Mára közhellyé vált, hogy a nemzetközi kapcsolatok átalakulnak, és a világrend(szer) átalakul. Egy átalakulásnak azonban nemcsak látható és kalkulálható, hanem a legtöbb esetben váratlan, bár néha előre látható következményei is vannak. Ezek egyike annak az alapelvnek a megszűnése lesz, amelyet a határok megváltoztathatatlanságának szoktak nevezni. Nem véletlenül. Ha körbenézünk a világon sok helyen szembeötlenek azok a vízszintes vagy függőleges vonalak, amelyek csak a térképeken jelentenek valamit. Ezek a külső hatalmak által meghúzott mesterséges határok életközösségeket, nomádok legeltetési útvonalait, sőt itt Magyarországon komplett településeket vágnak félbe. A legtöbb esetben szándékosan.
Azok a nagyhatalmak, amelyek ezeket a határokat meghúzták, nem véletlenül tettek így. Céljuk a konkurens hatalom étvágyának megfékezésén túl sok esetben az oszd meg és uralkodj ősrégi elvének alkalmazása volt. Fennmaradásuk túlzás nélkül kijelenthető módon a gyarmati hatalmak, illetve az Egyesült Államok által létrehozott és a Szovjetunió által elfogadott második világháború utáni nemzetközi rendszernek köszönhető. Az ENSZ és különösen a Biztonsági Tanács által felügyelt világban a határok szó szerint kőbe voltak vésve. Valahányszor Magyarország szárazföldi határait lépem át, mindig eszembe jut kisgyerekkorom, amikor a színes térképeket nézegetve tátott szájjal bámulva kerestem a Dunában a széles vörös vonalat, amikor emlékeim szerint Komáromnál életemben először elhagytam az ország területét az akkor még létező Csehszlovákiába.
Bár az utódállamok nyilván foggal és körömmel a küzdenek majd ellene, az a folyamat, amely nemcsak Ukrajnában, hanem például a Kaukázusban, sőt az 1991 óta de facto független Kurdisztánban is megindult, egyre gyorsuló ütemben szabja át a korábbi normákat és tabukat. Ennek során az egyértelműen a világ újrafelosztására törekvő három nagyhatalom: az Egyesült Államok, Kína és Oroszország a saját érdekszféráján belül tetszése és érdekei szerint fogja átrendezni a neki jutott országokat.
Ez ellen lehet tiltakozni, lehet a nemzetközi jogra hivatkozni, lehet toporzékolni és meg lehet próbálni katonailag ellenállni. Mindettől függetlenül egy ukrán forgatókönyv ugyanúgy megvalósítható a Donald Trump által megjelölt Grönlandon vagy akár Panamában is, Kanadáról már nem is beszélve. Mondjuk a ritkán lakott autonóm dán terület, illetve a nem túl nagy területű közép-amerikai ország esélye sokkal rosszabb egy katonai nagyhatalommal szemben, mint mondjuk a földrajzi tényezők által segített Kanadáé, ettől függetlenül a két másik nagyhatalom igen komoly gondokat tud okozni még ezekben az esetekben is.
Azonban ezen forgatókönyv megvalósulását nem tartom valószínűnek. Ahogy a nagyhatalmi státuszból már régen kiszoruló francia és brit jelenlét a Biztonsági Tanácsban egyre kevésbé mutatja a jelentősen átalakult világ erőviszonyait, úgy az általuk létrehozott és garantált határok és egyre inkább halványulnak. Szemünk láttára gyengül az egyértelműen francia projekt Románia, a brit érdekek mentén szétszabdalt kurd és arab területek is megmozdultak a Közel-Keleten, Afrika teljesen mesterséges határokkal létrehozott országairól nem is beszélve.
Persze az ukrán háború tanulságai, azaz a modern háború brutális költségei jó eséllyel a legtöbb helyen elrettentik a feleket attól, hogy egy hagyományos háborúba kezdjenek a másikkal. Sokkal inkább a negyedik generációs vagy másképp hibrid hadviselés használata válik majd általánossá. A bárhol jelen lévő tízszázaléknyi elégedetlen mozgósításával, rémhírek terjesztésével és gazdasági nyomásgyakorlással, a fentieket kiegészítve némi etnikai és vallási feszültségkeltéssel, a világ szinte bármelyik területén lehetséges olyan káosz létrehozása, amelynek eredménye a terület új gazdához kerülése lesz.
