A Szerelem bolondjai című Jókai-regényt olvasva elbizonytalanodtam. Mintha az 1868-ban A Hon című hírlapjában (az 1863 és 1882 között megjelent politikai napilap alapítója és főszerkesztője mindvégig Jókai volt) közölt s egy év múlva könyv formában is megjelent művében az író elveszítette volna megszokott történetvezetési fonalát. A több szálon futó, időben elkülönülő cselekménybontás, a sok epizódkanyar, két szál összefuttatása, majd váratlanul erős kötése egy harmadikkal: nem szokatlan. Az sem, hogy a jelenet kompozíciós helye később derül ki; s ha az írót elragadja az epizód heve, az a végkifejlet szempontjából funkció nélkül marad, vagy hiányzik a szereplő tetteinek lélektani motivációja. A Szerelem bolondjainak felütése, fikciós kerete, a többszöri nekibuzdulás önmagában még nem szokatlan.
Az első két epizód Dekameron-féle novellafüzért ígér, de Jókai felvilágosít: mindez csak a történet kerete, most következik a fő cselekmény. Benne egy önálló elbeszélésként remeklő hosszabb betéttel, majd keresem a kapcsolódási pontokat. Jókai nem hagyja – előáll vele ő. Nemcsak mesél, de bele is szól saját szavaiba, elárulja, mit, miért és hogyan mond el, honnan származik információja. A forrás vagy valódi, vagy sem – nem tudjuk, ellenőrizni kellene, de épp regényt olvasunk. Tudjuk, hogy fikció, mégis valóságosnak tűnik. Vagy valóság, mégis fikciónak tűnik? A második kötetben rájövök: Jókai nem a lecsengő romantika képviselője, s nemcsak a következő fél évszázad hazai prózaújításait előlegezte meg, de a posztmodernként értelmezett irodalmat is a huszadik század második feléből.
„Micsoda cím ez már?” – kérdi az Előszó első mondatában, bevonva a kérdésbe olvasóját. „Minő blaszfémia! – kiált fel a szentimentalizmus. Hisz a szerelemnek még a boldogsága is nagyobb bölcsesség, mint a filozófok minden tudománya.” A szatirikus szerint szóhalmozás: a szerelemnek csak bolondjai lehetnek; a „koreszmék embere” antitézisnek véli: „a szerelem nem szerelem többé, mihelyt bolondság; s a bolondság sem bolondság, mihelyt szerelem”. Az egyszerű kíváncsi arra vár, hogy „rendkívüli történetek rakhelye lesz itt”. De Jókai késleltet: őrült szerelmeket idéz a világtörténet margójáról, majd mindet félreteszi, nem innen válogat. Az első két „bolond” története allegória, Jókai zárójelben jelezte, hogy „önéletírás”. De ez még nem a regény, s nincs is folytatása a füzérnek. A második bolond története így fejeződik be: „ez idáig a képnek a kerete volt. […] Most következik a kép, itt kezdődik a regény; a szerelem bolondjainak a regénye.” Bármelyikünk szerepelhet benne, anélkül, hogy tudná.
Posztmodern megoldás a fikció külső hitelesítése, csakúgy mint a keletkezés körülményeit vagy a regényírás indítékait magyarázó Utószó (az 1896-os, a Révai testvérek által gondozott nemzeti kiadáshoz csatolta azt). E szerint a különcöket felvonultató kerettörténet a tényleges cselekményről való „figyelemelterelő hadművelet” része volt. Sokan ráismertek az önnön vaksága miatt elbukó Harter Nándor- és az erkölcstelen haszonhalmozásban bukásra ítélt Lemming-félékre, az osztrák hatalmat szolgáló és a népet zsigerelő Gierigekre és Konyecekre, csak a lovagi becsületet nem tévesztő Föhnwald kapitányt nem azonosították. Realisztikus regénynek nevezte művét Jókai, ezért kérdezheti az olvasó: miért az egzotikus fikciós keret?
