Február 28-án indított légitámadásokat Irán ellen az Egyesült Államok és Izrael. A támadáskor Donald Trump egy videóüzenetben négy katonai célt nevezett meg, amelyek elsősorban Irán katonai képességeinek eltörlését célozták. Többek között olyan célokkal, mint megsemmisíteni az iráni haditengerészetet, elpusztítani az iráni rakétakészletet és az ezeket előállító gyárakat, valamint megakadályozni, hogy Teherán nukleáris fegyvert állíthasson elő – azaz hasonló célokat fogalmazott meg, mint Bill Clinton Irak 1998-as bombázásánál.
Ezzel egy időben ugyanakkor az amerikai elnök arról is beszélt, hogy fókuszban van az iráni vezetés megváltoztatása is, ezért is volt az első támadás egyik célpontja Ali Hamenei ajatollah palotája is, akit egy rakétatámadás során meg is öltek.
A drasztikus amerikai fellépés azonban nem a semmiből érkezett: az Egyesült Államok már régóta ellenségként tekint Iránra, amely veszélyezteti saját és Izrael érdekeit a Közel-Keleten az atomprogramjával, valamint a terrorszervezeteket összekötő proxyhálózatával. Azonban Trump április 1-i kijelentése a háború lehetséges végéről inkább optimista, mintsem realista olvasata a háború eseményeinek.
Ellentétes és folyamatosan változó célokat határoz meg az Egyesült Államok és Izrael
Ugyan Trump a háború elindításakor azt mondta, immáron az irániak kezében van a sorsuk és a szabadságuk lehetősége, azonban később egy New York Timesnak adott rövid interjúban már nem egy klasszikus rezsimváltás rajzolódott ki, amelynek célkitűzése a teljes uralkodó politikai elit leváltása, hiszen ideális végeredményként egy, a venezuelai beavatkozáshoz hasonló tranzakcionális vezetőváltást nevezett meg: a rendszer akár maradhat is, ugyanakkor olyan vezetőt szeretne az ajatollah helyén, aki jobb kapcsolatokat ápolna az Egyesült Államokkal, és a kiválasztási folyamatban ő maga is részt kíván venni – lefordítva, ő akarja diktálni Teheránnak a feltételeket.
Az amerikai elnök a katonai mellett a politikai célokat is világosan meghatározta, amelyek elérése mérhető (van-e iráni haditengerészet, vagy nincs; Irán továbbra is képes-e ballisztikus rakétákat előállítani és azokkal támadni, vagy sem). Ugyanakkor a háború folyamatos kiszélesedésével
az amerikai és izraeli célok is folyamatosan változnak, amelyek sokszor ellent is mondanak egymásnak.
Trump egyik pillanatban azt jelenti ki, hogy igazából már nyertek is, és lényegében már vége a háborúnak, másik alkalommal pedig segítséget kér a Hormuzi-szoros újranyitásához. De a napokban arról is beszélt, hogy a célja Irán kőkorszakba való visszabombázása, miközben a háború első heteiben többször kijelentette, hogy Iránnak így is évtizedekbe fog telni, míg visszaépíti magát, így tehát már ők győztek.
Ezzel ellentétben Benjamin Netanjahu teljesen más célokat tűzött ki a háború előtt: az izraeli miniszterelnök már a kétezres évek eleje óta hangsúlyozza, hogy a Közel-Keleten szerinte csak akkor lehet béke, ha Irakhoz hasonlóan Iránban is rezsimváltás történik. Például 2002. szeptember 12-én az iraki háború megindítása előtt tartott kongresszusi meghallgatásán úgy fogalmazott, ő nemcsak Irakban, hanem Iránban is szívesen látna egy rezsimváltást.
Ez ugyanakkor teljesen más cél, mint amit a Trump-adminisztráció jelölt ki, ráadásul ehhez teljesen más eszközökre is lenne szükség.
