Hatvanöt év. Ennyi telt el. Elcsépelt frázisok jutnak az eszembe. Ilyenek, hogy „mintha tegnap lett volna”. Hagyom hát elillanni ezt a vágyat, minek erőltetni, hiszen az is felfoghatatlan, hogy idáig értem az útvesztőben. „Nem volt benne a pakliban” – ahogy mondani szokták. Pedig látom az életem folyóját hömpölyögni – néha lassú, nyugodt nagy folyam, máskor felgyorsul, zord zuhatagok hullanak a síkságra. Arról még csak fantáziálok, ahogy belefullad a tengerbe, s így elvegyül, átlényegül s onnan párolog el a lelkek titokzatos birodalmába. Sokat gondolok erre, minek tagadni? Vágyom elheverni, csak élni nyugalomban.
A forrásra is egyre többet gondolok, gyermekkoromra, szüleimre. Már megértéssel, szeretettel. Nem volt ez mindig így, de a hibákat kár lenne bolygatni. A forrásból csörgedező patak már nem rémlik. Mindig csodálkozom azokon, akik emlékeznek egy-két éves önmagukra – az énekesek általában kétévesen már felléptek, a festők rajzoltak, a színészek produkálták magukat. Soha nem hallottam villanyszerelőt mesélni, hogy háromévesen már vezetéket hajlított, igaz a villanyszerelőket valahogy nem kérdezik a gyermekkorukról. A szélből kapkodok képeket. Kőbányán, ahol laktunk, látom magam villamossal az iskolába menni, látom a titokzatos, romantikus épületeket a Maglódi út másik oldalán, amelyekről nem is sejtettem, hogy egy sörgyárat rejtenek. Talán tartottam ezektől az épületektől, olyan baljóslatúnak látszottak, s egyszer le is csúsztam véletlenül az Éles saroknál egy pincébe, s bár semmi rettenetes nem történt, gyanús volt nekem az a korombőrű gyárkastély. A díszes tornyos épületeivel, égbe törő kéményeivel, sivár raktáraival.
Azt hiszem, hogy már elmúltam tizenkét éves, amikor először láttam a Budai várat, a Halászbástyát. Autóval jöttünk át a Lánchídon. Kisgyerekkoromban nem mozdultam ki Kőbányáról – emlékeim szerint még a Kőrösi Csoma Sándor út másik oldalára sem mentem át, ahol pedig a gyönyörű templom meg a gimnázium is állt. A Kőbánya Mozi volt a legtávolabbi pont. Azután gyorsan peregtek az események, másik városba, másik országba kerültem, a nyolc általánost hat iskolában végeztem, még bentlakásos intézetben is voltam. Lázadásból pajzsba bújt gyerek lettem, jobb erre nem emlékezni. De az a pillanat, amikor jöttünk át a Lánchídon és elém tárult ez az egész mesevilág – pedig még elég romos volt – egyszerűen és sallangmentesen megfogalmazta bennem, hogy milyen jó ahhoz a nemzethez tartozni, amely ezeket a csodákat alkotta. És ezen egy jottányit sem változtatott, amikor megismertem Schulek Frigyes, Steidl Imre, Hauszmann Alajos, a két Clark, sőt Dreher Antal történetét. Így maradt. S most az utóbbi években szinte gyerekesen lesem, hogyan épül ujjá a várban a sok lerombolt épület, s abban bízom, visszaköltöznek a legendák is.
A tizenéves korom – a hetvenes évek – nagyszerű volt. Szabadság, szerelem, zene. Csavargás. Csak itthon, de egy kicsit Lengyelországban is. Felhorzsolták a lelkemet a vakmerő ugrások. Közben kissé elvadultam, de azért észnél voltam. Mondhatnám, hogy a hadseregben megfékeztek, de ez nem lenne igaz, inkább elvadítottak. Nem mintha bármi látványos ellenállást produkáltam volna, de egyszerűen nem voltam kompatibilis azzal a „Néphadsereggel”. Se a politikai tiszttel, se a kéjjel nyúzó tizedessel. Ezek egy húron pendültek. Mindig egy húron pendülnek. Bent az ember persze nagyon vigyázott – könnyen ugorhatott az egyetem, meg ilyesmi –, de kiszabadulva volt egy kis robbanás. Szerencsére jött a segítség is. Egy lány, akiért érdemes volt eldobálni a felesleges sallangokat. Megjött végre, akiért tűzön vízen át. Mindhalálig. Jóban rosszban. Akivel meg se kellett beszélni, hogy amit kimondunk, az fontos.
