LMA
2025. március 20. csütörtök. 14:53
Életigenlő ember lehetett vitéz Lakatos Ferenc. Ezt már az emlékiratainak tekintélyes oldalszáma is jelzi, hiszen „alaptalan” egyének általában nem vesződnek olyasmivel, hogy hosszan írjanak. A sok tízezer, minden túlzás nélkül csodálatosnak titulálható sor egyben azt is mutatja, szerzőjük feltételezte, a jövőben is találtatnak majd olyanok, akik szeretik és örömmel lapozgatják a kellemes és kevéssé epikus katonasztorikat, a szimpla, kevéssé hétköznapi, esetleg halálközeli, fogvacogtató és véres történeteket.
Bármilyen recept alapja az összetevők arányos párosítása. A szakács tudja, mit és mikor kell a kondérba-edénybe vetni a tápláló és kellemes utánérzést biztosító étkekért. Vitéz Lakatos Ferenc naplója e téren messze túlmutat a kötelezőn – azaz ő nem holmi „jó”, hanem egyenesen mesteri fokon űzi a „főzés” művészetét. Az ember ténylegesen eszi a tényekkel igényesen elegyített anekdotáit, s közben nem támad olyan érzése, amit a közítélet elcsapott gyomorként – azaz egy író esetében mézes-mázas szirupként és/vagy háryjánososkodásként – szokott felcímkézni.
Az egykori vezérkari tiszt műve korrajzként sem utolsó. Lehetne hosszan ragozni és sorolni a példákat, de talán a legjobb erre a Budapest ostromát tárgyaló rész. Aki egy picit is ismeri ennek az ötven-akárhány-napos küzdelemnek a történetét tudja, az minden volt, csak nem rózsaszirmos fáklyás menet. Mégis, vitéz Lakatos Ferenc soraiból itt sem a halál és az elmúlás várása, hanem a remény csillan ki. Igaz, halványan, de mégis. Pont olyformán, amikor a legförgetegesebb égzengés idején egy csöppnyi nyíláson át a fekete felhőkön lemosolyog a világra a napocska.
Azaz az Isten.
Persze tudjuk, mindent utólag írt le – de azért az is áll, hogy nem egy, szintén tollat ragadott kortársa akár negyed század múltán sem tudott szabadulni a végítéletet, vérözönt és keserves halált vizionáló érzéseitől.
Természetesen ezen alkotás sem hibátlan. Nehezen elképzelhető például az a „katonás” párbeszéd, mely a kitörés rettenetében zajlik, közvetlenül a frontvonal előterében. Ugyanakkor botorság lenne ezért a szerzőt hibáztatni. Hiszen vitéz Lakatos Ferenc itt sem tesz mást, mint egy adott, vélhetően megveszekedett ordibálással, vaskos káromkodásokkal és zsigeri halálfélelemmel telített helyzetet plántál át az adott helyzethez mérhető módon az életigenlésbe. S esetünkben az „adott helyzethez mérhető módon” szófordulaton van a hangsúly – ami annyit tesz, hogy a kaszást is hitelesen odavetíti az olvasó elé.
S a mesteri kéz abban nyilvánul meg, hogy a szerző bármiféle, általa átélt rossz ellenében is egyértelműen sugallja – nemcsak itt, hanem egész alkotásával –, hogy melyik mellett érdemes letenni a voksunkat.
Zárásként pedig egy mondatot magáról a kivitelezésről: a (doboz)könyv tervezői és nyomdatechnikai megalkotói rengeteg rangos nemzetközi elismerést söpörtek be – s tegyük hozzá rögvest, nem méltatlanul.
Hej fiúk, az élet mégiscsak szép! – Egy ezredes hadinaplója a két világháborúról és a budai ostromról – 2022 Budapest, magánkiadás