A vezetőváltáshoz elég egy jól irányzott légicsapás, majd nyomásgyakorlás, ahogy a hadifelszerelések is elpusztíthatóak légitámadásokkal, azonban egy rezsimváltáshoz már szárazföldi csapatok és műveletek is szükségesek – mint ahogy azt láthattuk Irakban Szaddam Husszein ellen, vagy Afganisztánban a tálibokkal szemben.
De akkor mégis mi ment félre?
Annak ellenére, hogy Donald Trump jól meghatározott katonai és politikai célokkal vágott neki a háborúnak, amire többek között az iráni beavatkozást már évtizedek óta propagáló Lindsay Graham republikánus szenátor is aktívan bíztatta,
jelenleg egy folyamatosan eszkalálódó háborút látunk, amelynek sem a végcélját, sem pedig a lehetséges lezárását, kilépési stratégiáját nem ismerjük.
Ez többek között az eleve ellentétes amerikai és izraeli célok mellett annak köszönhető, hogy a két ország nem jól mérte fel az iráni ellenállás mértékét, a csapásokra adott válaszreakciót, valamint az Irán Forradalmi Gárda (IRGC) motiváltságát és eszközeit.
Ahogy az amerikaiak és az izraeliek azt sem mérték fel, hogy Irán teokratikus rezsimje lényegében már erre a háborúra készül évtizedek óta.
Ugyan Iránnak van egy hatalmas reguláris hadserege, amelynek eszközeit és katonáit el lehet pusztítani, de az Iráni Forradalmi Gárda (IRGC) gerillaháborúra berendezkedve, a hatalmas országban szétterülve, gyakran központi irányítás nélkül kis csapatokban mozogva és az olcsón előállított drónjaikkal, szinte bárhonnan tudnak támadásokat indítani.
Az IRGC a technológiában és tűzerőben lévő hátrányait ezzel próbálja elfedni, hiszen egy konvencionális, nyílt háborúban soha nem lenne esélye felvenni a versenyt a világ legerősebb hadseregével. Ebből következően a stratégiája nem is az Egyesült Államok és Izrael csatatéren való legyőzése, hanem hogy
a háborút minél drágábbá tegye az Egyesült Államoknak, katonai, politikai és gazdasági értelemben egyaránt.
Irán folyamatos dróntámadásai miatt az Egyesült Államok és Izrael nem hagyhatja abba a légitámadásokat, hiszen úgy az IRGC ezen képességeit nem csökkentenék, amelyek napról napra támadnak nemcsak amerikai és izraeli katonai célpontokat, hanem adatközpontokat és lakótelepeket is.
Ráadásul az Irán által fejlesztett olcsó Sahíd drónokat drága Patriot rakétákkal szedik le: a 20 ezer dollárból megépített, az ukrajnai háborúban is bizonyított drónokat egy 1 és 6 millió dollár közötti gyártási költségű elfogórakétákkal próbálják semlegesíteni, ami már csak a volumene miatt sem mindig sikerül. Nem véletlen, hogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök fel is ajánlotta országa drónokkal szembeni védekezésben szerzett tapasztalatait a támadásokat elszenvedő Öböl menti államoknak.
Emellett a Hormuzi-szoros lezárásával Irán gazdaságilag és a növekvő árak miatt politikailag is drágává teszi a háborút.
A szoroson a világ olajkereskedelmének 20 százaléka haladna át nap mint nap, azonban a tankerhajók blokkolása miatt a háború kitörése óta a Brent típusú olaj hordónkénti ára jelentősen nőtt: a háború előtti 70 dollárról már március 12-e óta 100 dollár felett van, míg az elmúlt napokban elérte a 116 dollárt is. Ez pedig először energiaválságot, később pedig az energia drágulása miatt inflációt okozhat. Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság energiáért felelős biztosa is figyelmeztetett, hogy ha újra is nyílik a szoros, akkor sem fog a piac gyorsan visszaállni a háború előtti szintre.
Hiába jelentette ki Trump, hogy Iránnak már nincs haditengerészete, a szoros még mindig zárva, ugyanis az IRGC egy-két dróntámadással is képes akadályozni az olajszállítást.
