2025. március 22. szombat. 10:28
Először a fényképeket néztem át, másodszor itt-ott beleolvastam a szövegbe, harmadszor egy szuszra elolvastam elejétől a végéig. Így jár az ember, ha jó könyvet (albumot) kap a kezébe. Már a címe varázslatot sejtetett: Régi mosolyok, régi könnyek – színészképes mesekönyv – negyvenvalahány hajdani nagy színészről kaptunk mosolyokat és könnyeket, olyanoktól, akik már az égi mezőkön játszanak Shakespeare-t – az angyalok örömére. Paulo Coelho neves brazil lírikus és novellista mondta: „Ha valaki el akarja mesélni a történeteit, arra fogom kérni, hogy kezdje úgy, ahogy a tündérmeséket szokás kezdeni. »Hol volt… volt egyszer…«”
Mintha Szigethy Gábor Kossuth-díjas színháztörténész, rendező és tanár, a könyv írója szót fogadott volna a lírikusnak, mert történetei ma már múltbeli mesék. Hol volt… volt egyszer… egy Blaha Lujza, Jászai Mari, Varsányi Irén, Fedák Sári, Szeleczky Zita, Dajka Margit, Mezei Mária, Jávor Pál, Ruttkai Éva és sorban a többiek. Mindegyik mesehős, a rájuk aggatott jelzőkkel. Mit tudunk róluk? Az életükről, a sorsukról. Őrizzük-e az emléküket? Most itt van egy ragyogó stílussal megírt és izgalmas fotókkal ellátott emlékezetgyűjtemény, amely segít nekünk felidézni alakjukat. Titkok lakatja nyílik meg a kötetben, ugyanúgy, amint a mesében. Elég csak a legnagyobb magyar tragikára, Jászai Marira gondolnunk, aki urambocsá! kancsal volt. A megerősítést önmaga ismerte el egyik fényképe hátoldalán: „Kancsal ugyan az istenadta, de nem tagadhatom, hogy rólam fényképezték.”
Mindig szerettem, amikor szöveg és fénykép szimbiózisba kerültek egymással, nem volt alá- és fölé rendelés, egymást erősítették. A mesekönyv szerzője erre a kettősségre épített. A többségükben ismeretlen fotók tele vannak meglepetésekkel, ahogy a szövegek is. Szigethy Gábor a fényképek egyikén-másikán olyan pillanatokat vett észre, amelyek szavakért kiáltanak. Bevallja, hogy amikor belép a lakásába, mindig rabul ejti Varsányi Irén szomorúan boldog tekintete. Nézi a százéves múltból a szívébe látó szempárt és úgy érzi: mintha mosolyogna. Talán az író napi hangulata is a színész arcára van írva. Csortos Gyulát soha senki sem látta nyakkendő nélkül. De az 1933-as fényképen fáradt szomorúsággal bámul a fotómasinára – nyakkendő nélkül. A kép előjele a készülődő történelmi zivatarnak, a háborúnak, amely több színészünket is nehéz döntésre sarkallta, amikor elhagyták hazájukat. Ugyanígy 1956-ban…
A legtöbb fotón ott díszelegnek az autogramok, merthogy a kézjegyek szintúgy árulkodók, a nagy lendülettel és boldogan papírra vetett „ákombákomok”, még akkor is, ha néha olvashatatlanok. Szigethy irigylésre méltó sziszifuszi hajlammal, ifjúkorától gyűjtögette színházi emlékeit, elhagyott lakások földön landoló fotóit, tárgyakat, egy kiebrudalt nézőtéri széket stb. Szenvedélyéhez hozzájárultak személyes emlékei, mert kezdetben díszletmunkásként került a csodák birodalmába. Tudniillik van egy élet a függöny előtt, és van egy élet a függöny mögött. Az első, amit a mese világáról szoktak mondani az, hogy ez a csodák, a fantasztikumok világa. De hát a színpad világa is az! Amikor Timár József meghalt, és erről Bilicsi Tivadar értesült, a színész a Vígszínház próbatáblája előtt, könnyes szemekkel ölelte át a díszletmunkás Szigethyt, hogy valahogy kifejezze bánatát.
Szántó Piroska festőművész mondta nekem: „Tudja, vannak olyan könyvek, amelyeknek már az első lapjain sajnálni fogjuk, hogy egyszer véget érnek.” A Régi mosolyok, régi könnyek ezt az érzést keltették bennem.
A szerző újságíró
