Paradoxon, de igaz: a papírok miatt nem képes szárnyra kapni az európai űripar – s e miatt nem is lenne képes Ukrajnának segíteni akkor sem, ha valamiféle jótündér százszámra varázsolná oda egy földi raktárba a navigációs műholdakat. A helyzet amúgy tényleg elszörnyesztő, melyet talán a legjobban az alábbi példával lehet megvilágítani.
Ahhoz, hogy egy, az EU-ban épített öklömnyi, esetleg attól valamivel nagyobb mikroszatellit a fejünk fölé kerüljön, nem kevesebb mint kettőszáz oldalnyi A4-es dokumentumot kell kitöltenie a projektgazdának. A dolog amúgy komoly, s olyan sületlenségekről is nyilatkozni kötelező, hogy az eszközben fölhasznált körömnyi csavarokat és anyákat gyártó üzemben mennyire tartják be az EU bármiféle előírásait.
Ugyan ez a dokumentumigény az Egyesült Államokban tíz, míg az oroszoknál és Kínában egy A4-es lap. És ebben semmiféle túlzás nincs, a fentiek véresen komoly számok. S ahogy nő a projekt volumene, az EU-ban úgy lesznek a kétszázból négyszáz és ezer oldalak – s ennek fordított arányában megy el az összes befektető kedve attól, hogy „itt” bármit is megvalósítson.
Mostanában sok riadt szó esik a nyugati politikusok szájából arról, hogy az Egyesült Államok nem csak a földön, hanem az égben is magára hagyja Ukrajnát – s utána talán magát a kontinenst is. A helyzet amúgy tényleg roppant kínos, lévén a Galileo nevű EU-s műholdas helyzetmeghatározó és navigációs rendszert, ami valójában az amerikai GPS helyi megfelelője, évek óta azzal a szöveggel tárják a 360 milliós lakos elé, hogy ez a térség – jelentsen bármit is – „stratégiai önállóságának” letéteményese.
Ugyanakkor apró szépséghiba, hogy az EU manapság önerőből nem igazán képes feljuttatni a rendszer teljes körű működéséhez szükséges újabb és újabb szatelliteket az égbe. Jelen állás szerint azon megy a – parttalan – beszéd, hogy kivárják-e, amíg „csöppet” megkésve elkészül az Ariane-6 hordozórakéta, avagy külső szereplőt kérjenek föl a fuvarokra? Az meg amolyan konyakmeggy a tortahabon, hogy az oroszok jelen állás szerint szóba sem jöhetnek, Kínát sikerült vérig sérteni, így Washingtonon kívül nincs kit megszólítani. Ott pedig ugye éppen nem EU-barát a széljárás – arról nem is szólva, hogy Elon Musk a brüsszeli politikusok számára maga a patás ördög.
Csípős mellékszál, hogy az Egyesült Államok soha nem nézte jó szemmel Európa saját, ez irányú törekvéseit, ha pedig drága pénzért mégis kötélnek áll, borítékolhatóan megkéri az árát – például a műholdak közötti, amúgy titkosított információáramlás megcsapolásának formájában.
Egy Galileo műhold összeszerelése – nem kapkodják el a dolgokat…
Fotó: AFP/DPA/Ingo Wagner
A helyzet szabatos értékeléséhez nem árt elfeledni, hosszú ideje a Francia Guyanában fekvő kourou-i Európai Űrközpont kínálatában szerepelt egy Szojuz, ami remekül kiegészítette a kisebb tömegekre szabott olasz Vega C-t és nagy testvérét, az európai Ariane-t. Mivel a Galileo-t a Vega C nem bírja el az Ariane-5 meg tavaly júliusban indult utoljára útnak, nincs semmi az EU kezében. (A fentebb említett Ariane-6 a legjobb esetben sem áll starthelyre augusztus-október előtt.
Amikor az orosz támadást követően Európa totálisan megsértődött Moszkvára, akkor az rögvest elutaztatta szakembereit Kourou-ról – s így két darab Galileo-műhold szépen a földön is maradt. Utóbbi azért elképzelhetetlenül nagy baj, mert pont ez a két érintett eszköz tette volna teljessé a már fönt lévő rendszert. S rátét keserűség, hogy így persze friss, a korábbi kivitelnél egy fokkal modernebb műhold is csak hátrébb sorolódott a bizonytalan jövőbe.
Mivel a GPS-t az USA bármikor képes – úgymond – lekapcsolni, igen bonyolult és korlátozott módon tudná csak ez EU pótolni. S ha valaki nem talál meg egy utcát, hát üsse kő, majd megkérdez egy járókelőt – ám ha az ukrán tarack nem képes belőni az orosz állásba, az már lényegesen fajsúlyosabb esemény.
Márpedig a mai felállás szerint a Galileo olyan, mint egy félkarú – törpe.
