Emberemlékezet óta nem zúdult annyi gyűlölet politikusra, mint megválasztása óta Donald Trumpra. A pocskondiázásban a balliberális média vezet, fő helyen és nagy terjedelemben az amerikai elnököt szidják, gyalázzák. Ő a címlapok negatív hőse, ő a karikatúrák fricskájának célpontja. A helyzet Orwell 1984-ére emlékeztet – azzal a különbséggel, hogy Goldsteint csak napi két percben kellett gyűlölni (igaz, mindenkinek és kötelező jelleggel), a Trump elleni gyűlölet viszont fakultatív, de nonstop, szakadatlanul árad a balliberális médiából. Mivel számos intézkedése és törekvése közül a legnagyobb horderejű az orosz–ukrán háború beszüntetésére irányul, jogos a feltételezés, hogy a legnagyobb érdeksérelmet az amerikai és a nyugat-európai katonai-hadiipari komplexum szenvedi el, főként az áll a Trump elleni támadások hátterében. Továbbá a woke, a cancel culture és az LMBTQ hirdetői, a hagyományos identitások felszámolásának ideológusai. (Ezt valójában az amerikai társadalom elégelte meg, ez vezetett Trump újraválasztásához.) De mindezzel egy eddig nem annyira nyilvánvaló összefüggésre is fény derül. Mivel a balliberális média ezeknek az érdekeknek a szócsöve, elgondolkodtató: mi a kapcsolat közte, a katonai-hadiipari komplexum és a hagyományos identitások felszámolására törekvő ideológia között? A következtetés meglepő, és olyan felismerésekhez vezet, amelyeket már az összeesküvés-elméletek körében szoktunk emlegetni… Ide sorolhatók a USAID megszüntetése miatt érdeksérelmet szenvedő amerikai és külföldi szervezetek is.
Európa vezetői most kétségbe vannak esve: Trump elárulja őket, Amerika felrúgja a második világháború után kialakult szövetségi rendszert, Európa magára marad az orosz fenyegetéssel szemben. Hogy a helyzetet megértsük, és érzékeljük, mennyire valós vagy gerjesztett ez a veszélyérzet, menjünk vissza a ’90-es évek elejéig. 1990-ben ment végbe a rendszerváltoztatás a volt szocialista országokban. 1990 októberében szovjet beleegyezéssel megtörtént a német újraegyesítés, és elkezdődött a szovjet csapatok kivonása a volt NDK-ból. 1991 februárjában feloszlatták a Varsói Szerződést. Még ugyanazon évben, decemberben, felbomlott a Szovjetunió is, szélnek eresztették a szovjet köztársaságokat. Logikus lett volna, ha mindezzel egy időben feloszlatják a NATO-t is, hiszen már nem volt Szovjetunió, nem voltak szocialista országok, nem volt Varsói Szerződés, nem voltak szovjet csapatok Kelet-Európában. (A volt NDK-ból a szovjet csapatkivonás fokozatosan történt, 1994-ig tartott.) Gorbacsov azonban, aki kulcsfigurája volt e történelmi eseményeknek, viszonzásképpen megelégedett azokkal a nyugati ígéretekkel, hogy a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni.
És most ugorjunk egy évtizedet: 2004-ben már az összes volt szocialista ország, valamint a három balti volt szovjet köztársság is a NATO tagja. A nyugatiak minden ígéretüket megszegték. Az oroszok mindent feladtak, csak ahhoz ragaszkodtak, hogy Ukrajna maradjon ki a NATO-ból; az orosz–ukrán közös történelmi múlt miatt és amiatt, hogy Ukrajnában 8,5 millió orosz él. De Amerikának ez sem volt elég. 2008-ban napirendre tűzték Ukrajna felvételét a NATO-ba, 2014-ben pedig megbuktatták Janukovicsot, az oroszbarát ukrán miniszterelnököt. Erre fel foglalták el az oroszok a Krímet. A 2022. február 24-i orosz támadást pedig az váltotta ki, hogy az oroszlakta területeken létrejött, két autonóm köztársaságot az ukránok folyamatosan támadták, vezetőiket üldözték, állandósult az ukrán milíciák garázdálkodása, majd pedig 2022. február 19-én nehéztüzérséggel lőtték. Mindezek után arról beszélni, hogy Európa az orosz fenyegetés árnyékában él, nem tűnik megalapozottnak.
