„Újrakezdeni mindent e világon, megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…”
Sokat hallok mostanában a beat és rock korai időszakáról, könyvek sokasága jelenik meg, s mégis hiányzik valami nagyon. Nem kétséges, hogy ezek a stílusok mostanára elidegeníthetetlen részévé váltak a magyar kultúrának. A beat- és rockzenével kísért dalok, majd a különböző stílusú szövegekkel kísért, nívós zene (nagy fordulat volt ez!) több nemzedék legfontosabb kapcsolódását jelentette a kultúrához. Ráadásul a beat- és rockzene – miként a népzene vagy a klasszikus zene is –, megteremtette a maga csúcspontjait, és behatolt más művészeti területekre is. Így a film, a színház, képzőművészet világába. Maga a Beatles is készített filmeket (Egy nehéz nap éjszakája, Help!), más bandák is. Híres lett a Pink Floyd The Wall című filmje, de ami egy egész generációt magával ragadott az a Szelíd motorosok volt.
Nem véletlen, hogy az első beat nagylemez Magyarországon egy filmnek – az Ezek a fiataloknak – a zenei anyagát tartalmazta (1967). Egyben ki is jelölte a későbbi időszak legnépszerűbb, bizonyos szinten támogatott előadóit, az Illést (Szörényi Leventével, Bródy Jánossal), az Omegát, a Metrót (Sztevanovity Zoránnal) és két énekesnőt: Koncz Zsuzsát és Zalatnay Saroltát. Az érdektelen történet mellett a zene volt fontos a Szép lányok, ne sírjatok című filmben is, amelynek azt köszönhetjük, hogy a KEX együttesről hiteles felvételeink vannak. Ezek között Baksa-Soós János híres József Attila-előadása ugyanúgy fennmarad, amíg magyar kultúra lesz, mint például Nagy László híres, kétségbeesett üdvözlése a jövő generációinak: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.” Mára ijesztően fenyegetővé vált ez a „ha”, elmosódott az emberi arc, s főleg a szellem.
A beat- és rockzene meghódította a színházat, megalkotva a rockoperákat (István, a király); a színdarabokat, amelyeket a zene tart fenn (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Kőműves Kelemen) és a musicaleket. Volt idő, amikor még rockszínház is működött, bár az már kívül esik vizsgálódásunk időszakán. A legfontosabb mégis a dal maradt, amelyhez a hatvanas-hetvenes években hozzátartoztak a lemezek, beleértve a lemezborítókat is. Ezen a módon a beat és rock kapcsolódott a képzőművészethez is. Nekem a legjobban a Mini Vissza a városba című lemezének borítója tetszett, amely Gross Arnold képe nyomán készült.
Mostanára a hatvanas, hetvenes években már aktív zenészek közül sokan elértek a mesélős korszakukba, és ezt a média ki is használja. Sajnos szinte egyáltalán nem hallani olyan interjúkat, ahol a zenészek, énekesek mélyebben megnyílhatnának, megmutathatnák valódi értékeiket. Pedig kell ott lennie értéknek. Óriási hatással voltak több nemzedékre is. Jönnek a sztereotip kérdések és a hasonló válaszok. Szinte forgatókönyv szerint. Az iskolás zenekarok (már általános iskolában nagy sikerük volt); a zene a csajozás miatt kellett; az első gitárt maga faragta gyúródeszkából; évi három-négyszáz koncertet adtak (volt, hogy napi négyet); sör-virsliért játszottak; Lengyelországban és a NDK-ban világsztárok voltak; kint maradhattak volna (nem az NDK-ban), de vissza kellett jönni, és így tovább. Mindenki megemlíti Erdős Pétert (ilyenkor raccsol is egy kicsit), valamint Bors Jenőt. Radics Bélával mindenki játszott, és nagyon szerették egymást.
És persze igazuk is van: diktatúra volt, nem is akármilyen. Kifinomult eszközökkel dolgozott, miként maga Erdős és Bors is. És valóban sok volt ávós dolgozott az Országos Rendező Irodánál, volt sanzonbizottság, vissza is dobtak dalokat, és voltak, akiket nem engedtek közel a nagy nyilvánossághoz. Köztudomású – Schuszter Lóri sokszor elmondta –, hogy a lemezek alapanyagát kemény valutáért kellett megvenni, és a szűkös kereten osztozott a beat a népzenével, a klasszikusokkal, gyereklemezekkel, verslemezekkel, sőt, a humorral is. Utóbbi leginkább csak Hofi Gézát jelentette, akinek a korszakban (1970–1983) hét nagylemeze jelent meg. Eljátszhatnánk most egy ismert gondolattal a könnyűzene „szelep”-jellegéről, vagyis, hogy a Hofi ilyen funkcióját maga a beat- és rockzene is átvette, de ez túlságosan degradáló lenne.
