Szlávik Barbara műterme nem steril helyiség, hanem aktív, „lélegző” munkatér, ahol a precizitás és a kísérletezés kéz a kézben jár. Középen egy nagy méretű, fehér munkaasztal áll, amely szinte „oltárként” funkcionál az alkotáshoz. Az asztalon pedánsan elrendezett színminták, próbanyomatok és vázlatok láthatók. Ezek a finom, pasztelles árnyalatú (rózsaszín, zöld, okker) munkák a festő művészetére jellemző finomságot és a színek közti átmenetek keresését tükrözik.
Szlávik Barbara szerint a festészet alapvető gesztusa a takarás, ahol a művész egy idegen anyaggal vonja be a felületet, hogy valami újat hozzon létre. „Mit csinál a festő? Fogunk valamilyen színnel rendelkező anyagot, és azzal elfedjük az eredeti anyagot. Valahol egy takarással, az elrejtés gesztusával csinálunk valamit.” Ez a folyamat nála jelenleg az „eldugással való megmutatásról” szól, ám a technikai megvalósítás során váratlan akadályokba ütközik. Míg a folyékony festék és a lazúr hajlamos tökéletesen elnyelődni és mindent elfedni, a ceruza mint keményebb anyag ellenáll a felületnek.
A ceruzával végzett munka során a fedés sosem lehet teljes.
A falon lévő triptichon (három részből álló műalkotás) tökéletesen szemlélteti Szlávik Barbara festői világának lényegét: a minimalizmust, a textúrák iránti érzékenységet és a fény-árnyék finom játékát. A művész az alberti „ablak-elméletből” indul ki, amely szerint a kép egy nyílás egy másik világra. Felidézi a reneszánsz trompe-l’oeil (szemet becsapó) festészetét, ahol gyakran függönyöket festettek a képre, hogy erősítsék az illúziót: a néző nem egy sík felületet lát, hanem átnéz rajta. Ekkor fogalmazódik meg bennem, hogy ez a műve olyan, „mint egy lepel, amely alá benézhetünk”, Barbara pedig helyesel, hozzátéve azonban, hogy számára a függöny motívuma már csak távoli művészettörténeti utalás, nála a „takarás” nem az illúziót szolgálja, hanem a gondolati szabadságot nyitja meg.
Szerintem ez a szabadsága valahol a minimál képeknek, hogy nagyobb gondolati teret hagynak, mert kevesebb a konkrétum
– fogalmazza meg alkotói koncepcióját. Ez a redukció nála nem szegénységet, hanem sűrítettséget jelent. A képek fizikai megjelenése és darabolása is szóba kerül, ami egyfajta intimitást kölcsönöz az alkotásoknak.
18
Galéria: Szlávik Barbara képzőművészFotó: Tövissi Bence / Index
Bár első pillantásra letisztultnak tűnhetnek ezek a munkák, közelebbről nézve nem is olyan egyszerűek. A művész szerint az ilyen típusú alkotásokban egyfajta „többnézetűség” van, ami zavarba ejtheti a nézőt, hiszen a monokróm felület mögött számtalan réteg és értelmezési lehetőség húzódik meg.
Szkennelünk, nem nézünk
Szlávik Barbara az egyetemi évei alatt eleinte a precíz, éles vonalakkal operáló, nagy színmezőkből álló festészetet követte. Idővel azonban rájött, hogy ez a fajta sterilitás és a jól begyakorolt metodika megöli az alkotás intimitását. Úgy érezte, a folyamat kettéválik: van egy tervezési fázis, amit puszta kivitelezés követ, ez pedig a festészetet egyfajta lélektelen „gyári folyamattá” silányítja. Ezt a sterilitást akarta felkavarni, amikor elmozdult a monokróm irányába. Az elmozdulás hátterében tudatos, a befogadói szokásokat vizsgáló felismerés állt. Foglalkoztatni kezdte a modern ember felületes képolvasási módja.
Azt látom, ha múzeumban vagyunk, egy képet átlagosan három másodpercig néznek. Szkennelünk, nem nézünk. Nincs elmerülés.
Emiatt kezdett el azon gondolkodni, hogyan válhat a kép passzív tárgyból aktív terelőerővé, amely képes „nevelni” a nézőt. A megoldást a tónuskülönbségek radikális csökkentésében és a határok elmosásában találta meg. A látás biológiai és pszichológiai alapjaira épít: az emberi szem alapvetően kontrasztokat keres, és a vonal valójában csak egy illúzió, amit az agyunk hoz létre két eltérő színfelület találkozásánál.