Azt persze csak remélni lehet, hogy az új határok igazságosabbak lesznek a korábbiaknál, de erre azért mérget ne vegyen senki, mert az oszd meg és uralkodj egy olyan ütőkártya, amely túl erős ahhoz, hogy bárki lemondjon a használatáról. A fentiek a hozzánk, magyarokhoz hasonló elnyomott kis népeknek adhatnak reményt azzal kapcsolatban, hogy az első világháború után mesterségesen létrehozott választóvonalak meg fognak szűnni. Fentiekben elsősorban Oroszország érdekelt, hiszen a fennálló határokat még ha nem is amerikaiak húzták meg, de fennmaradásukban az amerikai hegemónia alatt egyértelműen érdekeltek voltak.
Kína megközelítése ebből a szempontból egy igazi fekete ló, ugyanis ezzel kapcsolatos álláspontja jelenleg is következetesen a békés tárgyalást hangsúlyozza. Ismerve a kínai civilizációra jellemző tradicionális kereskedő felfogást, valószínűleg hajlanak a racionális és érvekkel alátámasztható kiigazításokra, azonban alapvetően érdekük a status quo fennmaradása. Az angolul „business as usual” kifejezés által leírt hozzáállás a nyilvánvaló kezdeti átalakulások után ugyanúgy kőbe vésett határokat fog eredményezni, ugyanis alapvetően a háború nem tesz jót az üzletnek. Kérdés az persze, hogy a kínai övezet határai hol lesznek.
Az elkövetkező időszak legnagyobb kérdése ugyanis az, hogy Ukrajnán kívül hol és mikor kerülnek meghúzására az amerikai–orosz–kínai érdekszférák határai. Hogy ezek tartalmaznak-e majd megosztott országokat, semleges (demilitarizált) zónákat és olyan kivételeket, amelyek az adott területen belül helyezkednek el, de nem tartoznak az adott blokkhoz (exklávék és enklávék), ma még nem tudható.
Számunkra túlzás nélkül a legfontosabb és legizgalmasabb kérdés, hogy az az időről időre visszatérő orosz követelés, amely szerint a NATO vonuljon vissza a 1997-es határai mögé, mennyiben kerül meghallgatásra Trump részéről. Egy ritkábban emlegetett alapelvet, a „quid pro quó”-t (valamit, valamiért) felhasználva egyáltalán nem tűnik elképzelhetetlennek, hogy Ukrajnában/Kelet-Európában szabad kezet kap Oroszország, cserébe az Egyesült Államok bekebelezheti Grönlandot, Panamát és talán Kanadát is. Ennek fejében Kína szabad kezet kap a határai mellett és egy garantált útvonalat Afrikához. Ráadásul a chipgyártás amerikai kiszervezésének lezárultával a Kínai Köztársaság, azaz Tajvan jelentősége az Egyesült Államok számára nagymértékben csökkent. Cinikus? Igen! Aljas? Akár az is! Reális? Mindenképpen!
Európa pedig hiába kapálózik, hiába kapaszkodik, az elmúlt harminc év semmittevésének és ideológiai vakságának súlyos következményei lesznek. Persze a nácizmushoz hasonló, szélsőséges globalista ideológiában kapaszkodva meg lehet próbálni kétfrontos háborút vívni Oroszország és Amerika ellen, de ez egyik német vezetőnek sem hozott sikert, aki megpróbálkozott vele. Ez utóbbit ajánlanám Von der Leyen asszony figyelmébe is.
Összefoglalva a fentieket, nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy az újjászervezett világrendben a fennhatóság és hatalom ilyen egyértelmű jeleinek gyakorlásáról bármelyik nagyhatalom lemondana. Gondoljanak vagy mondjanak bármit is azok, akik az előző világrend urainak szolgálatában álltak és állnak. Kilövésre vagy becsapódásra felkészülni! Ez utóbbi csak nézőpont kérdése.
A szerző hadtörténész, biztonságpolitikai elemző, szakíró
