet:Guillame Bosa, Jean Taylafer és Arnaut Sabbatier.Azt állítja, hogy Sabbatier kifejezetten a lepelről beszélt vallomásában, és leírta a rendbe való felvétel titkos rituáléját.Ez a szertartás állítólag egy titokzatos kép (amely egy ember egész alakját ábrázolja, mint a torinói lepel) lábainak megcsókolásából állt.Bosa tanúvallomásában viszont egy fekete-fehér vászonkép szerepelt.A Taylafer lovag viszont állítólag egy vöröses színű, életnagyságú arcot ábrázoló rajzot látott.A középkori nyomozók természetesen másként értelmezték a szakállas bálvány imádásáról szóló tanúvallomásokat.Ők a sátán – Baphomet (a képen) – kultuszának tekintették, akinek a lovagoknak a rendbe való belépésük napján hódolniuk kellett.A kínzások, amelyekkel a vallomásokat kikényszerítették, valószínűleg azt eredményezték, hogy az alak leírása változott, és olyan fantasztikus formákat öltött, mint egy szarvakkal és macskával ellátott fafigura vagy Mohamed képmása.Hugon of Payraud még egy négylábú fejről is beszélt.A bálványról szóló említések azonban viszonylag ritkák a vizsgálatban.Dr. Frale kiszámította, hogy a templomosok által benyújtott 1114 tanúvallomásból mindössze 130-ban találunk leírást állítólagos bálványimádó gyakorlatokról.Véleménye szerint ez azért volt így, mert a leplet – a templomosok legjobban őrzött titkát – csak a lovagok egy szűk csoportjának mutatták meg.
A pápák kezdettől fogva arra törekedtek, hogy függetlenítsék a világi hatalomtól. Az egymást követő bullák kiváltságokat adtak a templomos lovagoknak, többek között nem kellett hűbéri esküt tenniük a világi uralkodóknak, mentesültek az adók alól, és jogosultak voltak a hitetlenektől zsákmányolt javakra.
Szegénységi fogadalmuk ellenére a templomosok hatalmas vagyont halmoztak fel – a hitetlenek elleni harc rendkívül költségesnek bizonyult. Több bevételi forrásuk is volt. A XII. század közepétől a templomosokat Európa-szerte kezdték elhalmozni adományokkal, így birtokuk volt Franciaországban, Angliában, Magyarországon, Olaszországban és Németországban, az Ibériai-félszigeten pedig várakat vettek birtokba a muszlimokkal határos területeken, akiktől a portugálokkal és a spanyolokkal együtt fokozatosan igyekeztek megszabadulni. A 13. században még Lengyelországban is megjelentek. Nyugat-Pomerániában, Sziléziában és Podlasziában tartották fenn parancsnokságaikat, többek között Czaplinekben, Wałczban, Myśliborzban és Sulęcinben. IV. Fülöp francia király egyik tanácsadója, Pierre Dubois (aki kulcsszerepet játszott a rend perében) számításai szerint a templomosok éves bevétele – többek között európai birtokokról – több százezer kilogramm ezüstöt tett ki!
További bevételi forrást jelentett számukra a zarándokok által használt flotta [lásd a mellékelt keretes írást: Hogyan egy utazási iroda] . Vitathatatlanul a legnagyobbat azonban a sok szempontból úttörő pénzügyi és banki tevékenységük jelentette. Parancsnokságaik szerte Európában elterjedtek, és sikerült egy rendkívül hatékony bankrendszert kiépíteniük. Az útra induló zarándokok a templomosoknak letétbe helyezték a pénzüket, cserébe pedig váltót kaptak, amelyet a Szentföldön beválthattak. Közben – és az utazások akkoriban hónapokig tartottak – a templomosok kereskedni tudtak ezzel a pénzzel.
Nem meglepő, hogy még az uralkodók is adósok maradtak nekik. Amikor pénzt vettek fel kölcsön, bőséges zálogot kértek. Amikor II. Baldvin konstantinápolyi császár nagy összeget vett fel tőlük, a Szent Kereszt ereklyéit kellett biztosítékként adnia.