Amikor ezek a különbségek minimálisra csökkennek, az agy nem tudja azonnal „detektálni” a látványt, így a megszokott gyors szkennelés csődöt mond. Ez a technika gyakorlatilag rákényszeríti a nézőt az időtöltésre. Mivel az agyunk érzi, hogy a felület nem csupán egyetlen statikus szín, de a részletek felfedezéséhez elmélyült figyelemre van szükség, a kép sikeresen megnyújtja a nézési időt, és valódi találkozásra hívja a befogadót.
Ez a fajta lassítás azonban Barbaránál nem csupán esztétikai választás, hanem tudatos állásfoglalás a vizuális analfabetizmus ellen.
A beszélgetés során fájdalmas pontossággal kerül elő a hazai vizuális nevelés hiányossága: az iskolai rajzórák, amelyek valódi szemléletformálás helyett megrekedtek a karácsonyi élmények „rajzolgatásánál”. Ez a mulasztás felnőttkorban válik igazán veszélyessé: aki nem tanul meg látni, az védtelenné válik a politikai és hatalmi célú képmanipulációval szemben. Barbara szerint a képi műveltség hiánya közvetlenül korlátozza a szabadságunkat.
Gondolati szabadságunk addig terjed, ameddig a nyelvi szabadságunk. Azt tudod elgondolni, amit meg tudsz fogalmazni.
A monokróm képek előtt töltött kényszerű percek tehát nála egyfajta szabadságharcot jelentenek. Egy olyan világban, ahol a képek „hadba vannak állítva” tömegek irányítására, Barbara művészete a tudatos dekódolásra, a kritikai szemlélet visszaszerzésére tanít. A nézőt nem irányítani akarja, hanem visszaadni neki a látás méltóságát.
A falon lévő másik monokróm, mélyvörös/barna kép ellenpontozza az asztalon fekvő világosabb, kísérleti darabokat. Ez a kép még közelebb visz minket Szlávik Barbara anyaghasználatának és színkezelésének finomságaihoz. Ez a függőleges diptichon (két táblából álló egység) a vörös és a barna legmélyebb, legnemesebb tónusait kutatja. A két téglalap találkozásánál hajszálvékony horizontális vonal keletkezik. Ez a minimális választóvonal osztja ketté a két különböző minőségű „sötétséget”.
A színválasztásról Barbara bevallja, hogy bár most barátkozik a vörössel, a harsány, „ordító” árnyalatokat továbbra is kerüli. Egy másik képen nem tiszta kadmiumvöröset látunk, hanem egy jóval tompább, rétegzettebb tónust. A művész alkotói filozófiájának lényege a nézővel való szelíd kapcsolat kialakítása. Számára a kép nem agresszív vizuális inger, amely rátelepszik a befogadóra, hanem finom hívás a felfedezésre. „Inkább tegyen kíváncsivá, hívjon be, csalogasson, simuljon a nézőhöz, adott esetben simuljon a térhez, legyen kaland felfedezni, és ne pedig egy ilyen harsány erőszak legyen a néző tekintetén, mert abból kapunk eleget.”
Magyarországi elszigeteltség
Bár egy műteremről van szó, Barbaránál feltűnő a rendszerezettség. Mindennek megvan a helye: a szerszámok a falon függnek, a papírtörlő és a tisztítószerek kéznél vannak. Ez a fajta rend azt sugallja, hogy a művész számára a tiszta fejjel és tiszta környezetben végzett munka alapvető a szubjektív, lírai tartalom kibontásához. Szlávik Barbara rávilágít arra, hogy egy olyan stílussal, amely nem harsányan akarja eladni magát, különösen nehéz érvényesülni egy olyan közegben, ahol az analitikus festészetnek nincsenek mély történelmi hagyományai.
A magyarországi elszigeteltség – a »vasfüggöny« – évtizedekig megakadályozta, hogy a nyugati, különösen a németországi progresszív művészeti áramlatok természetes módon beépüljenek a hazai gondolkodásba. Míg Németországban a Bauhaus óta erős alapjai voltak a konstruktivista és analitikus szemléletnek, nálunk ez a rendszerváltás környékén, egy-egy karizmatikus mester, például Károlyi Zsigmond munkásságán keresztül kezdett el gyökeret verni.
Barbara megemlíti a kortársait és az előtte járókat is, például Gál Andrást, Bernáth Andrást vagy Erdélyi Gábort, akikkel közösséget vállal a „képről való gondolkodásban”. Különösen izgalmasnak tartja azt az attitűdöt, amely nemcsak a festményt, hanem magát a kép létét, sérülékenységét és fizikai mivoltát is vizsgálja.
