Halász Rita: Jézus ghostingolta a misztikusokat

Halász Rita neve a Mély levegő sikere óta egyet jelent a kíméletlen, hús-vágó őszinteséggel. Az írónő és művészettörténész legújabb, a Sárközy és Társai Kiadó gondozásában megjelent Betonba hímezve című regényében azonban még ennél is messzebbre megy, ugyanis a Szent Család ikonikus képét fosztja meg a több évszázados áhítattól, hogy megmutassa a mögötte lévő hús-vér traumát és modern sorsközösséget.

Halász Rita az Indexnek adott nagyinterjúban egyebek mellett arról beszélt, hogy

• Mária története egy fiatalon teherbe esett lány traumája,
• hol válik el a szentség az őrülettől,
• a vizuális analfabetizmusnak milyen veszélyei vannak,
• és arról, hogyan „ghostingolta” Jézus a középkori misztikusokat.

Minden, csak nem „hagyományos”

Mennyire szándékos irónia az ön részéről, hogy miközben a közbeszédben és a politikában a „hagyományos családmodell” az abszolút hivatkozási alap, a Betonba hímezve című új regényében azt mutatja meg, hogy már az eredeti bibliai felállás is egy bonyolult, mozaikszerű konstrukció volt?

Abszolút szándékos, bár nem politikai, hanem mélyen személyes indíttatásból. Katolikus vagyok, elvált, és egy mozaikcsalád tagja.  Ez a személyes tapasztalat irányította a figyelmemet arra, hogy a Szent Család története valójában minden, csak nem „hagyományos”. Ha megnézzük az alapszituációt: van egy fiatal lány és egy fiatal fiú. Igen, az én szövegemben József fiatal, annak ellenére, hogy az apokrif iratok alapján hagyományosan idős embernek képzeljük, általában a képeken is így szerepel. Először én is így kezdtem el írni, de nem esett jól egy fiatal lányt összeházasítanom egy öregemberrel.

Azt gondoltam, legyenek fiatalok, és legyenek szerelmesek, legyen ez egy szép házasság! Hozzáteszem, például José Saramago is fiatalnak ábrázolta Józsefet a Jézus Krisztus evangéliuma című fantasztikus regényében, tehát volt irodalmi előképem. Adott tehát két fiatal, akik házasodni készülnek, de a lány nem a leendő férjétől vár gyereket. József drámája az, hogy a törvények szerint fel kellene jelentenie Máriát, ami akkoriban megkövezéssel járt volna. 

Külön fejezetet is szánt neki, így sokkal árnyaltabban megismerhetjük az ön történetében, mint általában.

Művészettörténészként sokat foglalkoztam a Szent Család ábrázolásaival, a Jézus születése vagy a Háromkirályok imádása képi ábrázolásaival. Kifejezetten érdekelt József alakja. A középkori festményeken szegényt sokszor kívülállónak ábrázolják.

Számomra József alakja ezeken a képeken picit szerencsétlennek is tűnik. 

Egyetértek, és gyakran úgy jelenik meg, mint aki nem szerves része a családnak. Ez a vizuális kirekesztettség azért is ütött meg ennyire, mert amikor elkezdtem írni a bibliai részeket, a férjemmel még nem volt közös gyermekünk, a lányaimnak viszont ő a nevelőapja. Közelről láttam azokat a nehézségeket, amikkel egy nevelőapa küzd: mit jelent érzelmileg beleállni egy olyan helyzetbe, ahol a gyerekek nem tőle származnak, mégis mindent megtesz azért, hogy valódi családdá váljunk. Ez nem könnyű feladat. József alakjában tulajdonképpen ezt az aktív, vállalt apaságot akartam megmutatni. 

Hogyan lehet ebben segíteni? 

