A történelem sokszor csapdát állít az emberi elmének. Mire a jelen pillanatát megértjük, addigra a múlt már kifolyik az ujjaink közül, s a világ, amelyről beszéltünk, már nem az, amilyennek hittük. Így történt ez Szíriában is, ahol a világot sokáig egyetlen kép uralta: romba dőlt házak, menekülők áradata, illetve Aszad fotói. Magyarországon, sőt Európában Szíriáról legfeljebb ennyit tudnak. Ám a valóság sosem ennyire egyértelmű. Nagyon sok arab sorozatot és filmet nézek. Most, a 2025-ös Ramadán idején az arab világban egy szíriai sorozat lázban tartja a nézőket, a Taht Szábe’ Arḍ, vagyis a Hetedik föld alatt. És ennek a történetnek a kulcsa nem csupán abban rejlik, amit elmesél, hanem abban is, ahogyan a világ változása utolérte alkotóit. Annyira különleges körülmények között készült, hogy ezért ez lett a mostani Ramadán legnépszerűbb sorozata, amellett, hogy egyébként tényleg elég jó is.
A Taht Szábe’ Arḍ egy krimi és egy társadalmi dráma határán mozgó sorozat, amely a szíriai rendőrség berkeiben játszódik. Főhőse, Músza al-Nadzsi egy damaszkuszi nyomozótiszt, aki a korrupció és hatalmi játszmák mocsarában evickélve igyekszik túlélni Aszad újraformálódott rendszerében, amelyről akkor még úgy tűnt, hogy stabillá vált és legyőzte a lázadókat. Músza nagyon hisz a munkája helyességében és lehetetlen korrumpálni, de aztán a testvérei pénzhamisításába belekeveredik. A család azt magyarázza neki, hogy nem az igazságot, hanem a rendszert szolgálja. A vita arról is szól, hogy viszont a rendszer volt az, ami stabil volt, amíg hagyták külföldről, hogy stabil maradjon. Ám a fiatalabb húga és öccse egész fiatalságát a polgárháború tette ki. Az újra kialakultnak hitt stabilitás volt az, amelyre a sorozat épült. Nemcsak történetében, hanem a forgatás során is. Egy olyan világot mutatott be, amely akkor még, amikor forgatták, fennállt, de mire a nagyját felvették, már nem létezett.
2024 végén, amikor a forgatás zajlott, Bassár el-Aszad rendszere még állt. A sorozat forgatókönyve az ő világa szerint íródott. A rendőrök ugyan megvesztegethetők, a hatóságok tagjai gyakran korruptak, de a rend – legalábbis a maga módján – igenis létezik. A hatalom jelen van, és senki sem vonja kétségbe. A karakterek ebben az univerzumban élnek és mozognak. De a sors kegyetlen tréfát űzött az alkotókkal: mire eljött a Ramadán, amikor a legjobb sorozatok premierje is zajlik, az a világ, amelyet megmutatni kívántak, már a múlté lett.
Az egykor piros-fehér-fekete lobogót, amely az Aszad-rendszeré volt, felváltotta a zöld-fehér-fekete, amely az új hatalom jelképe lett. A Hayat Tahrir as-Sám és az ellenzéki erők már Damaszkusz utcáin vonulnak, és az a rendőrség, amelyről a Taht Szábe’ Arḍ mesél, már nem létezik. Músza al-Nadzsi karaktere ma már egy letűnt korszak emléke. Egy olyan világé, amely még itt volt velünk, amikor a kamerák forogtak, de mára történelemmé lett. Egészen különleges dolog továbbá az is, hogy sokáig a szíriai színészek és színésznők Libanonban dolgoztak. Az arab nyelvű világnak Egyiptom és Libanon a szórakoztatóipari központjai, ezeket a sorozatokat és filmeket nézik, az ottani stúdiókban készülnek a zenék, így a slágerek is. Tavaly az volt a tervük, hogy hosszú kihagyás után ismét egy igazán szíriai sorozatot csinálnak, ottani színészekkel, ottani stábbal, ráadásul, tényleg Szíriában is forgatják. Jogi okok miatt ugyan egy libanoni gyártócéggel, de ettől még a sorozat nagyon szíriai. Aszad rendszerében ez így nem volt szokás, ám a polgárháború végén most először megtörtént. És utoljára.