Hiszen szinte mindenki így gondolta akkoriban. Hogy fontos, amit mond, fontos, ahogy mondja, kinek mondja. Fontos, milyen zenét hallgat, milyen könyvet olvas. Fontosak vagyunk, mert mi hordozzuk a nemzetet, hiszen „fönt” a nyakunkra ültetett idegen zsoldban íródik a történelem. Fontos, hogyan nézünk ki, az öltözékünk, a hajviseletünk, fontosak a hőseink, a kortárs hőseink, a Baksa-Soós Jancsi, a Török Ádi, a Faragó Tomi, a Töröcsik Andris, a Latinovits, a Cserhalmi, a Hajnóczy, a Radics, a Cseh Tamás! Fontos volt a moziban megtapsolni Balczó Andrást! De milyen fontos volt! Elmenni Lengyelországba, beleszagolni a levegőbe, ahol a keresztény hit nem csak a templomokban illatozott, de a városokban, réteken is. És hangszórókból hallani János Pál pápa hangját. Lengyelül szólt, de mintha a világ összes nyelvén szólna. Mi is értjük. „A tengerre halandó lényem…”
Visszanézek a csodálatos évekre. Gyermekeink születtek, s közben megcsuszamlott, majd összeomlott a kommunista rendszer. Lakásunk lett, mosógépünk, autónk. Az a mosógép tíz év után is rokizott a fürdőszobában, járta minden égtáj irányába őrült táncát. Az autót tizenhatezer forintért adtam el, s később derült ki, hogy jobban járok, ha becserélem BKV-bérletre. De mindegy, nagyon drukkoltam, hogy legalább a Szentendrei útig ki tudjon gurulni vele az eltökélt vevő. A kilencvenes években értetlenül figyeltük, hogy honnan került elő az a sok indulat, gyűlölet az emberekből. Sőt, erőszak. A „taxisblokád” már kellően felbosszantott, akkor már sok kéz rándult ökölbe. Kicsi gyermekünk volt. A szándékos gerjesztőket – a charta-mágus Konrád Györgyöket – értettük, de a többiek? Rémisztő volt látni hogyan válnak korábban közmegbecsülésnek örvendő „művészek” vérszomjas vadálatokká. Hogyan készítik elő az utat a volt állampárt visszatérésére a hatalomba. És a barátaim közül is, de sokan elkuszálódtak.
Végül ennél sokkal fontosabb állomásokhoz értem. Megroppantott a betegség, a „gyógyíthatatlan, de kezelhető” betegség, amely attól az 1994. júniusi naptól fogva kitépte lelkemből a nyugalmat. Rángatott, fenyegetett, gyötört, azután hagyott elcsendesedni, reménykedni, de a gondolataimból egyetlen pillanatra sem távozott. Mindig ott motoszkált, legképességesebb állapotomban is. Igazi rettegés. Fel nem adtam, pedig a dialízis meg a transzplantáció nem vidám dolog. De életet adó segítség. Hálás voltam és küzdöttem. Ezután valami váratlan és minden korábbinál rémisztőbb dolog történt. A szerelmemet támadta meg az átkozott kór. Küzdött ő is, mindent megtett. Mindent, amit lehetséges volt. Végül sikerült elhagynia ezt az árnyékvilágot. Napok múlva kaptam tőle üzenetet, hogy minden rendben. Tudtam, hogy így lesz, nem voltam ideges. Azóta lassan tíz év telt el.
Egyedül vagyok. A lányaim rég elköltöztek. Ritkán járnak erre. Négy babát nevelnek. Az egészségemmel vannak problémáim. A ház üres, szellemek sem lakják. Az emeletet lezárom télire, képtelenség fűteni. A könyvtárban is hideg van, ott vészeli át a telet a karácsonyi kaktuszom. Elterpeszkedik a szobában, száz kis harangban virágzott idén is. Istenbe kapaszkodok. Mostanában csodálatos napsütés okoz örömet. Ülök a kertben, követem a Napot. Becsukom a szemem, s máris ott vagyok a Balatonnál, régi, fényes tavaszon. A „Magyar Tenger” nevű kocsma teraszára már kitették a zöldre festett székeket és vas asztalokat. Még sehol senki. Nincsenek turisták. Ketten ülünk és sütkérezünk a napon. Csodálatos nyugalom van. Közel a parthoz kis vicinális zötyög Füred felé. Kezdi átjárni a meleg a testünket. Az üdülőben, ahol alszunk fűtés nincsen, pedig éjjel még fagyott. Nem baj, majd összebújunk. A kis kazettás magnón zenét hallgatunk. Speedy Gonzales, Pet Boonetól. És Roy Orbisontól a Pretty Woman. Ezek biztosan rajta lesznek a kazettán. Hogy kerültek oda, nem tudjuk. Nem is fontos. Mégis velünk jönnek. Le az üres strandra, ahol felülnek az apró hullámokra és elringanak Fonyód felé.
A gimiről mesélsz, a latin órákról, és tényleg elmondasz egy hosszú memoritert. Szépen, dallamosan. Tárul a római világ, szénszínű estében illatoznak az olajfák. Helyek és idők hevernek a járda kövén. Költő jár arra, s mintha azt kérdezné: „Látsz-e olyan folyamot, melynek nem a tenger a célja?” A csend szorításában feszengek.
A szerző történész
