Bizonyára sokan ismerik azt a Berény Róbert által alkotott emblematikus plakátot, amellyel a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege fegyverbe szólította a férfiakat, hogy védjék meg az országot a betörő román és csehszlovák csapatokkal szemben, miután a Károlyi-kormány Linder Bélája feloszlatta a magyar hadsereget.
De, amíg a plakát készültekor világos volt, hogy ki az ellenség, hiszen már be is tört az országba, ma igencsak kérdéses, hogy az Európai Unió által elfogadott 800 milliárdos fegyverkezési programhoz milyen ellenség szükséges. Azok a nyugat-európai országok ugyanis, amelyek az elmúlt ezer évben, a gyarmati háborúkat leszámítva egymással háborúztak, most egy csapatban, az Európai Unióban játszanak. Mivel Ukrajnában épp egy proxyháború folyik a NATO és Oroszország között, az feltételezhető, hogy a nagy ellenség, aki ellen fegyverkezni kell, Oroszország lesz. Ha jól meggondoljuk, mást nem is nagyon lehetne, mivel az Egyesült Államok túl erős, Afrika túl gyenge, Kína pedig messze van.
Az Európai Uniót elborító háborús hisztéria, talán azért is erősödött fel, mert a covid-hisztéria már elmúlt, a klímahisztéria lecsengőben van és kell valami, amivel az európaiakat sakkban lehet tartani. Ez engem emlékeztet Zbigniew Brzezinskinek a Nagy sakktábla című könyvében megfogalmazott tanácsára, amelyben arra figyelmezteteti Amerika vezetőit, hogy a növekvő belső differenciáltságon erős külső ellenségképpel lehet úrrá lenni: „Amerika egyre inkább multikulturális társadalommá válik, egyre nehezebb lesz konszenzust kialakítani külpolitikai kérdésekben, kivéve, ha valóban masszív és széles körben érzékelt közvetlen külső fenyegetésről van szó… Hasonló külső kihívás hiányában az amerikai társadalom sokkal nehezebben juthat egyetértésre olyan külpolitikák tekintetében, amelyek nem kapcsolhatók közvetlenül a központi érdekekhez és a széles körben osztott kulturális-etnikai szimpátiákhoz, és amelyek mégis tartós és néha költséges birodalmi szerepvállalást igényelnek”[2] – írta vagy jó harminc évvel ezelőtt a volt amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó. (Zbigniew Brzezinski The Grand Chessboard American Primacy and its Geostrategic Imperatives (7. fejezet))
Brezinski gondolatának analógiájára építve lehet, hogy valahol Brüsszelben (vagy más fontos helyen) azt gondolják, hogy az Európai Unió 27 tagországát csak egy erős külső fenyegetéssel lehet birodalommá kovácsolni, és ezt a fenyegetést Oroszország jelenti. E feltevés rögtön magyarázza is Brüsszel háborúpártiságát és az ennek ellenálló magyarok szankcionálását.
Én úgy látom, hogy ma az Európai Unió országainak igen gyenge, az országaik érdekeit képviselni nem tudó vezetői vannak. A történelemben ez nem ritka helyzet, gyakran előfordult, hogy erős vezetőket gyengék követték és a birodalom szétesett, vagy feudális anarchia, polgárháború alakult ki. A második világháború után Európának erős vezetői voltak, mint Charles De Gaulle vagy Kondrad Adenauer, és ez egészen a kilencvenes évekig így maradt. Ettől kezdve azonban a korábbi államférfiakat egyre inkább kisstílű politikusok váltották fel, akik nem a realitások vagy országaik érdekei alapján, hanem a politikai széljárásnak megfelelően hozták a döntéseiket, és ezek a szelek leginkább Washingtonból fújtak.
Alapvető hiba volt például az euró bevezetése, egy jól működő közös piacot vert szét, és erre a szakértők jó előre figyelmeztették a politikusokat. Teljesen irracionális, a valóságtól elrugaszkodó feltételezésekre épül az Európai Unió klímapolitikája, amely tönkre tette nem csak a német, de az egész európai ipart. A fizikus végzettségű Angela Merkel bezáratta a német atomerőműveket, mert a fukusimai atomerőmű balesete után a zöldek a választásokon egy-két százalékponttal növelték népszerűségüket néhány tartományban. És most kinevezik Oroszországot fő ellenségnek, aki ellen fegyverkezni kell, mikor nem is olyan régen épp a németek (Angela Merkel is) szorgalmazta az Oroszországból származó energiaimportot, ezért épült német–orosz együttműködésben az északi-tengeri gázvezeték.
