Úgy látszik, nem lehet elégszer elismételni, hogy a játékelmélet fogalomhasználatával élve a háború negatív végösszegű játszma, ahol mindenki veszít. És azért igazán veszélyes, mert egy idő után uralkodóvá válik benne egy olyan lélektani fixáció, aminek a lényege az a meggyőződés, hogy ha én többet tudok ártani a másiknak (vagy másoknak), mint ő nekem, akkor azt én nyereségként könyvelem el, holott én is folyamatosan veszítek. Nem nehéz belátni, hogy ez a kölcsönös önmegsemmisítés legbiztosabb módja.
Nincs ez másként ezzel a felszínen most már több, mint három éve ukrán-orosz háborúnak látszó világháborús frontszakasszal sem. Az amerikai birodalom számára végzetes csapásnak látszott a német, orosz és kínai birodalom kölcsönös előnyökön nyugvó egyre komplexebb eurázsiai együttműködési rendszere, és ennek egy viszonylag könnyen belátható oka van. Az 1944-ben létrejött Bretton Woods-i egyezmény szerint Amerika vállalta, hogy bármely ország jegybankja számára rögzített árfolyamon aranyat ad át, jelezve ezzel, hogy a „zöldhasú” bankó valójában aranyra szóló váltó. Ám 1971 óta ez az egyezmény „fel van függesztve” és ennek nyomán egy gramm arany ára alig több mint 1 dollárról 93 dollárra nőtt. A világ országainak dollárban tartalékoló többsége azóta több százezer milliárd dollárt veszített s veszít ma is ezen az egyoldalú birodalmi szerződés-szegésen. Erre szokták az ezzel foglalkozó szakértők szellemes iróniával azt mondani, hogy Amerika meghatározó „exportcikke” nem más, mint a dollár.
A világ országai évi négyezer milliárd dollár árut szállítanak Amerikának és ezért Amerika több ezer tonna „zöldszínű papírral” fizetett, legalább is eddig. A világban azonban már olyan tömegű dollártömeg van és növekszik rohamosan, plusz Amerika olyan soha nem visszafizethető adósságot halmozott fel, hogy ez már csak globális katonai erőszakkal tartható fenn. Az amerikai birodalom számára tehát történetének legsúlyosabb fenyegetéseként jelent meg a német, orosz, kínai eurázsiai birodalom gyors kiépülése, hiszen ez látványosan véget vetett volna a folyamatos és kényelmes „dollár-exportnak” és ennek az amerikai nemzetállamra gyakorolt pusztító következményei a kezelhetetlen permanens polgárháborúval, a birodalom összeomlásával fenyegettek. Egyetlen kiútként egy olyan háború kínálkozott, ami szétveri a három eurázsiai birodalom együttműködési rendszerét mindhármukat meggyengítve kifosztható áldozatokká válnak.
A cinikus és gátlástalan ukrán uralmi csoportok készséges kollaboránsként ajánlották fel országukat és népüket csatatérként ehhez a háborúhoz, így már csak az oroszokat kellett addig provokálni, amíg nem ugranak. És ugrottak. Ám az amerikai birodalom eredeti projektje látványosan megbukott. A német birodalom ugyan valóban megrendült, orosz és kínai kapcsolatait elveszítve szabadesésében zuhan a teljes önmegsemmisítés felé, de a stratégia többi eleme sikertelen maradt. Oroszország ugyan némileg gyengült, de a rezsim nem omlott össze, nem vált szabadon kifosztható erőforrásmezővé. S végül a fő ellenfél, Kína nemcsak, hogy nem gyengült, hanem látványosan erősödött, globális szerepe pedig növekszik. Ráadásul a projekt Amerika számára katasztrofális következménye, hogy sikeresen összeolvasztotta két legfőbb riválisát Kínát és Oroszországot, létrehozva ezzel egy olyan világhatalmi helyzetet, amit minden lehetséges módon elkerülnie kellett volna.
Mivel egyre fenyegetőbbé vált e kudarc nyomán a teljes összeomlás, így elkerülhetetlenné vált az igen gyors és „jól kommunikált” váltás, és ehhez kellett Donald Trump, mint karakter, akit, ha nem lenne, ki kéne találni, de van! Hogy meddig és miként lesz, az egyelőre igen bizonytalan, mert kiderülni látszik, hogy a háborút, vagyis a negatív végösszegű játszmát elkezdeni könnyű, de befejezni rendkívül nehéz. Az ígért 24 óra helyett már annak is őrülnénk, ha 24 hónap alatt létrejönne a béke. Ez sok minden más mellett azért is nagyon nehéz, mert kommunikációs szinten Donald Trump ugyan zseniálisan teljesít, de a valóság, ahogy József Attila írja, „mint nagy darab kő” készül rázuhanni az amerikai nemzetállam társadalmára.
Ha ugyanis a kommunikációs fordulat után elkezdődik Amerika „valóságának” fordulata is, az igen kényelmetlen következményekkel fog járni. Addig szép és kerek a történet, hogy vissza kell állítani a termelő és export-többlettel rendelkező Amerikát, de ez egyúttal azt jelenti, hogy „dollár-exportőr” helyett dollár-importőrré kell válni és ez nagyon fájdalmasan fogja érinteni az amerikai társadalom vesztes és elégedetlen, ám csodaváró többségét. Az elegánsan „reindusztializációként”, vagyis Amerika újraiparosításának programja felfoghatatlan méretű anyagi erőforrást igényel, és mivel e stratégia lényege éppen az adósság mérséklése volna, így ezt „saját forrásból” kellene előteremteni. Márpedig egyelőre nem tisztázott, hogy ki volna a „belső” finanszírozó.
Az amerikainak látszó globális tőkestruktúrák urai aligha, mert ők „nyerni” jöttek, ez a beiktatási ceremónián a Trump-családdal puszilkodó Big Tech-oligarchák látványosan demonstrálták is. A már évtizedek óta vesztes „melós” Amerika meg nem azért szavazott Trumpra, hogy ő hozzon áldozatot, hanem azért, hogy végre „valaki” más hozzon érte áldozatot. Az új pénzügyminiszter számára pedig mindez azt jelenti, hogy egyszerre kellene, ráadásul egy ellenséges FED-elnök asszisztenciája mellett erős, de az exportbajnok Amerika érdekében gyenge dollárt csinálnia. A béke így egyelőre inkább csak vágy, de ez se semmi!
A szerző közgazdász