IV. Fülöp francia király is eladósodott a rendnek. A templomos lovagok vezették a francia király számláit, és banki műveleteket végeztek számára. A francia alattvalók és az olasz bankárok felé fennálló adósságait is ők fizették ki helyette. Ez az együttműködés 1306-ban is folytatódott, amikor egyes történészek szerint IV. Fülöp már a rend elleni akciót tervezte. Malcolm Barber szerint a francia uralkodó uralkodásának 10 éve alatt a templomos lovagok ugyanolyan szerepet játszottak a francia korona pénzügyeiben, mint az előző uralkodók alatt. A történész biztos benne, hogy ez nem lett volna lehetséges, ha Fülöp nem hisz a templomosok tapasztalatában és feddhetetlenségében. Annál is inkább, mert rendkívül lojálisan viselkedtek a francia királlyal szemben. Még a pápával folytatott vitában is mellé álltak, akinek a rend formálisan alárendeltje volt. Molay Jakab nagymester volt Lajos, Fülöp fiának, Lajosnak a keresztapja. „A Templom bukásának okait tehát a francia király és miniszterei indítékaiban kell keresni, nem pedig magában a rendben” – írja Barber. Fülöp indítéka pedig, amely érvénytelenítette a templomosokkal való korábbi jó viszonyt, az üres kincs volt.
Pénzkeresés céljából
Fülöp apja hatalmas adósságot hagyott hátra az Aragónia elleni csaták után. Az Angliával és Flandriával vívott háborúk miatt a kincstár is kiürült, ezért a király még a papságra is megpróbált adót kivetni, ami konfliktusba hozta őt VIII. Bonifác pápával. Fülöp 1291-ben az olasz bankárok vagyonának bebörtönzéséről és elkobzásáról is döntött, 1306-ban pedig ugyanezt tette a Franciaországból kiűzött zsidók vagyonával (akiket egyébként halála után visszahoztak).
Barber tehát azon a véleményen van, hogy a templomosok letartóztatása nyilvánvaló előnyökkel járt a király számára. A templomos lovagok Franciaország-szerte készpénzzel és vagyonnal rendelkeztek. „A letartóztatásokat követő részletes vagyonleltár, a földek lefoglalása és bérbeadása, az értéktárgyak elvétele és a rend kincstárának királyi tisztviselők általi hosszas kezelése (és a templomosok ellen indított per évekig tartott – a szerk.) 1307 októbere után egyértelmű bizonyíték arra, hogy a templomosok elleni rajtaütés indítéka a vagyon elkobzása volt, annak ellenére, hogy ezt 1308-ban a király egyik vezető minisztere, Plaisians-i Vilmos hevesen tagadta” – véli Barber.
Az indíték birtokában a királynak még mindig meg kellett találnia a módját, hogy egyetlen erős csapással megszabaduljon a hatalmas rendtől. Ebben a helyzetben a hivatalnokai által kidolgozott eretnekség vádja ideálisnak tűnt. Céljuk az volt, hogy megnehezítsék a pápa számára, hogy szükség esetén megvédje a templomosokat, ami helyes feltételezésnek bizonyult.
Szakállas bálványok, szodómia és lenzsinórok
A franciaországi letartóztatások hirtelen jöttek. A király emberei 1307. október 13-án, pénteken hajnalban érkeztek a templomosokért. A meglepetés olyan nagy volt, hogy csak egy tucatnyi templomosnak sikerült elkerülnie a letartóztatást. Molay Jakabot, aki előző nap részt vett a király testvére feleségének temetésén, szintén börtönbe vetették. A nyomozást Wilhelm Imbert párizsi domonkos királyi gyóntató vezette. A templomos lovagok a pápának voltak alárendelve, de a királyi jogászok kihasználták, hogy IV. Miklós pápa 1290-ben felhatalmazta a párizsi domonkosok priorját, hogy vizsgálja ki a franciaországi eretnekség eseteit. A templomosokat pedig éppen akkor vádolták eretnekséggel.
A beavatás során megkövetelték volna, hogy a novíciusok tagadják meg Krisztust és köpjenek rá a feszületre. A templomos lovagokat homoszexuális cselekményekkel és a Sátán imádatával is vádolták egy titokzatos szakállas bálvány formájában, amely különböző formában jelent meg a későbbi tanúvallomásokban [lásd Baphomet és a lepel] .
Honnan jött a szexuális romlottság az eretnekség vádjaiban? Dr. Mark Pegg középkori történész szerint a 14. században az eretnekség fogalma tágabb volt, mint korábban. „1300-tól kezdve az eretnekség definíciója már magában foglalta a bálványimádást és a mágikus gyakorlatokat is – magyarázza –, de a szexuális vétségeknek ekkora jelentőséget tulajdonítani a templomos lovagok elleni perben szintén emlékeztetett az inkvizítorok jóval korábbi vádjaira.”
