Oroszország kapott egy visszautasíthatatlannak tűnő tűzszüneti ajánlatot, amelynek a lényege az volt, hogy harminc napig függesszék fel a harci cselekményeket, miközben Ukrajnát felfegyverzik, és megadják neki azokat a hírszerzési információkat és tűzvezérlési adatokat, amelyek lehetővé teszik, hogy jelentős károkat okozzon orosz területen. Az orosz és amerikai elnök megbeszélése után már tudható, korlátozott tűzszünet lehetséges, amely a létfontosságú energia- és infrastrukturális hálózatra vonatkozik, a tartós tűzszünet feltételéül Putyin éppen a katonai támogatások és a titkosszolgálati információk átadásának felfüggesztését szabta. Ha az eredeti javaslatot Oroszország elfogadja, akkor a mostani, számára kedvező fronthelyzetet (viszonylag gyors területfoglalást) befagyasztja, és harminc nap múlva a harcokat sokkal rosszabb feltételekkel újból kezdheti az időközben felfegyverzett Ukrajnával.
Oroszországnak semmi oka nem volt arra, hogy egy ilyen ajánlatot komolyan vegyen, hiszen a Gorbacsovnak tett ígéretek be nem tartásától a minszki egyezményig Oroszországot a Nyugat már számos alkalommal becsapta. Oroszország legfeljebb azt mérlegelheti, hogy van-e elég ereje, hogy a NATO-val és ha nem vele, akkor „tettre készek koalíciójával” tovább harcoljon annak reményében, hogy Ukrajna valódi semlegessége elérhető legyen. A jelenlegi frontvonalak mentén történő békekötés ugyanis azt jelentené, hogy a NATO a Dnyeperig terjeszkedett, csak éppen nem NATO-nak hívják, hanem például a „tettre készek koalíciójának”, amely lényegében egy NATO „B”-csapat (nincs benne az Egyesült Államok és néhány kisebb ország).
Az sem világos, hogy Oroszországnak kivel kellene békét kötnie, ugyanis formálisan Ukrajnával harcol, de Ukrajnát egy sereg NATO-ország támogatja, amely seregben az Egyesült Államok a vezető, de Oroszország hiába kötne békét az Egyesült Államokkal, ha a „tettre készek koalíciója” tovább fegyverzi Ukrajnát, mint ahogy be is jelentették, hogy csupán túl akarják élni Trump négy évét. És Trump után az Egyesült Államok is visszatérhet a korábbi pozíciójához, tehát a béke semmit sem ér, legfeljebb egy olyan helyzet alakulhat ki, mint ami Észak- és Dél-Korea között van. Ennek lehetőségét egyes elemzők már fel is vetették.
A perspektívák megítéléséhez érdemes részletesebben is elemezni a háborúban részt vevő felek indítékait. Mint ismeretes, Oroszország eredeti célja nem a területszerzés, hanem Ukrajna semlegessége volt, és még az ellen sem volt kifogása, hogy Ukrajna az Európai Unió tagja legyen. Ezzel egyébként az ukrán lakosság kétharmada is egyetértett. Ezt a pozíciót változtatta meg az Egyesült Államok által szervezett puccs, amelynek során a törvényesen megválasztott (és a NATO-tagságot elutasító) elnököt elzavarták, és egy Nyugat-barát, NATO-tagságra törekvő kormányt állítottak a helyére. Kik is: Victoria Nuland és az Egyesült Államok kijevi nagykövete.
De Amerika sem egységes. Különböző politikai erői az Egyesült Államok hegemóniáját eltérő eszközökkel igyekszenek elérni. Az intervencionalisták (más néven neokonok vagy héják) a katonai erő alkalmazását szorgalmazzák, ők azok, akik az Egyesült Államokat permanensen háborúban tartják a világ valamely részén. A második háború befejezése óta Amerika több mint ötvenszer avatkozott be fegyveresen más országok belső ügyeibe. Velük szemben állnak az izolacionistak (vagy realisták, galambok), akik az amerikai érdekeknek nem háborúkkal, hanem más, például kereskedelmi eszközökkel igyekeznek érvényt szerezni, mint Trump.
Európában a lengyelek és a balti államok történelmi okok miatt gyűlölik az oroszokat, és félnek is tőlük. Egy mélyebb elemzés során mérlegelni lehetne, hogy valóban indokolt-e mindkettő, de sok esetben az érzelmek és nem a realitások számítanak, és ez meghatározza a háborúval kapcsolatos álláspontokat is.