Megfogalmazása szerint a monokróm, képelméleti irányzatot mindig is a festészet határterületeként tartották számon, így nem meglepő, hogy kevesen választják ezt az utat; ma sem tartozik a fősodorhoz. Ez a fajta alkotói attitűd mély elköteleződést igényel – bár ez bármely művészi megközelítésre igaz –, ám a monokrómban van valami sajátos „aszketizmus” is: egyfajta csendes, befelé forduló vizsgálódás a kép valódi természetéről.
Fizetetlen menedzseri pozíció
Szlávik Barbara éles kritikát fogalmaz meg a „késztermékként” tálalt művészettel és a giccsel szemben. Szerinte a mai képdömping arra szoktatja az emberi szemet és lelket, hogy ne kelljen erőfeszítést tennie a befogadásért. A giccs lényege pont ez a „készre rágottság”, ahol az érzelmet azonnal, erőfeszítés nélkül kapjuk meg. Ezzel szemben az ő művészete befektetést igényel a nézőtől. „Tulajdonképpen ez a giccsnek a definíciója, hogy valami készre van rágva a lelkednek. Meg van festve a naplemente delfinekkel, neked nem kell megfejtened benne semmit, hanem egyből kapod az érzelmet. Egyre nagyobb kihívást jelent az embereknek befogadni dolgokat.”
Barbara arról a kettőségről is őszintén beszél, amellyel a legtöbb fiatal művész szembesül: vagy bevállalja a teljes anyagi bizonytalanságot, vagy elmegy napi nyolc órában dolgozni, kockáztatva, hogy a munka után már nem marad lelkiereje a teremtésre. Kiemeli, hogy a festészet nemcsak fizikai munka, hanem mentális jelenlét is, amelyhez szükség van az „üresjáratokra” is.
Iszonyúan fontos az az »elpazarolt« három óra, amit reggel eltöltök, kávézok, füstölgök magamban. Itt fizikailag nem történik semmi, de közben gondolkodom. És erre muszáj időt hagyni. Az úgy nem megy, hogy azon gondolkodom, lekönyvelhetem-e azt az eladást, vagy jó-e a beszállítóval az a levél.
A művészeti praxis fenntartása óriási anyagi befektetés is, ahol a festékre, vászonra és műteremre költött összegek megtérülése mindig „meglepetés”.
18
Galéria: Szlávik Barbara képzőművészFotó: Tövissi Bence / Index
A találkozás talán egyik legszebb momentuma akkor következik, amikor kiderül, hogy bár Barbara szülei nem kreatív területen dolgoznak, apai nagyszülei festők voltak. A sors különös játéka, hogy egy gyűjtő hívta fel a figyelmét nagyapja, Szlávik Lajos örökségére, akit személyesen nem ismerhetett.
A sztorikat hallottam, de azok távoliak és megfoghatatlanok. Aztán ez a gyűjtő megkeresett: »Te, figyelj már, az a Szlávik Lajos a nagyapád? Vele mi van?«
Ez a kapcsolat vezette el Nádor Tiborhoz, aki a nagyapja tanítványa volt. A kettejük közötti szakmai barátság áttörte a generációs buborékokat. Barbara úgy érzi, sokat profitálhat abból, ha az idősebb generáció művészeivel folytatott beszélgetések révén szélesíti a látókörét. Nádor Tibor hívására Barbara bekerült az Artus közösségébe, de nem egyedül érkezett: hozta magával művésztársait – Csekő Andreát és Kaszás Konrádot – is, hogy diverzifikálják a közösséget. Így a fiatal generáció nemcsak alkotóként, hanem szervezőként, mentorként is jelen van az egyesületben.
Úgy voltam vele, hogy szeretek minden generációt, de azért jó, ha diverz. Egyik pillanatról a másikra bekerültünk abba a részébe is az egyesületnek, hogy a kiállításokat szervezzük, gondozzuk, mentoráljuk. Ez egy fizetetlen menedzseri pozíció – mint a művészetben minden.
Szlávik Barbara útja azt mutatja, hogy a monokróm csendje mögött nagyon is aktív, közösségépítő és felelősségteljes attitűd áll. A pályakezdő művész náluk nemcsak egy „kiállító alany”, hanem a rendszer aktív formálója is, aki tisztelettel nyúl a múlt tanításaihoz, miközben helyet követel a jelen friss gondolatainak.
Weiler Péter képzőművész munkássága és portfóliója mesterséges intelligenciával fűszerezve.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