„Az inkvizíciót a katharizmus elleni küzdelemre hozták létre, és azt lehet mondani, hogy egyes katharok minden születést a Sátán újabb győzelmének tekintettek, ami azt jelentette, hogy hajlandóbbak voltak tolerálni a nem fogantatáshoz vezető szexuális aktusokat.
Ezért a templomosok intézményesített szodómiával kapcsolatos vádjai utalhattak a katharok ellen egy évszázaddal korábban felhozott vádakra” – teszi hozzá Barber.
Emlékeztetni kell arra, hogy még VIII. Bonifác pápát is megvádolták szodómiával az 1310-1311-es posztumusz pere során.
A vallomásokat kínzással csikarták ki. Az egyik alkalmazott módszer a strappado volt, amelynek során a fogoly kezét egy kötéllel hátrakötötték a háta mögött, amelyet egy magas gerendára dobtak, majd a szerencsétlenül járt személyt nagy magasságból leeresztették, és kihúzták a kezét. A templomosoknak a lábukat is tűzbe tették.
A templomos lovagok tanúvallomásainak feljegyzései ma is megtalálhatók a vatikáni levéltárban. Ezeket többek között Dr. Barbara Frale, a Vatikáni Levéltár kurátora elemezte. Ő hívta fel a figyelmet a templomosok ellen felhozott vádak egyikére. Abban az időben általános szokás volt, hogy a lovagok vászonzsinórokat viseltek, amelyeket előzőleg Krisztus sírjánál szenteltek fel. A hagyomány szerint ezeket soha nem volt szabad levenniük. A vádlók ezt a szokást használták fel a lovagok eretnekségének bizonyítására! A kínvallatás során a szerzetesek bevallották, hogy a zsinórokat állítólag ördögi eredetű tárgyakhoz dörzsölték.
Frale úgy véli, hogy V. Kelemen pápát nem tévesztették meg a francia király által előkészített perben elhangzott vádak, és megpróbálta megmenteni a templomosokat. Bíborosokat küldött a chinoni erődbe, ahol többek között Molay Jakabot is fogva tartották, és meghallgatták a nagymestert. Nem találták a templomosok állítólagos bűnösségét, így a lovagok pápai feloldozást kaptak, és csak vezeklésre utasították őket. Frale szerint a francia király ekkor kezdte fenyegetni V. Kelemen királyt. A pápa ezért dilemma elé került: beleegyezett a templomosok elpusztításába, vagy kockáztatta az egyház destabilizálását. Úgy döntött, hogy feláldozza a templomos lovagokat.
Mark Pegg azonban elítéli Frale érveit, és kijelenti, hogy publikációit a történészek nem veszik komolyan. Szerinte mind a pápa, mind a király végül maga is elhitte az összes vádat. „Sőt, néhány templomos a kínzások alatt is elhitte, amivel a templomos társait vádolták – magyarázza Pegg. – Ezért valóban eretnekség miatt indult per, de ez nem jelenti azt, hogy a templomosok ellen felhozott vádaknak bármi köze lett volna a valósághoz.”
Malcolm Barber is azt a nézetet vallja, hogy a kapzsiságtól vezérelt francia király egyszerre őszintén hitt a templomosok eretnekségében. A templomosok című könyvében idézi a király feleségének, Navarrai Johanna korai halálának történetét, akiről Fülöp azt hitte, hogy boszorkánysággal és a troyes-i püspök mérgével ölték meg. Ezért, mondja a történész, ha valaki meggyőzte az uralkodót a templomosok eretnekségéről és szexuális romlottságáról, az uralkodó kész volt megtisztítani Franciaországot az ilyen emberektől. Elvégre korábban ugyanezt tette a zsidókkal is. Miközben anyagilag hasznot húzott a kiűzésükből, állítólag azt is hitte, hogy a zsidók rendszeresen megszentségtelenítik a házigazdát.
„Ha viszont valóban elhitte a templomos lovagok ellen felhozott vádakat, akkor szent kötelességének érezte, hogy cselekedjen annak megfelelően, amit a koronázásakor megfogadott, vagyis hogy megvédi a királyságot az eretnekség ellen – teszi hozzá Malcolm Barber. – IV. Fülöpöt ezzel szemben túlságosan jámbor, korlátozott látókörű embernek tartották, aki könnyen képes volt hinni a titokzatos hettita rituálékban, és természetesen abban is, hogy valaki más eltér a hittől. Tanácsadói így képesek voltak kijátszani naiv hiszékenységét”.
