Bár ennek a csodának a leírását gyakran mitológiainak nevezik, a tudósok szerint egy ilyen esemény valóban megtörténhetett volna isteni beavatkozás nélkül. A kutatások azt mutatják, hogy a szélsőséges időjárás és a megfelelő geológia kombinációja megmagyarázhatja a bibliai beszámoló minden részletét, ami azt jelenti, hogy a vizek nagyon is a megfelelő időben válhattak szét ahhoz, hogy lehetővé tegyék a csodálatos átkelést.
A történet, amelyet olyan filmekben ábrázoltak, mint a Tízparancsolat és az Egyiptom hercege, leírja, hogy Mózes felemeli a kezét, amikor a Vörös-tenger vize kettéválik, falakat képez mindkét oldalon, és száraz ösvényt hoz létre. A legújabb számítógépes szimulációk azt mutatják, hogy a megfelelő irányból 62 mérföld/órás (100 km/h) sebességgel fújó tartós szél visszaszoríthatta a vizet, és egy közel öt kilométer széles szárazföldi folyosót tárhatott fel. Ahogy a szél alábbhagyott, a vizek gyorsan visszatörtek volna, és szökőárszerű hullámban elnyelték volna az egyiptomi erőket.
„A Vörös-tengeren való átkelés természetfeletti jelenség, amely magában foglal egy természetes összetevőt – a csoda az időzítésben rejlik” – mondta Carl Drews, a Nemzeti Légkörkutató Központ oceanográfusa a MailOnline-nak adott interjúban.
Hol kelt át Mózes a Vörös-tengeren?
A bibliai elbeszélés szerint az izraeliták Egyiptom hét csapásának elviselése után a pusztába menekültek, de hamarosan csapdába estek a fáraó előrenyomuló serege és a Vörös-tenger között. Ezen a ponton Isten közbelépett, és létrehozott egy ideiglenes szárazföldi hidat, amely eléggé kiszárította a sáros tengerfenéket ahhoz, hogy lehetővé tegye a Vörös-tenger fenekén való túrát.
A hagyományos hiedelem szerint ez az átkelés az Akabai-öbölben történt, a Vörös-tenger egyik legmélyebb és legszélesebb részén. Ez az elmélet azonban megkérdőjelezhető, mivel az Akabai-öböl átmérője akár 15 mérföld (25 km) is lehet, mélysége eléri a 6000 lábat (1,850 métert), ami nem praktikus a tömeges átkeléshez.
Az átkelés valószínűbb helye a Szuezi-öböl, a Vörös-tenger sekélyebb és keskenyebb ága. Ez a víztest választja el Egyiptom szárazföldi részét a Sínai-félszigettől, átlagos mélysége 65-100 láb (20-30 méter), viszonylag lapos tengerfenékkel.
A történelmi beszámolók még azt is sugallják, hogy egy ilyen átkelés lehetséges volt. 1789-ben Bonaparte Napóleon és csapatai apály idején lóháton keltek át a Szuezi-öböl egy szakaszán: majdnem elsodorták őket, amikor a víz visszatért, de ennek ellenére sikerült befejezniük az utat.
Dr. Bruce Parker, a Nemzeti Óceán- és Légköri Hivatal korábbi vezető tudósa még 2014-ben felvetette, hogy Mózes tisztában lehetett ezekkel az árapály-változásokkal, és a maga javára használta fel őket.
„Moses korai éveiben a közeli vadonban élt, és tudta, hol kelnek át a karavánok a Vörös-tengeren apály idején” – mondta a The Wall Street Journalnak. „Ismerte az éjszakai égboltot és az árapály előrejelzésének ősi módszereit annak alapján, hogy hol van a hold a feje felett és mennyire tele van.”
Az egyiptomiak, akik hozzászoktak az árapály nélküli Nílushoz, nem tudtak volna ezekről a természetes ritmusokról, és sebezhetővé tették őket, amikor a visszahúzódó víz hirtelen visszazúdult volna.
A válasz a szélben fúj
Míg az árapály-minták egy lehetséges magyarázatot adnak, a Biblia egy másik kulcsfontosságú részlete egy másik természeti jelenségre utal. A bibliai szakasz kijelenti: „Az Úr egész éjjel erős keleti széllel vonultatta a tengert, és kiszárította a tengert, és a vizek kettéváltak.”
Ez az erős szélre való hivatkozás meggyőző. Ahogy egy csésze víz tetejére fújva az egyik oldalra tolja a folyadékot, az erős szél nagy víztömegeket mozgathat meg, esetleg jelentős mértékben.