Ideális esetben az eredeti szülők normális viszonyban vannak egymással, és mindketten támogatják az új partnereket. Egy klasszikus „vasárnapi apuka” felállásnál az apának meg kell küzdeni azzal a nehéz érzéssel, hogy egy másik férfi sokkal több időt tölt a gyermekeivel, mint ő. A Mély levegőben van egy mondat, ahol a bíróságon Vera azt mondja: boldogok, akik közös megegyezéssel válnak, mert nem válik méltatlanná régi szerelmük. Ennek analógiájára most azt mondanám: boldogok azok a gyerekek, akiknek a szülei nem mondanak rosszat a nevelőszüleikről. 

Talán annak nincs is itthon hagyománya, hogy miként kell kezelni egy válást. Sokan kudarcként vagy szégyenként élik meg. 

Valóban, ez nagyon nehéz. Bár ma már vannak erre könyvek, mediátorok, párterapeuták, de ha az egyik fél elutasítja az együttműködést, akkor mindenkinek nehéz dolga lesz.  Visszatérve Józsefre, engem pontosan ez a lélektani határhelyzet érdekelt. A Biblia szerint először ő is kételkedett, el akarta küldeni Máriát, és csak egy angyali üzenet hatására döntött úgy, hogy felvállalja ezt a helyzetet. De ha most egy pillanatra kivesszük a történetből az angyalt meg Jézus isteni eredetét, és csak azt nézzük, hogy egy férfi minden kételye, szomorúsága és csalódottsága ellenére úgy dönt: vállalja a mástól való gyermeket – nem szép így is ez a történet? Számomra József nagysága éppen ebben rejlik: biztosítja Máriát a védelméről, és apja helyett apja lesz a gyereknek. Ez teszi őt igazán modern és példaértékű figurává.

A regényével valamilyen szinten szakrális szintre emelte a történetet azáltal, hogy szépirodalom lett belőle. De felmerül a kérdés: mennyire akarta ezzel provokálni azokat, akik a Szent Családot csak egyféleképpen, érinthetetlen szentségként tudják elképzelni? 

Egyáltalán nem volt szándékom a provokáció. Nem akartam botrányt kavarni, nem akartam blaszfém lenni, a témához mélységes tisztelettel, szeretettel és alázattal viszonyulok. Tisztában vagyok vele, hogy lesznek olvasók, akiknek ez a megközelítés szokatlan vagy túl sok, de úgy éreztem, íróként nem az a feladatom, hogy az ő vélelmezett elvárásaikhoz igazodjam. Valójában a regény alapvetése éppen az a kettősség, amit ön is említett: a hétköznapit megpróbálom szakrálissá emelni, a szakrálist pedig visszahozni a profán, emberi valóságba. A könyv lényege éppen ebben az oda-vissza ható folyamatban rejlik.

Égi „nőcsábászba” szerelmes

Mennyire volt nehéz átállítani az agyát arra, hogy íróként szépirodalomként olvassa a Bibliát, ne pedig szakrális szövegként? 

Ebben sokat segített az, hogy művészettörténetet tanultam. Az egyetemen a Biblia folyamatosan jelen volt forrásként: a legnagyobb európai mesterművek megértéséhez elengedhetetlen volt, hogy a festmények elemzése mellett párhuzamosan olvassuk a vonatkozó passzusokat is. Megtanultam, hogy a szövegre vizuális alapanyagként tekintsek.

Emellett a felkészülés során rengeteg olyan hermeneutikai és bibliakritikai munkát olvastam, amelyek nem teológiai, hanem történeti vagy irodalmi szempontból elemzik a szöveget. Ez is segített abban, hogy a bibliai alakokat  hús-vér szereplőkként tudjam mozgatni a regényben. 

Voltak konkrét irodalmi előképek is, amikre támaszkodott? 

Persze, a már említett José Saramago Jézus Krisztus evangéliuma, Esterházy Péter Márk-változata, Spiró Györgytől a Fogság, Norman Mailertől A Fiú evangéliuma, vagy Colm Tóibín Mária testamentuma. Ezek mind olyan művek, amik megmutatták, hogyan lehet ehhez a hatalmas anyaghoz íróként hozzányúlni.