A legnagyobb bírálatot és felzúdulást azonban Trump vámtarifái váltják ki. Emiatt azzal vádolják, hogy tönkreteszi a világgazdaság kialakult rendszerét, és magára Amerikára nézve is káros. Egy divatos szóhasználatba burkolva ezt „tranzakcionális” politikának nevezik: valamit valamiért. Amerika már nem a szabad világ, a demokrácia önzetlen támogatója, mindenért ellenszolgáltatást kér cserébe, a MAGA érdekeit helyezi előtérbe (a Make America Great Again jelszavának megfelelően). E politika látványos megnyilvánulása, hogy Trump Ukrajna eddigi támogatása fejében az egyes ásványkincsei fölötti rendelkezést kéri cserébe. Nézzük a téma világgazdasági hátterét!
Trump abból indul ki, hogy legfontosabb külkereskedelmi partnereivel szemben Amerikának deficites a mérlege. Tavaly ez horribilis nagyságot, 1200 milliárd dollárt tett ki. A kínai behozatali többlet ennek egynegyede, a sorrendben következő két ország pedig Mexikó és Vietnam. Amerika óriási kínai exportnyomás alatt él, hiszen a Mexikóból és Vietnamból származó importtöbblet mögött is Kína áll, ezen országokba települt vállalataival. (Az EU országaival szemben 236 milliárd dollár volt a tavalyi áruforgalmi deficit.) Trump tehát – joggal – korlátozni szeretné az importot, elsősorban azt, ami Kínából származik. Vezérelve a kölcsönösség, a „viszonosvámok”: minden importtermékre akkora vámot szab ki, amekkorát a partnerország a hasonló amerikai termékre. Az import korlátozása egyúttal fellendülést adhat a hazai termelésnek, de a reciprocitás a vámpolitikában hallatlanul nagy adminisztrációt igényel.
Mindez indokoltnak és logikusnak tűnik. Miért hát akkor ez a nagy felzúdulás, a vád, hogy Trump tönkreteszi a világgazdaságot? Azért, mert az elmúlt évtizedekben a világgazdaság intézményrendszerét úgy alakították ki, hogy az a fejlődő országoknak kedvezzen, hogy előmozdítsa a felzárkózásukat. Ez azonban már sok fejlődő ország esetében megtörtént. Sőt, éppenséggel Kína már a fejére is nőtt az amerikai gazdaságnak. És amint fentebb is láttuk, Mexikó és Vietnam is (amelyek még mindig a fejlődő kategóriába tartoznak) már igen jelentős külkereskedelmi többletet értek el Amerikával szemben. (Mellettük találjuk Indiát és Thaiföldet is.) Továbbá: az elmúlt évtizedekben a fejlett országokban a hangsúly a késztermékek gyártásáról a szolgáltatások felé terelődött, és a feldolgozóipart „lepasszolták” a fejlődőknek, és e termékek egyre nagyobb hányadát tőlük importálták. E fejlődő gazdaságok pedig úgy megerősödtek, hogy már nem igénylik a vámkedvezményeket. Fontos tudnunk, hogy Trump előző elnöksége idején is ugyanezt a vámpolitikát folytatta, Biden pedig átvette, sőt, még emelte is a kínai importra kivetett vámokat. A csúcstechnikát jelentő chipek kivitelére pedig igen magas vámokat állapított meg, hogy azokhoz ne férjen hozzá Kína és a távol-keleti konkurrencia.
E vámpolitika következményeinek fontos területe, hogy hogyan hat az majd magára az amerikai gazdaságra. A Trump-kritikusok azzal ijesztgetnek, hogy a magas importvámok fennakadásokat fognak okozni az amerikai gazdaságban. Ez szórványosan előfordulhat. De logikus a feltételezés, hogy az állami bevételt duzzasztó, magas vámok következtében csökken majd az államháztartási hiány, és emiatt alacsony lesz az infláció, továbbá az import visszaszorítása miatt egyes területeken élénkül a hazai termelés. Ugyanakkor a magasabb vámtarifák miatt megdrágult import a hazai fogyasztóknak sem kedvez. És máris jelentkezik egy kedvezőtlen fejlemény: csökken a tőzsdei részvények árfolyama. Megítélésem szerint a tőzsdék negatív reagálása csak rövid távú fejlemény, és inkább a Trump intézkedéseit kísérő hisztériának, semmint a reálgazdasági fejleményeknek tulajdonítható. Az Economist gazdaságtörténészei azt bizonygatják, hogy a vámemelések kritikus időkben sem jártak kedvező hatással, és egymással versengő blokkokra szabdalják szét a demokráciákat. A nagy kereskedelmimérleg-hiányra tekintettel azonban Trump vámpolitikáját Amerika szempontjából összességében helyesnek tartom, és indokolatlannak azokat a vádakat, hogy romba dönti a világgazdaságot.
A szerző közgazdász, társadalomkutató