A sorozatban mindenféle jele ott van annak, hogy mennyire világi volt Aszad rendszere: a lábait rövid szoknyában mutogató főhösnő, dekoltázzsal és kihívó viselkedéssel. A használtruha-boltjában dolgozó férfi munkatársa látványosan meleg, róla kilométerekről üvölt, hogy ez a karakter szinte csak Szíriában és Libanonban fordulhat elő. Egy másik mellékszereplő rendszeresen iszik, ráadásul látványosan. A rendőrök is isznak. Amikor eltűnik egy társuk, akkor annyira berúgnak, hogy komoly színészi feladat ezt a vállalhatatlan viselkedést bemutatni. Itt jegyezném meg, hogy az arab színészek jó része évek óta rabul ejt, a régi, klasszikus értelemben vett nagy magyar színészek mérhetők csak hozzájuk, akik karaktereket voltak képesek magukra ölteni, és nem azért foglalkoztatták őket, mert olyan karakterük volt, amilyet az adott szerep megkívánt.
Az arabok most mindenütt nagyon hangosan vitatják azt, amit látnak, mert a Ramadán havának egyik legnézettebb alkotása ez a szíriai sorozat már most. Az arab világ tízmilliói figyelik minden epizódját, és az online térben is állandó beszédtéma.
A sorozatban az egyik mellékszereplő Németországból tér vissza, pontosabban Görögországból, mert onnan is kiutasították. Egy életre is alkalmatlan, megvetendő senkiről van szó, aki egy igazi lúzer, és még a saját lányát is otthagyta Szíriában, a polgárháború közepén az anyjával, pénz nélkül. Egy lerombolt damaszkuszi városrészben az árván maradt gyerekeket és tiniket összefogó öregasszony egyszerre védi és dolgoztatja őket, hol a zebránál mosnak ablakot és árulnak ezt meg azt, hol jó pénzért bűncselekményeket követnek el, akár emberölést is, mivel egy gyerek nem kap akkora büntetést érte, mint egy felnőtt. A szíriai sorozatban még azt is megmutatják az arabok egymásnak, hogy melyik az a réteg, amelyik elvándorol ide, Európába: Az, amelyikhez úgy mennek ki a rendőrök, hogy nem lehet velük máshogyan szót érteni, csak erővel. Ők örülnek annak, hogy ezek onnan eljönnek, mivel ott is csak a baj van velük.
Így aztán az arab világ nem csupán a jövőt nézi, hanem a múltat is próbálja feldolgozni a sorozat közben. Szíria lakosai számára ez a sorozat egyfajta visszatekintés arra az időszakra, amelyben éltek néhány hónappal ezelőttig. Egy olyan kor dokumentuma, amelyet sokan még mindig értelmezni próbálnak. A múlt egy darabja, amely még itt kísért a jelenben, noha egyre rosszabb a helyzet még ahhoz képest is, mint ami korábban volt. Ami úgy nem nehéz, ha az országot egy olyan figura vette át, aki korábban még az al-Kaidával bandázott. Most éppen Aszad vallási csoportját, a siíta alavitákat ölik, meg néha keresztényeket és drúzokat, afféle bosszúként. Így múlt el az „elnyomás” és jött el a „szabadság”, amit az EU vezetői olyan nagyon ünnepeltek. Az orosz bázisok azért csak ott maradtak. Legalább volt hová menekülnie a sok szerencsétlennek.
A sorozatot teljes egészében Damaszkuszban forgatták. Az utcák, ahol a jelenetek játszódnak, ma már más erők fennhatósága alá tartoznak. A színészek közül többen külföldre menekültek, mások viszont maradtak, és most új világban kell megtalálniuk a helyüket. De olyanok is vannak, akik éppen nagyon élik a változást és eddig Aszad miatt éltek külföldön, lengették is a régi-új zászlót, de piszkosul. És ezek az emberek ezen a sorozaton együtt dolgoztak. A produkciót gyártó libanoni cég, a Cedars Art Production is tudta, hogy mire a műsor képernyőre kerül, a politikai környezet már teljesen átalakulhat.