„Az »Új földesúr«-ban leírtam a »Bach-korszakot«, ez a regény a »Schmerling-korszak« alatt látott napvilágot. A Schmerling-provizórium alatt lehetett a Bach-provizóriumról historizálni. Mikor azután ennek is véget vetett a kiegyezés, új fázisa kezdődött a nemzeti etikának, ezzel a jelszóval: »vessünk fátyolt a múltakra«.” Jókai a közelmúlthoz fordult, öt év távlatából tekintett rá a fordulatos cselekmény álcája alatt a politikai viszonyokra, a fikcióban is valóságos eseményeket mesélve, tényleges forrásokra hivatkozva. Adatolta a regényt (a magyar tisztikar lemondása, az 1863–64-es éhínség – ehhez hírlapi tudósítások is forrásként szolgáltak –, a vetőmag-panama, az amerikai polgárháborúban szolgált magyar önkéntesek, az 1865. évi fagy május derekán), ami egyszerre fikció és a jótékony fátyol alól kibúvó valóság.
Ezeket az eszközöket használja a „képlékeny” posztmodern, e nem valódi korszak, csak a filozófiai irányt átvevő irodalomtudományi konstrukció, amit civilizációs válságjelenség szült – menekülésként a meghatározottság helyett a sokértelműséget választva. Irodalma lebontja a történetet, variálja és újraírja; átjárja az intertextualitás; az alkotásba bevonja az olvasót, így ő is elbeszélővé válik. Jókai posztromantikus modernitása már mindazt fölmutatja, amit az egy évszázaddal későbbi irodalmi tendenciákhoz társít a szakirodalom. Ilyen a „beleértett szerző” fogalma, aki a grammatikai én-t egy bizonyos beszédpozícióhoz rendeli, s létrejön a „narratív szintezés” – tehát nem a történet változik, hanem a történetmondás szintje. A narrátor és az olvasó szerepváltozásával módosulnak a befogadás keretfeltételei.
Mindezt tapasztaljuk a Szerelem bolondjaiban. A szövegen kívüli narrátor a szövegbe úgy szól bele, hogy arról az olvasót is tájékoztatja. A szerző a mese részeként reflektál szövegére, így annak keletkezését is a cselekmény részévé teszi. A meta-narrációs olvasatban nem maga az elbeszélt történet a cselekmény, hanem a meséhez való szerzői és olvasói viszony. Az író egyszerre szövegen kívüli és „beleértett”. Regényhelyek (most nem idézett) sokasága igazolja az önreflexiót és a referenciát, az „olvasási kód” megadását, a kettőzött fikciót, a regény- és vezércikkírói szerep egyidejű jelenlétét. Feltűnik a „sziget-lét”, ami egyszerre romantikus és posztmodern toposz; és újabb „posztmodern” fordulatként: talán a többszörösen rétegzett cselekmény nem is a szerelem, hanem a honszerelem „bolondjairól” szól.
A regény ugyan értelmezhető a romantikus-anekdotikus Jókai meséjeként; de allegória is, így az Eppur si muove eszmeregény egyik előzménye; ha kiemeljük a realisztikus részeket, a korszerű, szociografikus hitelességű műfaj felé mutat, s még a párhuzamos, de ellentétes irányú „fejlődésregény” lehetősége is benne van. Mindegyik cselekményelem és a kettőzött kerettörténet is más narratíva lehetőségét kínálja, melyet a műfajra is rá lehet vetíteni, mert a műfaj meghatározza ugyan az olvasatot, de az értelmezés megváltoztatja a műfajt. Jókai tehát a Szerelem bolondjaiban nagyrészt még a romantika alakjaival realista és költői (allegorikus) társadalomrajzot adott, modern írói eszközökkel. Elbeszélői technikája, írói viselkedésmódja az utóbbit igazolja inkább, s nyelvezete ugyan korhű, elbeszélés-technikája „posztmodern”.
A szerző irodalomtörténész