Azaz a katonai célokat hiába teljesítették az amerikaiak, ezek valójában taktikai sikerek, nem pedig stratégiai győzelem, amely segíti a háború lezárását.
Mindezt Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter – akaratlanul is – az alábbi mondattal szemléltette, még március 12-én:
A Hormuzi-szoros nyitva van. Az egyetlen dolog, ami akadályozza a szállítást, hogy az irániak lövik a hajókat.
Ugyan azóta pár tankerhajó átjutott a szoroson, miután az Iráni Forradalmi Gárda pénzért cserébe átengedte ezeket, de a forgalom még mindig nem állt teljesen helyre. Emiatt Trump és Hegseth is a NATO-tagállamok, de Dél-Korea, Kína és Japán segítségét is kérte.
Sőt,
az amerikai elnök még azt is felvetette, hogy a háborút akár úgy is lezárhatják, hogy a szorost újra sem nyitják, mondván, ez elsősorban nem az amerikaiak, hanem az európai és ázsiai országok problémája, oldják meg ők.
De jól mutatja a váltakozó célokat és az ellentmondásos kommunikációt, hogy két nappal később pedig azt ígérte, hogy addig nem hagy fel a harcokkal, amíg a szoros nem lesz hajózható ismét.
A háború eszkalációjával az amerikai politikai és katonai célok egyre inkább elváltak egymástól, a szoros lezárása pedig immáron egy korábban nem létező gazdasági dimenziót is hozott magával, aminek orvoslása nélkül nem lehet valódi győzelemről beszélni. Ráadásul a politikai cél, a tranzakciós vezetőváltás se teljesült, hiszen a kiiktatott Ali Hameneit a nála radikálisabb fia követte az ország élén.
Az pedig, hogy szétbombázták Irán maradék, az amerikaiakhoz képest technológiailag jóval elavultabb vadászrepülőit és flottáját, jóval kisebb katonai és politikai siker, mint amekkora stratégiai kudarcot jelent a szoros lezárása, az amerikai cégek közel-keleti adatközpontjait ért légitámadások, vagy a nem amerikai akarat szerint történő vezetőváltás. Röviden összefoglalva,
az Egyesült Államoknak valóban vanak konvencionális sikerei, de Irán aszimmetrikus eszközöket használva akadályozza, hogy Trump valóban győzelmet érjen el – egyelőre.
Az pedig kérdéses, hogy szárazföldi bevonulás nélkül mindezek elérhetőek-e: Trump nem szeretné, ha tovább eszkalólódna a háború, azonban Netanjahu célja, a valódi rezsimváltás enélkül elérhetetlen, de lehet, hogy a szoros hajózhatóvá tétele is.
Nemcsak az európai szövetségeseit, hanem az amerikaiakat is magára haragítja Trump
A háború során az amerikai elnök már többször kérte az európai NATO-szövetségesek segítségét, hogy vegyenek részt a Hormuzi-szoros újranyitásában, vagy biztosításában, hol diplomatikusabb, hol pedig rendkívül ellenséges hangnemben.
Ugyanakkor erre a szövetségesek sokáig nem mutattak hajlandóságot, mivel az európai országok nem szeretnének részt venni egy olyan háborúban, amelynek konkrét céljai nem világosak, olykor ellentmondásosak és folyamatosan változnak, miközben a lehetséges lezárásának a módja sem ismert. Mindezt Kaja Kallas, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője a márciusi EU-csúcson azzal a hasonlattal foglalta össze, hogy a háború olyan, mint egy szerelmi affér: könnyű belekezdeni, de nehéz belőle kilépni.
Trump az elmúlt egy hónapban emiatt gyakran kritizálta – sokszor alaptalanul – a NATO-szövetségeseit. Sőt, még azt is felvetette, hogy az Egyesült Államokat kiléptetné a katonai szövetségből, annak ellenére, hogy állításaival ellentétben abból országa is profitál, a tagdíjat pedig nem kizárólag az amerikaiak fizetik.