Okkultista és szabadkőműves körökben már a 18. században népszerű volt a rend történetének és eszméjének egy másik változata.A templomosok állítólag az úgynevezett ezoterikus kereszténység követői voltak, amely Szent János evangéliumán alapult. Egy másik verzió szerint a templomosok legalábbis egy része egy keresztény és muszlim elemeket is tartalmazó gnózis híve volt (innen a kapcsolat az Asa-fiakkal).Az okkultisták egy titkos templomos szabályra hivatkoznak, amelyet állítólag a 18. század végén fedeztek fel a vatikáni levéltárakban, és amely állítólag „kettős beavatásra” utalt.Az ezoterikusok szerint a templomosok a beavatás során lemondtak a „hamis Krisztusról”.Az okkultisták szerint pedig a szakállas bálvány, Baphomet imádata egy szellem imádata (a baphomet a manuhme szó torzított formája, ami perzsa nyelven bölcsességet és szellemet jelent).Molay Jakab többek között találkozott Rajmund Lullusszal (a képen), egy katalán filozófussal, csillagásszal és kabbala-szakértővel, aki kapcsolatot tartott fenn a Tisztaság Testvériségével, egy Cordobában működő muszlim gnosztikus szektával is.
Az utolsó mester átka
V. Kelemen, amikor végül úgy döntött, hogy nincs más kiút, 1307 novemberében elrendelte a templomosok letartóztatását más országokban. Egyúttal vizsgálatot is elrendelt. Az Ibériai-félsziget, Skócia és Anglia uralkodói hitetlenkedve kezelték a templomosok eretnekséggel kapcsolatos vádjait. Bár végül elrendelték a letartóztatásokat, az ottani lovagokat nem vetették alá kínzásnak, és legtöbbjük nem vallotta be a vádolt bűnöket. Sőt, minél távolabb kerültek Párizstól, a vádak annál inkább elvesztették erejüket. A francia király azonban nem volt hajlandó feladni.
A püspöki vizsgálat elhúzódott – az uralkodónak nyomást kellett gyakorolnia a pápára, hogy egyáltalán folytassa. Amikor néhány száz templomos lovag, Bolognai Péter vezetésével végül úgy döntött, hogy megvédi magát, és visszavonta korábbi vallomását (amellyel az inkvizíció szabályai szerint a karóba húzást kockáztatták), a király leverte ellenállásukat. Néhány kiválasztott templomost a király pártfogoltjának, Sens érsekének ítéletével kivégeztek, ami megfélemlítette a többieket.
A templomosok a bécsi zsinaton tettek még egy utolsó kísérletet a védekezésre. V. Kelemen pápa ekkor hívta meg a rend képviselőit, valószínűleg nem számított arra, hogy bárki is részt vesz rajta. A várakozásokkal ellentétben azonban kilenc szerzetes lovag érkezett Vienne-be, és bejelentették, hogy meg akarják védeni a rendet. Azért tartóztatták le őket, mert a pápát megijesztették a pletykák, miszerint egy 2000 fős templomos sereg állomásozik Vienne körül, készen arra, hogy szerzetestársaik segítségére siessenek.
Érdekes módon a pápán kívül a Vienne-ben összegyűlt bíborosok többsége nem akarta a rend feloszlatását, és megvédte a templomosokat. A pápa ebben a légkörben nem tudott döntést hozni. Türelmetlenül, IV. Fülöp végül egy kisebb sereg élén megérkezett Vienne-be, és csak ekkor született döntés a rend feloszlatásáról. A király csalódására azonban a pápa úgy döntött, hogy a templomosok teljes vagyonát átadja a hospesek kezébe.
A rend története pedig azzal ért véget, hogy 1314. március 18-án máglyán elégették Molay Jakab nagymestert és Charney-i Galfrid kincstárnokot. Fennmaradt egy legenda, amely szerint Molay haldokolva megátkozta a pápát és a királyt, megjósolva közelgő halálukat. V. Kelemen ugyanabban az évben áprilisban, Szép Fülöp király pedig novemberben halt meg. A következő 14 év során Franciaország összes későbbi királya meghalt. Alig maradt fenn tovább, mint a Templomos Lovagrend hatalma.