Nathan Paldor professzor, a jeruzsálemi Héber Egyetem óceánkutatója azt sugallja, hogy az északnyugati irányból 40-45 mérföld/órás (65-70 km/h) sebességgel fújó szél még a mélytenger vizét is visszahúzódhatta volna, feltárva az izraeliták számára az átkelő utat. Számításai azt mutatják, hogy egy ilyen több órán át tartó szél körülbelül 10 lábbal (három méterrel) csökkentheti a tengerszintet, és víz alatti gerincet tárhat fel a biztonságos áthaladás érdekében.
Ennek a szélalapú elméletnek az egyik fő kihívása, hogy a Biblia kifejezetten keleti szelet említ, míg a számítások északnyugati szelet sugallnak. Az eredeti héber szöveg nyelvészeti elemzése azonban feltárja, hogy a „Rauch kadim” kifejezés jelenthet északkeleti vagy délkeleti szelet, ami némi rugalmasságot biztosít az értelmezésben.
A Vörös-tenger vagy a „nád” tenger?
Az egyik érdekes elmélet azt sugallja, hogy a tényleges átkelés egyáltalán nem a Vörös-tengernél történt, hanem a Tannis-tó néven ismert víztestnél, amely a mai Manzala-tó közelében található a Nílus deltájában. Ezt az elméletet támasztja alá a héber yam suf kifejezés helyes fordítása, amelyet hagyományosan „Vörös-tengernek” fordítanak, de pontosabban „nádtengernek” fordítják. Ez a név valószínűleg a delta sekély, brakkvizében növő, sűrűn tömött nádra utal.
Carl Drews kutatása azt sugallja, hogy a Tannis-tavat befolyásolhatta a Paldor professzor által hivatkozott folyamat, amelyet „szélleállásnak” neveznek. Ez akkor fordul elő, amikor az erős, tartós szél egy irányba tolja a vizet, átmenetileg kitéve a szárazföldet. Drews szerint a történelmi feljegyzések és a számítógépes modellezés azt mutatják, hogy egy nyolc órán át 100 km/h-s sebességgel fújó vihar visszakényszeríthette volna a vizet a Nílus Pelusiac ágába, létrehozva egy ideiglenes szárazföldi hidat három mérföld (5 km) szélességben.
Drews elmagyarázza, hogy ez a jelenség megfelel a bibliai leírásnak, miszerint a vizek mindkét oldalon „falként” alakulnak ki. Ahogy a szél elcsendesedett, a víz drámai hullámban rohant vissza, és mindenkit elárasztott volna, aki az útjába került. Szimulációi azt sugallják, hogy az izraelitáknak körülbelül négy órájuk lett volna arra, hogy befejezzék az 1,8-2,5 mérföldes (3-4 km) átkelést az egyiptomi Sethrum-félszigetről a Kedua néven ismert területre.
Bár Drews elismeri, hogy a hurrikán erejű szél négy órán át tartó elviselése óriási kihívás lett volna, fenntartja, hogy ez nagy motivációval és elszánt erőfeszítéssel lehetséges volt.
Alternatív magyarázat?
Az egyik gyakori hipotézis az, hogy a Vörös-tenger vize a megfelelő időben vált szét a szökőár hatásának köszönhetően.
Amikor egy földrengés szökőárat vált ki, a hatalmas közeledő hullám elhúzza a vizet a parttól, és a szokásosnál sokkal messzebbre húzza az árapályt. Elméletileg egy szökőár a Vörös-tengeren rövid szárazságot okozhat azon az úton, amelyet Mózes és népe követett, majd a víz visszajött volna, hogy megfulladjon a fáraó csapatai, mielőtt átjutottak volna.
Carl Drews azonban azt mondja, hogy ez a magyarázat nem illik a bibliai beszámolóba.
„A szökőárakról szóló modern jelentések azt mutatják, hogy a hullám be- és kilépési ideje kevesebb, mint egy óra” – jegyezte meg. Ez a hullámidőszak nem egyezik meg a 2Mózes 14 elbeszélésével, amely azt jelzi, hogy Mózesnek és az izraelitáknak több órájuk volt arra, hogy befejezzék az átkelést.
Ezenkívül egy szökőár nem hozna létre csatornát a tengeren keresztül, mindkét oldalán vízzel, ami a Biblia szerint megtörtént.
Drews szerint a legjobb magyarázat az, hogy Mózes vezette át az izraelitákat a Nílus deltáján egy szárazföldi hídon, amelyet viharos erejű szél hozott létre – amelynek megérkezése valójában nagy csodát jelentett volna, tekintve az ókori izraeliták szörnyű körülményeit.
„A 2Mózes 14 szerint Mózes előzetes értesítést kapott Istentől, hogy álljon egy bizonyos helyen, egy bizonyos időben, nyújtsa ki a kezét, és várja meg a szabadulást a megfelelő időben” – emlékezett vissza Drews. „Helyénvaló hogy egy tudós tanulmányozza ennek a narratívának a természetes összetevőit.”
