Amerre csak a szem ellát, mindenütt idegesen zürrög a víz. Az égtájak mintha megborultak volna, a nap állásából nem lehet a helyes irányt kiolvasni: a vízből fölszálló zagyva mámor, ez a zöldesszürke, enyhén kénes szagú ködpára eltakarja a napot.
A vidék messziről nyugodt, szinte idilli. Ki gépen száll fölébe, szeretne kicsit elmerülni e különleges tenger látványában. Csak annyit vesz észre, hogy a percenként emelkedő víz lassan, de határozottan falja be magába az alacsonyan fekvő erdőket. A felszínén ismeretlen geometriai alakzatokba rendeződnek a letört ágak, kitépett bokrok, a mélyen fekvő házakból kisodort gyerekjátékok, de még néhány napelem is keveredik közéjük.
A környék dombjaiból kialakuló szigeteken összegyűlnek az emberek és jószágok. Messziről nem látszik, nem hallatszik, milyen apokaliptikus hangon sír a nyáj, hogy mennyire dühösek és reménykedők az emberek. Egyszerre mutatják e kétféle lelkiállapotot – mintha nem tudnák, hogy a düh és a remény, a fenekedő indulat és a megszentelő áhítat egymás ellenségei.
Várják a vízmérnököt, ő majd elmondja a házaikat elhagyó, szigetekre szorult népnek, hogy a váratlan áradás új életlehetőségeket nyit meg számukra, hogy a gátakat egy idő óta már alaposan meglazították a földevő férgek, s hogy innentől kezdve mindenki azt csinálhat, amit szeretne.
Az emberek leginkább azt szeretnék e vészterhes pillanatban, hogy küldjenek ide tutajokat, amivel menekülhetnek, hogy maradék jussuk ne legyen a gyilkos áradásé. Mikor megjegyzi valaki az olvasottabbak közül, hogy a tiszai vízmérnök helyett egy dunai hajós talán többet tudna segíteni, lehurrogják, mert az, hogy magukra vannak utalva, sokkal jobb, mintha másokat helyeznének maguk fölé.
Mivel mostanra ők is részei az áradásnak, ha elfogy alóluk a sziget, két gyönyörű fulladásos halálnem közül választhatnak. Vagy a zürrögő, sárbugyborékos víz, vagy a kénes szagú, mérgező ködpára vár rájuk. – A látszat viszont csal. Mert az, ami sárnak tűnik, tulajdonképpen belga csokoládé, a köd pedig nem zöldesszürke, hanem lila, és nem a bugyborékoló vízáradásból, hanem az enyésző agysejtekből szabadult fel. Ezért vannak ott az agyhalottak a csokoládégyárban, jegyzi meg az iménti olvasott szigetlakó, akit a többiek hamarosan belefojtanak a vízbe, de ezt ő még nem tudja.
A szigetek ugyan távol esnek egymástól, de mindegyik látja a másikat, legalábbis a közelebb esők tudnak egymásról. Egyik szigeten sem lehetnek többen ötvennél – egyrészt nem férnek a dombra többen, másrészt az ötvenes létszámhoz legalább két osztályfőnök és egy pedagógiai asszisztens kell. Nem árt, ha jól úsznak, most ugyanis rájuk vár a feladat, hogy elérjék a még lábon álló erdőt, hogy alkalmi tutajokat ácsoljanak. A baltákat a vízmérnök segédei már odakészítették. A mikroadományokból nem lehet tutajt ácsolni, csak színpadot.
J. Károly a másik oldalára fordult, megzavarta álmát a zaj – pedig a zaj is álmában keletkezett. A víz továbbemelkedett, de a szigeteken lévők tutajok készítése helyett programalkotásba kezdtek, és hamarosan összevesztek.
A legközelebbi szigeten korunk új Robinsonja arra szólította fel a többieket, hogy a negyvenöt év fölöttiek álljanak félre, ők túlkorosak, úgysem lehet belőlük jelölt, és ha vége az áradásnak, át fognak állni a dunai hajóshoz. Aztán kiderült a szomszéd szigetre menekülőkről, hogy mindannyian kisebb pártok tagjai, ezért hiába reménykednek, nem fognak tutajt kapni.
A következő szigeten az keltett zűrzavart, hogy a menekülés előtt meg akarták szavaztatni, hogy szavazzanak-e az egyesülés bővítéséről, de előtte még arról kell szavazni, hogy a háború a jobb-e, vagy a béke, ami egy újabb szavazást kíván arról, hogy a nők egyáltalán szavazhatnak-e. Sokan ugyanis családanyák, őket megszédítheti az adómentesség, másrészt a család védőbástyái, pedig benne van a tizenkét pontban is, hogy tegyünk lépéseket a családon belüli erőszak visszaszorítása ellen. A sziget ideiglenes konzulja a kérdés megoldására csak egyetlen módot talált: szavazni kell arról, hogy Freud épeszű volt-e. A szigeten lévők megéljenezték, közben többen azt kérdezték a szomszédjuktól, hogy ki volt az a Freud. A szomszéd azt válaszolta, hogy akárki lehet, ha a tiszai vízmérnök legyőzi a dunai hajóst.
Erre a vízmérnök is megjelent, s kijelentette, hogy az áradás csak kamu, különben pedig lehet bármiről szavazni, de ő már eldöntötte. Nem akar bíróság elé állni sem holmi telefon, sem a szándékosan lerombolt védművek miatt, s nagyot téved, aki azt hiszi, hogy lejárt a poloskák ideje. Hozzátette, hogy ezt a szót a kifinomult ízlése nem szereti, amúgy meg nélkülük is képes összehordani tücsköt-bogarat. Közben belga csokit majszolt.
Amikor J. Károly megizzadva felébredt, annyira emlékezett az egészből, hogy az áradás csak kamu.
A szerző irodalomtörténész
