A szólásmondás szerint a rossz szomszédság a török átok, ugyebár. Most, aludván a kétfelvonásos legújabb török (futball)átok után, hajlamosak volnánk azt hinni, a rossz szomszédság ugyan kétségkívül valószínűleg valamiféle – török? másmilyen? – átok lehet rajtunk (emlékszem, kültelki szülőházamban anyám és a szomszédok egymás közti, folyamatosan nem éppen ideális viszonylataira), ám az igazi török átok, az valami más. Futballban alighanem az „ezt a játékot gólra játsszák” evidenciájának következetes realizálási képtelenségét jelenti. A törökök, nem akármilyen szerepet játszván – lám, máig – históriánkban, attól tartok,az isztambuli és a budapesti meccset messze túlhaladva üzenik, hogy jövőre ötszáz éve Mohácsnak, négyszáznyolcvanöt Buda bevételének – és éppen hatszázhetven Nándorfehérvárnak. Ezt már egy Erdélyből érkezett egyén, bizonyos, Hunyadi János teszi hozzá, aki körül mostanában megint áll a bál, de ő csak mosolyogva legyint, miként erre az egész török átok-kétszer-egymás-utáni futballvereség-dologra is.
És itt, ennél a pontnál kell megállni egy-két polgári szóra.
Megkockáztatom – mit kockáztatom: határozottan megjósolom – , hogy a mostani, gyors egymásutánban a törököktől kapott vereségcsomag után legalább akkora hisztériacunami söpör majd végig az országon, mint amilyen a Hunyadi-filmsorozat bemutatása, vagyis már hetek óta az emberi ostobaság, prüdéria, rosszindulat és irigy gonoszság féktelen uralmával terjeng. A jelenség nemcsak szorosan összefüggő kapcsolatot, de nagyjából azonos eredővel rendelkező kollektív reakcióegyüttest és mögötte megbúvó lélektani deformációt is jelez. Mi több: ilyen magyarázatot is ad. Megérvén arra, hogy szembenézzünk vele.
Mikor annak idején Bán Mór Hunyadi-könyveit megismertem, a magyar történelmi regény Kodolányi János óta legnagyobb, kiváló megújítóját üdvözöltem bennük és általuk, kezdetben inkább csak egyféle sanda közönytől féltve írót és művét. A filmsorozat bemutatását követő, egészen elképesztő fogadtatásrészleteket szemlélve már máshonnan – igen: többek között éppen a futballból (de például a sportból véve más példát: bizonyos korábbi olimpiai szereplésekből vagy – általánosságban, más területen – a kulturális, mondjuk a színházi vagy éppen a közéletből) vett példákkal bontakozott ki előttem a kép, Bara Margit sorsától Alberték vagy a Rózsa Sándor-sorozat permanens célba vételén át Csoóri Sándor és Csurka István vesszőfutásaiig és tovább. Ha Rejtő Jenő azt írhatta, hogy Gorcsev lassanként rájött arra az általános érvényű axiómára, miszerint az emberiség zöme filmírónak született, mi is kijelenthetjük: rájöhetünk arra az axiómára is, hogy a hazai emberiségnek, ha nem is a zöme, de tekintélyes hányada krónikus és permanens fumigálónak, lekicsinylőnek, intrikálónak-mocskolódónak, mindig-mindent-mindenütt lefitymálónak született. Rendszerint minél nagyobb ívű, minél eredendőbben népszerűséggel, össznépi szeretettel fenyegető dologról (jelenségről, személyről, eseményről) van szó, annál dühödtebben.
Ez az igazi török átok, attól tartok.
A kezdeti, szélsebesen terjedő pusmogásoktól a szörnyűséges kommentek ezreiig húzódó ív lényegét tekintve sztenderd, változatlan és megkockáztatandó: a rossz szomszédságnál is sokkal kártékonyabb. Végtelenül korlátolt hülyeségével nemcsak elviselhetetlen, de rosszmájú, alattomos-kicsinyes ártani akarásával kifejezetten dühítő, bicskanyitogató, roppantul idegesítő. Közben persze garázda módon szemérmetlenül kilóg minden, aminek ki kell lógnia – lólábtól mindenféle érdek vezérelte hátsó szándékokig –, csakhogy ez olyan nagyon minket nem vigasztal. Akik szerint két vereség után Marco Rossi hozzá nem értő, agyonfizetett agyalágyult, a futballisták nem adózó, léhűtő és lélektelen senkiházik, a 15. században az embereknek nem volt libidójuk, a hölgyek melleiket kizárólag tisztálkodáskor és az utódok szoptatásakor levegőztették, az egyházi emberek és a főurak pedig egytől egyig istenfélő-ájtatos báránykák voltak – azoknak, lássuk be, az elemi lélektani és történelmi ismeretek mellett egy alapos elmekórtani vizsgálat sem ártana. Csakhogy az eset – ha úgy tetszik, az igazi török átok – ennél jóval súlyosabb. Ama bizonyos, az egykori MDF-hőskor óta végre újra emlegetett tavaszi nagytakarítás éppen ezért e területen sem ártana, sőt. Mert amit ez a török átok rombolni képes, lassacskán vetekszik ama iszonyatos 150 év rémségeivel, amikor alig maradt néhány falunk és a magyar lakosság óriási kiterjedésű vidékekről a szó szoros értelmében kiirtódott. (A következményeket, élén egy Trianon nevezetű nemzetgyilkossági kísérlet-gyűjtőfogalommal, ismerjük.) És noha a törökök, szemben az előbbi banda által ugyancsak annyit szidott-mocskolt, már régóta nem a Szovjetunióval és szovjetekkel egyenlő oroszokkal – nagy haverkodás ide vagy oda („dsere, madsar testver, itt az irhakabat”) – legjobb tudomásom szerint máig nem kértek bocsánatot ama 150 évért. (Pedig a szovjet hódoltság ehhez képest alig néhány percig, ennek szűk harmadáig, mindössze négy és fél évtizedig tartott.)
Viszont az átkuk, az, látjuk, rajtunk ül máig. (Mi ehhez képest két futballvereség?) És ami még rosszabb: Hunyadit is belekeverik a dologba. Persze – itt jő a lényeg és itt lehet elkezdeni a megnyugvást – őt nem kell félteni. Elég az Egri csillagok egy, igencsak ismeretlen (de hiteles!) részletét elolvasni. Midőn Gergelyék Sztambulban vannak, az utcákon kóborolva az egyik nyitott ablakból meghallják, amint egy török anyuka ekképpen fegyelmezi rosszalkodó, kiabáló csemetéjét: Szeszini kesz! Hunyadi gelijor! Elhallgass! Hunyadi jön!
Hunyadi ekkor már majdnem száz éve a hadak csillagösvényén jár – mi viszont jóleső érzéssel hátradőlhetünk. Merthogy ez a legeslegfontosabb, filmsorozattal és Szoboszlaiékkal, károgók és holmi török átkok blokkolt hadával együtt. Utóbbiaknak imigyen üzenhető: bizony, jobb lenne elhallgatni. Hunyadi gelijor.
A szerző író