Magyarországon mindenki ismeri az Illés együttest. Az Illés mindössze hat nagylemezt adott ki, ebben benne van az 1981-es Koncert is, amely már inkább csak visszatekintés. Igaz, a banda nem is húzta sokáig, de a felbomlás után Fonográf néven évente készíthetett nagylemezt 1978-ig. Végül 1985-ben búcsúztak el, szintén nagylemezzel. Az Illés és a Fonográf között jelent meg Szörényi Levente szólóalbuma Utazás címmel, amely a mai napig a műfaj csúcsa. Hogy ebből hogyan lett country and eastern, nem tudom, de valójában úgy gondolom, nem is nagyon lett, szerencsére.
Az Omega 1981-ig kereken tíz nagylemezt jelentethetett meg, szinte pontosan annyit, mint az Illés és a Fonográf addig. Érdekes egybeesés, bár a Szörényi, Bródy, Tolcsvay László szerzőtrió megszámlálhatatlan albumon jelent meg, filmzenét írt, és ellátott dalokkal olyan énekesnőket is, mint Koncz Zsuzsa vagy Kovács Kati. Előbbinél a nyolcvanas évek legelejéig tizenhárom nagylemezt számoltam össze, utóbbinál tízet. A Lokomotív GT-nek tizenegy nagylemeze jelent meg a nyolcvanas évek elejéig, nem számolva az aranyalbum-válogatást és a külföldi megjelenéseket. Pedig az egyik legjobb magyar lemez az Egyesült Államokban felvett LGT-korong 1984-ből. Annak a felvételei után pattant meg Bartha Tamás, mindannyiunk őszinte csalódására. A klasszikus Skorpió négy nagylemezt készített a hetvenes években. A Generálnak is jutott négy nagylemez, kettő Révész Sándorral, kettő Horváth Charlie-val. Zalatnay Sarolta meg sem állt nyolc nagylemezig, ahogy jutott megjelenés Korda Györgynek (kilenc) és Koós Jánosnak (négy) is. A Piramisnak hat nagylemeze jelent meg, köztük egy koncertlemez, amelyet a Budai Ifjúsági Parkban vettek fel 1979 karácsonyán. Demjén Ferenc a Bergendyvel és a V’Moto-Rockkal is készített lemezeket, az 1984-es Gyertyákig legalább nyolcat.
Kár lenne tovább sorolni az albumokat, bár igen színes kép alakulna ki Máthé Pétertől Cseh Tamásig, Zorántól a Neotonig, a Corvinától a Miniig. A nyolcvanas évek legelején lemezhez jutott a Korál, az Edda, a Dinamit, az East, sőt, a P. Mobil is! Igaz, nyolc szűk esztendő után, későn, már nem az eredeti felállásban. És persze jött a mindent elsöprő Hungária-korong, a rock and rollal és a jampecekkel, amely megváltoztatta a beat- és rockzene helyzetét. Ami fájóan hiányzik a felsorolásból, az a Taurus, Radics Béla zenekara. Aki nem látta Bélát, nem is érti, miért nem kapott a Taurus lehetőséget. Szövegei nem voltak „merészebbek”, mint a többi bandáé, már csak azért sem, mert ezeket is Horváth Attila írta. Kár is a Kőfalak leomlanak című dalra mutogatni, mert éppen az megjelent kislemezen. Magában Bélában éreztek valami veszélyt a cenzorok, a személyiségében, a hatásában. Jól látták, mert abból még maradt egy kevés az évtized végére is, amikor nem ritkán fordult elő, hogy az előzenekarként játszó Tűzkeréken pár százan lézengtek. Ez már a kiiktatás fázisa volt. Nem elhallgattatták – kifinomult módszerek –, hanem leginkább elhallgatták. Épp úgy el kellett távolítani, ahogy Baksa-Soós Jánost a KEX éléről. Az a KEX-nagylemez is nagyon hiányzik. Mindkét bandának megvolt az anyaga. A Taurusnak két kislemeze a KEX-nek egyetlen maradt fenn. Hogy jobban érezzük a hiányukat. Előbbiről pár fekete-fehér fotó, utóbbiról néhány filmfelvétel. Mindketten a Gellért-hegyi Citadellában mutatkoztak be, játszottak a Bem rakparton és hajókon a Dunán. Szép lehetett, de ez a hiány! Így van ez: „A Mindenségből hiányzik egy csillag, – a Mindenségből hiányzik valami. A Világból hiányzik a mi világunk, – a Világból hiányzik valami.” A zöld csillag, amely nem ragyog. Akárhogy is: találkozunk, valahol, valamikor.
A szerző történész