Nyugat-Európának, különösen a németeknek, az lenne az alapvető érdekük, hogy az oroszokkal jó kereskedelmi kapcsolatokat alakítsanak ki, és ezt korábbi német geopolitikusok így is képzelték el, amit viszont az angolszász hatalmak (vagy tengeri hatalmak) minden áron meg akartak és akarnak akadályozni (innen az északi gázvezeték felrobbantása). E geopolitikai nézetekről korábbi cikksorozatomban részletesen írtam, és e témában egy könyvem is megjelent Nagyhatalmi játszmák címmel, amelyet a Kairosz adott ki. A könyv bemutatja az egyes geopolitikusok elméleteit, amelyből a jelenlegi helyzet elég egyértelműen levezethető.
A mai nyugat-európai vezetők azonban országaik érdekeivel élesen szembemenve olyan álláspontot képviselnek (lásd a „tettre készek koalícióját”), amely nemcsak gazdaságilag hátrányos Európa számára, de könnyen megint egy pusztító háborúhoz is vezethet. Politikájukat az magyarázza, hogy az európai vezetők a háttérhatalom érdekeinek kívánnak megfelelni. A háttérhatalom egy ködös fogalom, mert nem egy jól látható hierarchiából, hanem különböző hálózatok kapcsolatrendszeréből áll, amelyek összetartó ereje nem az anyagi érdek, hanem a másokon való uralkodás vágya, vagyis e hálózatok (és ideológiájuk) hegemón helyzetének biztosítása és kiterjesztése. E hálózatokról egy korábbi cikkemben írtam (Trump és Putyin közös ellensége, MH 2025. február 21.), most csak azt emelném ki, hogy nincs egy olyan központjuk, amellyel tárgyalni lehetne, mondjuk, békét kötni. Mondok egy példát. A háttérhatalom lényeges része a fősodratúnak nevezett média, amelyik a háború folytatására biztatja az európaiakat. Kivel lehetne tárgyalni, hogy hagyják abba ezt a propagandát: a cikkíróval, a főszerkesztővel, a laptulajdonossal? És ilyen lap nemcsak egy van, hanem számos. Egy hálózattal van dolgunk, amely úgy működik, mint egy összehangolt zenekar, mindenki más hangszeren játszik, de a dallam ugyanaz.
A háttérhatalom nagyon meg volt elégedve Oroszországgal, amíg Jelcin alatt szétlophatták az ország természeti javait, de a helyzet megváltozott, amikor Putyin szétütött a háttérhatalom helyi emberei között, és Hodorkovszkijt még be is börtönözte. Azóta a fősodratú média Putyint sátánként ábrázolja. Egyébként ez esetben sem annyira az anyagiak számítanak, hanem az, hogy ki irányítja Oroszországot.
Moszkva tehát alapvetően nem az ukránokkal, nem is a NATO-val, hanem a mindkettőjük képében megjelenő háttérhatalommal harcol. Az arc nélküli háttérhatalommal azonban – annak elosztott hálózati jellege miatt – nem lehet tárgyalni. Így Moszkva csak akkor győzhetne, ha a háborút ellenző európaiaknak ugyanúgy sikerülne megszabadulniuk a háttérhatalomtól, mint ahogy Trumpnak sikerült. Ám még az amerikai fordulat tartóssága is kétséges, az Európai Unióban pedig – annak politikai szerkezete miatt – szinte lehetetlen. A változáshoz ugyanis egyszerre több nagy államban kellene változásokat elérni, de épp a közelmúlt német és osztrák választásai, illetve az azt követő kormányalakítások bizonyítják, hogy hiába akar az európaiak többsége változást, ezt nem tudja (reméljük, csak egyelőre) keresztülvinni.
Az elmondottak miatt én rendkívül szkeptikus vagyok egy tartós béke megteremtésének lehetőségével kapcsolatban, mert Oroszországnak egyszerűen nincs kivel megegyeznie. Ha Trumppal esetleg meg is állapodik, ott van mindkettőjük közös ellensége, az Amerikában mélyállamnak nevezett háttérhatalom. Az ellenségeskedés tehát minden valószínűség szerint tovább fog folytatódni, és nemcsak az oroszok és ukránok, hanem Európa minden népe veszít rajta.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