Felidéznék egy saját élményt, ahol én sem tudok csak külső szemlélő lenni. Végigcsináltam egy másfél éves lelkigyakorlatot, és bennem is rengeteget alakult a kép Jézusról. Amikor a könyvét olvastam, ez az egész élmény felidéződött, de sokszor arcul is ütött. Önben mennyiben változott ez a Jézus-kép? Hiszen belehelyezte őt egy ilyen hús-vér, sokszor kegyetlennek mondható párkapcsolati helyzetbe is.

Bennem a bibliai történetek írása közben Jézus alakja sokkal pozitívabbá, emberközelibbé vált. Ott vált igazán tudatossá számomra, mekkora forradalmár volt, különösen a nőkkel való viszonyában. Amikor példabeszédeket mond, nemcsak „férfias” témákat hoz, hanem beszél a ház kisöpréséről vagy a kenyérsütésről is – a korabeli nőknek elképesztő élmény lehetett, hogy az ő dolgaikról is beszél ez a férfi. Ugyanakkor tény, hogy a Fruzsina-szálban nem túl pozitív szerepben tűnik fel, mondhatjuk, hogy ott ő a „rossz pasi”. 

Fruzsina kijelenti, hogy Jézus a férje, aki elhagyta őt. Ez egy erős lélektani és teológiai állítás is.

Ebben a gondolatmenetben Emil Cioran Könnyek és szentek című könyve volt rám a legnagyobb hatással. Cioran már évtizedekkel ezelőtt feszegette a misztikus szent nők és az unio mystica, az istenivel való egyesülés kérdését. Ezek a nők elképesztő vallomásokban számolnak be az égi vőlegényről: gyűrűcsere, nász, nászi ágy, égő fájdalom, ami gyönyört okoz, nyögések. Ami viszont íróként igazán megfogott, az Cioran kíméletlen kérdése:

Mert a misztikusok leírása szerint a nász után törvényszerűen eljön a „sötét éjszaka”, amikor az égi vőlegény egyszer csak eltűnik, és magukra hagyja őket a kínzó hiánnyal.

Hosszan részletezik ezt a fájdalmat, ami kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit ma egy elhagyott szerelmes érez. Mai szóval azt mondanánk, hogy Jézus ghostingolta ezeket a misztikusokat. Fruzsina karaktere ezt az ősi, misztikus elhagyatottságot éli meg a mai valóságban: egy olyan égi „nőcsábászba” szerelmes, aki a teljes odaadást követeli, de végül csak az űrt hagyja maga után. 

Mennyire tartott attól, hogy az olvasók egy része a „Jézus mint elhagyó férfi” párhuzamot összeférhetetlennek tartja majd a vallási alapigazságokkal?

Nem volt bennem félelem. Amúgy is azt gondolom, hogy a hit egy élő, lüktető kapcsolat, aminek bírnia kell a gyűrődéseket és a kérdéseket. A misztikus hagyomány maga is tele van ilyen feszültségekkel. Sokszor a teológia tagadó érvelését használják, mert úgy érezték, Istennel kapcsolatban semmilyen emberi jelző nem helytálló, ezért helyesebb tagadni őt, mintsem állításokat megfogalmazni róla. Ezek a szerzők sokszor a végletekig kiterjesztették ezt a logikát, és az ateizmus vagy a nihilizmus határát súrolva beszéltek a létező-nem létező Istenről és emberről. Én íróként ehhez a tradícióhoz nyúltam vissza.

De ezeket a szövegeket ők maguk írták vagy férfiak?

A misztikus nők gyakran kapták feladatul látomásaik lejegyzését, de mivel sokan nem tudtak írni, a szövegek gyóntatópapokon keresztül maradtak fenn. Szinte biztosan volt bennük cenzúra – az eredeti, nyers tapasztalatot nem ismerhetjük, de a ránk maradt változatok is néha zavarbaejtőek.

A lelki szárazságot sivatagi képekkel, forró homokkal érzékeltetik, míg az egyesülést folyó fényként és nedvekként ábrázolják. Amikor ez az égi vőlegény távozik, ezek a nők üresnek, bűnösnek, sőt néha undorítónak érzik magukat a hiánytól. Ezek kíméletlenül kemény, hús-vér szövegek – íróként ez a radikális elhagyatottság volt a kiindulópontom.