És mégis, a sorozat fennmaradt. Az új hatalom nem tiltotta be, sőt, a csatornák továbbra is sugározzák. Valahol talán még tetszik is nekik, hogy látszik az előző rendszer számukra megvetett oldala: Az alkoholfogyasztás, a testüket szabadon mutató nők és a meleg használtruha-boltos srác, meg a csak bűnözni tudó link senki, aki még Európának se kellett. A régi rendszer rendőrtisztjei ma már nem járőröznek az utcákon, de az emberek még mindig nézik őket a képernyőn. Az arab világ televíziós kultúrája sajátosan kezeli az ilyen helyzeteket: Amit egy rendszer hagyott hátra, azt a következő vagy megtartja, vagy eltörli. A Taht Szábe’ Arḍ eddig az előbbibe esett. Ráadásul, ma már nincs is értelme az ilyesmit eltörölni. Az olyan streaming-platformok, mint a szaúdi MBC tulajdonában álló Shahid, amelyen én is nézem és Magyarországról is elő lehet rá fizetni, az egész világon láthatóvá teszi mindenkinek, aki ért arabul, vagy valamely nagy világnyelven ért annyira, hogy feliratokat olvasson. Például, angolul vagy franciául.
Talán az a legkülönösebb ebben az egészben, hogy a sorozat maga is egy kettős történetet mesél el. Egyrészt ott van az, amit a képernyőn látunk: egy tisztességes, de rendszerhű nyomozó küzdelmét egy széteső világban, amiben már senki nem hisz, mégis abban kell boldogulniuk, mert a jelek szerint az rendszer megmaradt. Másrészt ott van az, amit mi, kívülállók látunk: egy alkotás, amelyet még egy létező világ szült, de amelyet a történelem utolért, és egy csapásra múlttá változtatott. És nagyon nem úgy néz ki, hogy ott feltétlenül jobb lesz a helyzet.
Akik követik ezt a sorozatot, tudják, hogy amit néznek, az egyfajta időkapszula. Egy elfeledett világ lenyomata. Egy világé, amelyről Európában legtöbbször csak fekete-fehér hírekben hallani. De Szíriában meg az arab közönség számára ez a sorozat nem csupán fikció. Ez az ő életük, vagy legalábbis az, amit egykor annak hittek. És ha ilyen dolgokat megmutatnának Európában is, mindjárt nagyon másként gondolkodnának arról, hogy mi a különbség az illegális migráns és a legális bevándorló között, mi a különbség a tisztességes és jóravaló hívő muszlim meg a könnyű pénzt kergető és segélyt követelő, istentelen vademberek között. És még végül az is kiderülne, hogy amikor egy országot több nagy- és középhatalom több irányba is húz, végül nem maradnak mások, csak romok.
Az egyik kedvenc színészem miatt kezdtem nézni, ő a főszereplő, Taim Haszan. Ő az egész karrierjét úgy építette fel, hogy szülőföldjén szinte mindig lőttek. Ennek ellenére lett meghatározó arab színész. Amikor a sorozat egy pontján a Németországból is kiutasított nyomorult fegyverrel fenyegeti a karakterét és előadja neki, hogy ő még németül is megtanult, de a scheiße kifejezésen kívül mást nem tud rendesen kimondani, csak makog, akkor a rendőr Músza oroszul válaszol neki. Mert hát Aszad idejében az oroszok miatt sok szír egyenruhás, így rendőr is, megtanult egy kicsit oroszul.
Én meg nézem ezt Magyarországon. És azt látom, ahogy két szíriai egy szíriai sorozatban egymáshoz németül meg oroszul beszél és egymásra fegyvert fognak.
A világ nagyon érdekes, ha nem csak a Columbia Pictures mutatja be az embernek.
A szerző rádiós műsorvezető