A fegyverkezés a klímapolitikához hasonló eszement elképzelés. Ki támadná meg Európát és miért? A valódi ellenség a demográfia és bevándorlás. Néhány évtized alatt Nyugat-Európa demográfiai összetétele alaposan megváltozott, és ha ez így megy tovább, alig száz év múlva Deutschlandból Germanistan, La France-ból Frankistan lesz. Ez a valódi fenyegetés és ezen az Unió vezetése még ma sem akar változtatni, amikor pedig már teljesen világosan látszanak a perspektívák és érződnek a hatások. E helyett keres egy külső ellenséget.
Az Uniónak nem csak gyenge, hanem mérhetetlenül ostoba és műveletlen vezetői vannak. Analena Baerbook például nem tudja, hogy a kört hány fokra osztják, Stoltenberg volt NATO-főtitkár, NATO-vezető létére nem tudja, hogy mit ígértek Gorbacsovnak az egyesített Németország NATO-tagsága fejében (azt, hogy a NATO egy centimétert sem terjeszkedik keletre).[3] Harcias vezetőink most sem gondolkodnak: hogyan is kell Oroszországgal vívott háborút elképzelni? Katonákat küldenek a nagy orosz síkságra, mint Napóleon vagy Hitler? Vagy egyszerűen csak rakétákkal lövik Oroszországot, aminek a következménye nyilván csak az lehet, hogy Oroszország is visszalő. Hermann Kahnnnak, a Pentagonnak dolgozó Rand Corporation valamikori munkatársának van egy érdekes könyve (On Escalation: Metaphors and Scenarios), amit még a hidegháború csúcsán 1965-ben írt arról hogyan eszkalálódhat az akkori atomhatalmak közötti kis nézeteltérés egy totális atomháborúvá. A 44 fokozatú eszkalációs létra alján még csupán apró nézeteltérések vannak, a legtetején totális atomháború, és a 44. fokozat után következik a „The day after”, a másnap, hogy mi marad egy totális atomháború után. Ezzel a címmel egyébként 1983-ban készült egy amerikai film, időszerű lenne újból bemutatni, különösen a „tenni akarók koalíciójának” (Coalition of the willing), bár a film messze alulbecsüli egy valódi atomháború következményeit.
Akik most háborúra készülődnek nem gondolták végig a következményeket. Már a NATO keleti terjeszkedéséről szóló döntést is végzetes hibának nevezte George Kennan, valamikori orosz nagykövet, a hidegháború stratégiájának kidolgozója. Kissingernek is az volt a véleménye, hogy Ukrajna az orosz érdekszférába tartozik és az új amerikai vezetés is belátta, hogy a NATO-t nem tolhatja tovább keletre. Egyedül az európai vezetők ragaszkodnak a háború folytatásához, pedig az semmit sem segít Ukrajnán, sőt annak feldarabolásához vezethet, és ha az oroszok végleg elvesztik türelmüket, akkor valóban kialakulhat egy, most már nem ukrán közvetítéssel, hanem a „tenni akarók koalíciója” és Oroszország közötti háború. Mi lehet ennek következménye? Lehet, hogy Oroszország hatalmas veszteségeket szenved, de a „tenni akarók” is le lesznek rombolva, miért is? Hogy Ukrajna NATO-tag lehessen? – hiszen ezért tört ki a háború, a többi pedig mind a „tenni akarók” hazugsága.
Ezért mielőtt észnélküli fegyverkezésbe belekezdenénk, talán célszerű lenne végiggondolni a lehetséges forgatókönyveket és kiegyezni Oroszországgal az európaiak érdekében. Még egyszer hangsúlyozom, és most már az amerikai vezetők is mondják, hogy a háború nem Oroszország agresszív terjeszkedése, hanem a NATO keleti nyomulása miatt tört ki. Az európai vezetők, a „tenni akarók koalíciójának” mai kardcsörtetése előrevetíti annak lehetőségét, hogy az Egyesült Államok mai vezetésének béketörekvése ellenére a háború valamilyen formában folytatódni fog, jobb lenne ezt megelőzni, még nem késő.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