Ennek ellenére az utóbbi időben már elkezdtek az európai és más közel-keleti országok is egyeztetni, hogy valahogy hajózhatóvá kellene tenni a szorost, elvégre Trumpnak abban igaza van, hogy technikailag ez elsősorban nem az ő legfőbb problémája. Ugyanakkor ezzel tovább erodálja a szövetségeseivel a kapcsolatot, valamint világgazdasági recessziót kockáztat.
Azonban a nemzetközi kapcsolatok szabályaival sokszor mit sem törődő, ezeket leginkább a katonai és gazdasági erő alapján értelmező Trumpot ennél jobban zavarhatja az, hogy
az Irán elleni háborúja odahaza sem túl népszerű.
A háborút eleve egy politikailag rendkívül turbulens időszakban indította, amikor az ICE túlkapásai, valamint a Jeffrey Epstein-akták miatt az amerikai közvélemény egy jelentős része nem volt jó véleménnyel adminisztrációjáról, amin az egészségével kapcsolatos aggályok, valamint a mostani háború és annak következményei csak rontottak.
Ugyan a Trumphoz leghűségesebbek, magukat Trump szlogenje, a Make America Great Again után a MAGA-mozgalom tagjainak vallók határozott többsége kiáll a háború mellett, de a demokrata szimpatizánsok és a függetlenek már nem, ahogy a MAGA-n belül is látszanak már hajszálrepedések a háború kapcsán.
A mozgalomnak olyan prominens arcai, mint Tucker Carlson, Megyn Kelly műsorvezetők, podcasterek, vagy a Trump politikájával teljesen szakító Marjorie Taylor-Greene szólalnak fel a háború ellen, azzal vádolva az elnököt, hogy épp két legfőbb választási ígéretét szegi meg: az örökké tartó háborúkkal és az amerikai beavatkozásokkal való szakítást, valamint az amerikai gazdaság fejlesztését és az árak csökkentésének az elősegítését.
E vita odáig fajult, hogy Kelly a háborút támogató Mark Levint érvek helyett azzal vádolta meg, hogy mikropénisze van, Carlson pedig ismét szóváltásba keveredett Ted Cruz szenátorral, miután Cruz demagógnak nevezte Carlsont, aki erre azzal reagált, hogy ismét lehülyézte a texasi szenátort.
Ráadásul Trumpot még korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója, John Bolton is kritizálja, aki a diplomácia egyik leghatékonyabb eszközének mindig is a bombázást tartotta.
Igaz, Boltontól nem új keletű, hogy kritizálja az elnököt, hiszen ő a Republikánus Párt MAGA-szárnya helyett a reagani irányvonalat képviseli – annak is kifejezetten a beavatkozáspárti, neokonzervatív irányát –, és már évek óta élesen bírálja Trumpot. Érdekességként Boltonról nem árt megjegyezni, hogy George W. Bush első ciklusában államtitkár volt, és ő nemcsak Irakot, hanem Líbiát, Kubát és Iránt is az amerikai nemzetbiztonság egyik legnagyobb veszélyeként azonosította, 2015-ben pedig a New York Timesba azzal a címmel publikált véleménycikket: Hogy megállítsuk Irán bombáját, bombázzuk Iránt.
A háború és a növekvő árak miatt pedig sokan fordulnak el Trumptól és a Republikánus Párttól, olyanok is, akik a 2024-es választásokon még az elnökre és pártjára épp a gazdaság helyzet és az infláció miatt szavaztak.
E tendencia pedig a jövőben akár folytatódhat is, miközben továbbra se látni, hogyan lehet majd vége a háborúnak,
mennyi időbe telik utána, amíg az árak normalizálódnak – ha egyáltalán fognak –, és milyen helyzetet hagy maga után a Közel-Keleten.
Trumpnak valódi, felmutatható győzelemre lenne szüksége, ha nem szeretné, hogy a novemberi félidős választásokon a képviselőház mellett a szenátusban is elveszítsék a republikánusok a többségüket, erre ugyanakkor egyre kevesebb ideje és lehetősége van.
(Borítókép: Donald Trump 2026. április 1-jén. Fotó: Alex Brandon-Pool / Getty Images)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
