Bármi szóba jöhetett. Hétköznapi események, olvasmányok, a tudományos élet visszásságai és derűs részei. János bácsi sokszor szóba hozta az akkoriban futó dél-amerikai tévésorozatokat. Nagyon szerette ezeket, sok programját hozzájuk igazította. Azt mondta, ha egészséges, értsd normális életstílust akarunk látni, akkor a nyugati liberális divatoktól megóvott dél-amerikai példákat kell tanulmányoznunk. Akár a szappanoperákban is. Meg hát mindig meg kell nézni azokat a dzsungeleket, ahol ő annyiszor járt.
Amikor behuppant mellém az autóba, először meglepett, hogy azt mondta: Na, megyünk az öreghez? Csak pislogtam. János bácsinál idősebb ember se közel, se távol. Bután nézhettem vissza rá, mert felemelt mutatóujjal elmagyarázta, hogy hiába fiatalabb nála húsz évvel Makovecz Imre, ő a főnök, a vezető, a vitathatatlan tekintély, és ezért öregnek nevezi. Jól van, húztam fel a vállam, akkor menjünk az öreghez.
Balogh János kiváló előadó volt. Ezen nincs mit csodálkozni, egyrészt tanárként, másrészt pedig nagyon népszerű televíziós tudományos ismeretterjesztő filmek szereplőjeként mindent tudott arról, hogy miként kell folyamatosan ébren tartani közönsége figyelmét. Sokszor nagy meglepetést okozott azzal, hogy biológiai példákkal érzékeltette egy-egy politikus vagy politikai irányzat lényegét. A liberális tótumfaktumok ügyködését a tintahalakéhoz hasonlította. Ha veszélyben érzik magukat, kilövellik a fekete festéket magukból, eltűnnek a sötétségben, vagy éppenséggel ott maradnak, és zsákmányra lesnek a zavaros vízben. Óriási tapsokat kapott az efféle képekért.
Balogh János professzor több évtizedes gyűjtőmunkával hozta létre Budapesten a világ legnagyobb atkagyűjteményét. Megszállottan járta a világot, sorra vezette az atkagyűjtő expedíciókat, alig van olyan része a Földnek, ahol ne járt volna. Dél-Amerika volt a kedvence. Szívesen beszélt arról, hogy a teremtett világban valójában milyen óriási rend van. Mindennek és mindenkinek megvan a helye. Nem kell ahhoz embermilliókat vizsgáló, velük kísérletező társadalomtudósnak lenni, hogy valamiféle tudást szerezzünk a világ működéséről. Ami a mindenségben megvan nagyban, az megvan kicsiben is. Ha az atkákat tanulmányozom, a legtöbb társadalmi kérdésre is választ kapok – mondta gyakran.
Egyik amerikai útja különösen emlékezetes volt. Az Egyesült Államokban találkozott Vass Alberttel. Hosszú beszélgetésbe bonyolódtak, aminek a végén az emigrációban élő író előhúzott a zsebéből egy nagy szivart. Ezt vidd haza, és add át Tamási Áronnak, mondd meg neki, hogy az erdélyi fasiszta író küldi az erdélyi kommunista írónak. Közben persze nevetett. János bácsi hazahozta a szivart, megkereste Tamási Áront, elmondta az üzenetet és átadta a szivart. Tamási Áron is nevetett.
Balogh János biológiaprofesszor 2002-ben meghalt. A Nemzeti Egységmozgalom emlékgyűlést hirdetett annak a tucatnyi embernek, akikkel az 1998-as választások előtt János bácsi együtt harcolt. Ültünk ott a Magyar Művészeti Akadémia kertjében, Makovecz Imre bort töltött a poharakba. Eggyel több volt, mint ahányan ott voltunk. János bácsi pohara. Bolberitz Pál imát mondott. Én meg felolvastam egy középkori szöveget Szent Ferencről, az assisi ember neve helyett mindenhol Balogh Jánost mondtam.
A professzor fia néhány hónappal később átadta nekem a tudós naplóját. Fábián Gyulával együtt ebből egy könyvet szerkesztettünk. Túrkevétől Óceániáig lett a címe, óriási sikerré vált. Több tízezer példányban kelt el.
