Mikor Szabó Lőrinc születésének (1900. március 31.) 125. évfordulójára gyűjtöm az emlékezés szavait, Kabdebó Lóránt (a 2022 elején elhunyt irodalomtörténész) síron túli egyetértését kérem: az ő utolsó nagy, Szabó Lőrincet a modern európai költészetben elhelyező könyve címét veszem kölcsön. Pontosabban: a Tücsökzene ciklusnak ugyanarra a versére utalok, amelyben szerepel ez a kép. A kötet 1947-es zárlatába illesztette be, majd tíz év múlva a 350. vers Búcsú címmel az Elképzelt halál című Közjátékban kapott helyet.
A Vers és valóság „bizalmas adatai” közt az 1953-ban írt kiadatlan verssorozathoz fűzött önértelmező reflexiókban jelölte legfőbb versszervezőként az elképzelt idea (vagy beteljesületlen ideál) iránti összetartó erőt. „Legtöbbjüket [a verseit] átszövi a mások életébe, gondolataiba, érzéseibe való beleélés, nemcsak az emberekébe, hanem az állatok-, növények-, tárgyakéba – a világmindenségbe.” S ezért jellemző rájuk a beszélgetés, a beszéltetés: „Szót váltottam egy gyufaszállal, vallomásra bírtam a tükröt több ízben is, társalogtam […] a Tücskökkel”, közben még saját halálát és az utána következő életét is átélte. Erősen hatottak rá buddhista olvasmányai, s itt idézi az 1936-os Különbéke kötetben megjelent Dsuang Dszi álma című versét. Sokan úgy vélik, a megismerés viszonylagosságáról, sőt lehetetlenségéről szól (soha nem a mienk a mások „valósága”), ám az utolsó strófa elárulja, hogy a megismerés vágya azért hiábavaló, mert a „valóság” nem állandó, nem kívül keletkezik, hanem magában az emberben, és a művészi teremtés csak a versvalóságban írja felül a viszonylagosságot.
„… és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, / már azt, hogy minden kép és költemény, / azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, / a lepke őt és mindhármunkat én.” Kétszeres önhivatkozás követi a versidézetet: „És már azt hiszem, hogy nincs »valóság«, hogy az egész történelem előtti idő, ahogyan az egész mitológia, a görög-latin istenek Zeusztól Afroditéig és Jupitertől Vénuszig, az egész irodalom (a vers! a regény! a dráma!) mind-mind teljesen az emberi fantázia alkotása, vagy majdnem teljesen az… »De hogy a Mindenség is csak egy Költő Agya, úgy látszik, igaz.«” Innen ered Kabdebó monográfiájának címe, illetve nem is innen, hanem a 350. Tücsökzene-versből, amit nem sokkal később az Ars poetica követ: ha nincs alapanyag a munkához, „gyártson a képzelete”!
„Mi történt? Kedves ne sirass! Amit / éreztem: vedlés. Sorsom szálai / széthulltak és most száz tér s száz idő / formál egyszerre, bontó-építő; / (mint régen egy). […] / Friss bánatod / átnéz rajtam, s úgy kérdi, hol vagyok. / Ízenként három milliárd helyen! / És hogy mi? Még nem tudom. Szerelem, / villamosság? Tán arany-gáz-atom,/ tán hő-sugár-mag. A Szaturnuszon / Térlakó Fény. Furcsa ez. De, hogy a / Mindenség is csak egy Költő Agya, / úgy látszik, igaz.” Párbeszédhelyzetben született a vers, az elképzelt halál – mint a születéssel egyenrangú „meglepetés” – metafizikai státuszában, azt a lehetőséget faggatva, hogy a testi, az evilági megsemmisülésből mivé változik át az ember; hogy a metamorfózisszerű halált milyen misztikus „vedlés” kíséri. Az időnek ráadásul „kétféle hosszúsága” van, s a kettő között az ember nem tudja, éppen hol van.
„Mindenütt – mondom válaszul, de misztikusan mondom, e szavakkal: ízenként hárommilliárd helyen. A szám itt nem számít, csak a mérhetetlen változást és fölfoghatatlanságot kívánja jelezni. Ahogy a további válaszok is, képzelt módon föltett kérdésekre: nem tudom még, hogy mi vagyok, talán érzés, talán elektromosság stb., pl. egy helyben álló fény, »Térlakó Fény«. Magam is furcsállom közléseimet és a szubjektív individualizmusra hivatkozva búvok az érthetetlen fátyolok mögé: »a Mindenség is csak egy Költő Agya«. – Ettől kezdve már könnyebb dolgom volt a vers írásában: már csak a hangulatot kellett szuggerálni” – írta a költő a bizalmas megjegyzések közt.
Kabdebó Lóránt még 2010-ben jutott arra a következtetésre a Szabó Lőrinc-titokkal kapcsolatban, hogy a kérdezői-felelői pozíció, a tények tudatosítása s a belőlük megfakadó víziók dialógusa adja költészetének alapvető feszültségét. Be kell vallani, ha nincs válasz, ha nem látszik megoldás; s azt is vállalni kell, ha a kiutat a tények helyett a képzelet kínálja. Az alkotó, maga is aktív cselekvő, folyton változtatja a pozícióját „az eseményekben való elhelyezkedés és az események értelmezésének keresése között”. Alkalmas keretet kínál a pozícióváltáshoz a versek ciklikus kötetbeszerkesztése, az életrajzi ihletettség, ami egy konkrét (a 25 éven át tartó szerelmi történetét lezáró) gyászesetből élteti A huszonhatodik év 120 szonettjét. A kérdezés fókuszát a „Költő Agyába” helyezi át, s tudatát mintegy (Kabdebó szavaival) „a létezés és a műalkotás viszonyításának pozíciójába szervezi”; de függetlenedni akarván ettől is, a műalkotásban rögzülő szöveggé válik a benne létrejövő (az elképzelt, de a képzelet révén immár létező) „valóság”.
Amikor Szabó Lőrinc születésének 125. évfordulójához közeledve gyűjteni kezdtem az emlékezés szavait, más volt a célom. A Tücsökzene lett volna téma, a Te meg a világ (1932) és a Különbéke (1936) versei. Azokban is persze a talányos vers-metaforák mélyén munkáló kérdezői mód és az egzisztencia áthelyezése a látszólag élettelenbe vagy megfoghatatlanba. Így lesz a tárgyból idea, aztán az ideából tárgy, így lesz a viszonylagosság felismeréséből a relációkban való együttlétezés sejtése. Ez már Szabó Lőrinc verseinek kvantumelméleti olvasatára utal (szintén Kabdebó Lóránt mutatott rá erre); amit az „egy Költő Agya” képe is sejtet; s amit az 1941-ben az Új idők hasábjain megjelent A költészet dicsérete című esszében Szabó Lőrinc is fölvázolt.
Az érzésnek felfogó, az emlékezésnek őrző, a képzeletnek kombináló ereje van, s mindez a művészetben egyszerre hat, de kiegészül egy negyedikkel, a kifejezéssel. „A művészi rang fokát a kifejezés adja, […] a téma, a nyersanyag önmagában véve majdnem semmit sem jelent”. Mindent a szellem teremt, a végtelen nagyot és a végtelen kicsit. A való világgal párhuzamosan „épül egy másik világ, a matéria mellett a szellemi tükörkép. […] S kísérleti terepe a lehetőségeknek, anyagtalan küzdőtere a jövőnek, isteni irányítója a földi valóságnak.” Bertrand Russel metafizikai felismerését a költő is vallotta: „Te is egy lehetséges világ vagy.”
A szerző irodalomtörténész
