LMA
2025. március 21. péntek. 11:18
Rettenetes vereség és visszavonulás képeit láthatták volna a német és vele szövetséges államok polgárai 1943 júliusában – ha a fasiszta cenzúra ezt engedi. A Wehrmacht kiégett páncélosainak sora minden bizonnyal kijózanítólag hatott volna sok emberre és katonára, s így talán mostanság nem 1945 május elején ünnepelnénk a II. világháború zárultát.
Szomorú párhuzam, de valami roppant hasonló tragédia zajlott és zajlik jelenleg Kurszknál. S ugyancsak lehangoló, hogy ennek valós képi visszatükröződésével nem szembesülnek Európa nyugati térfelén élő népei, ugyanis a „demokrácia” jegyében cenzúrázzák az orosz sajtót, az ahhoz való hozzáférést.
A moszkvai média – olykor/gyakorta – búvármódban elérhető hírei szerint az ukránok több száz járművet hagytak hátra a menekülésük során. A halmazban épp úgy akadnak harckocsik és páncélozott csapatszállítók mint sorozatvetők esetleg szimpla furgonok. A haditechnika egy részét fölrobbantották, másik szeletét viszont érintetlenül „felejtették” a helyszínen Kijev erői. Az pedig szinte csak apróság, hogy az eszközök nem csekély hányada Nyugatról érkezett segély formájában.
Az „elhagyást” amúgy leginkább négy ok magyarázza. Egyrészt az oroszok szinte minden folyami átkelőt módszeresen leromboltak – s e munkájukat oly szorgosan és alaposan végezték, hogy számos esetben még a mezőszéli árkok betonátereszeit is rommá lőtték. Persze egy három-négy méter széles „normál” vízelvezető leküzdése egy harckocsinak kevéssé okoz problémát, de mondjuk egy súlyos tarackot egy kerekes gépjárművel átvonszolni egy bemetszésen már békés körülmények között is embert próbáló feladat.
Itt meg ugye közben erősen lőnek az emberre, s e mellett idő sem nagyon jut a megfelelő lejtésű rézsűk kiásására.
Szintén a „felejtés” irányába hatott az oroszok hirtelen fölbukkanása az ukrán erők hátában – illetve az ennek nyomán eluralkodó elemi pánik. Amikor az ember az életéért szalad, csak teher minden olyan tárgy, amit cipelni, pláne mozgatni kell(ene). Bármilyen modern harckocsi vagy páncélozott csapatszállító csak akkor ér igazán valamit, ha rendelünk mellé némi kiszolgálást. A másodpercre kész információ fontos, akárcsak az üzemanyag. Ha a katona bármilyen nagy kavarodásban nem értesül időben arról, hogy merre „kell” mennie, akkor általában ösztönösen arra „fog” haladni, ahol a sajátjait sejti.
Ha pedig nagyon ég a ház, akkor maximum a személyes fegyvereit, némi lőszert és ételt ragad föl, s úgy kezd tendálni a kollégáihoz. S ha már tankolni sem nagyon tud sehol, akkor a helyszínen hagyja a technikát. S itt egyre megy, hogy ultramodern lánctalpasról vagy kevéssé szofisztikált teherautóról forog a szó.
Az érintetlenséget pedig ennek fényében már könnyű megérteni: az ukránoknak egyszerűen nem jutott ideje, esetleg elég robbanóanyaga az adott „akármi” szándékos elpusztításához. Hiszen egy autó kerekét vagy motorját könnyű egy gépkarabéllyal másodpercek alatt szétlőni, s az ágyú csövébe sem fél óra beledobni bármilyen kézigránátot – de mondjuk egy nem csekély mértékben szofisztikált Leopard totális kiiktatása már nehezebb dió, azaz nem két pillanat.
Ha pedig a anyakán az embernek az orosz, akkor pont ez lesz az utolsó utáni tevékenység, amibe az érintett belefog.
S végül nem érdemes kihagyni a képletből az oroszok által mesterségesen keltett totális információs zűrzavart sem, amely dettó nem a tisztánlátásra és a helyes intézkedések megtételére készteti az ellenséget.