Ma egy pszichológus talán úgy diagnosztizálná ezeket a jelenségeket, hogy kapcsolatfüggőség vagy gyászfolyamat.

Ma könnyű rásütni ezekre a nőkre, hogy neurotikusok vagy pszichológiai esetek voltak – a testi tüneteikre, a rángásokra például simán rávágnánk, hogy epilepszia. Akkoriban viszont egy öntudatlan állapotnak súlyos tétje volt: az ördögtől van vagy Istentől? Íróként engem pontosan ez a határvidék érdekelt:

Ugyanakkor már a középkorban is megjelent a gyanakvás: a nagy tudású teoretikusok között voltak, akik egy ponton besokalltak a »Katalinoktól és Terézektől«. Volt egy alapvető félelem a kontrollálhatatlan női misztikától, ezért egy női szent írásait és életét nagyságrendekkel szigorúbban vizsgálták felül, mint egy férfiét.

Miért?

Azt mondták, a nőket könnyebb elcsábítani, ők maguk pedig természetüknél fogva csábítók. Úgy tartották, hogy a nő a szentséget átélheti, de elgondolni nem tudja. Féltek a női misztikusok „hencegésétől«, a kontrollálhatatlan testi tünetektől. A katolikus egyház számára kulcskérdés volt, hogy kiszűrje a csalókat. Ismerünk olyan jegyzőkönyvet, ahol egy patikus tanúskodik, hogy az illető olyan szereket kért tőle, amik vérző sebeket okoznak. Volt, akinek a 24 órás felügyelet alatt azonnal megszűnt a stigmája. Persze utána mondhatta, hogy belülről érzi a fájdalmat, de azért lássuk be, ez vékony jég.

Mindenesetre íróként tudtam, hogy az én főhősöm, Fruzsina nem az a típus, aki 2026-ban elkezdi korbácsolni magát. Ez egyszerűen nem fért bele a karakterébe. Ő rájön, hogy kapott már elég fájdalmat az élettől, és ma már a szentségről sem a látványos testi sanyargatás jut eszünkbe. Az ő drámája belső, modern és éppen ezért sokkal közelebbi.

Mi kell ma a szentséghez?

Ma inkább az Isten- és Jézus-központú élet, illetve a karitatív tevékenység dominál. Volt egy olyan verzióm, ahol Fruzsina szegényeken, gyerekeken segít, de nyelvileg ezt nem éreztem elég erősnek, így végül nem tettem be a könyvbe. Fruzsina jövőjét nyitva hagytam. Viszont úgy tudom, hogy a szentté avatáshoz ma is kötelező a csoda – két olyan esemény, ami hagyományos módon nem magyarázható.

Kutatásai során vagy az életében találkozott ilyen csodával?

A kutatások alatt mindenféle előfordult: csodás gyógyulások, találkozás a gyermek Jézussal. Volt olyan eset, hogy a szent halála után, amikor felnyitották a szívét, megtalálták benne a passió eszközeit, ez is eléggé tetszett. A könyvben Fruzsina édesanyja tesz csodát, többször is – tehát technikailag őt kellene szentté avatni. Ami a személyes életemet illeti: abszolút csodaként éltem meg, hogy a kisfiam spontán megfogant. Már lombikra készültünk, de ez nem volt számomra egyszerű kérdés, sokat imádkoztam, hogy ha egy mód van rá, legyen máshogy. Iszonyú hálás voltam, amikor kiderült, hogy nem lesz szükség a beavatkozásra. Ez nem orvosi szenzáció, az életemben viszont igazi „hétköznapi csoda”.

Mekkora „mély levegőt” kellett vennie ahhoz, hogy Mária történetét ne a hittanórák áhítatával, hanem egy fiatalon teherbe esett lány traumájaként mutassa be? Hiszen akkoriban 14-16 évesek lehettek.

Az első gyermekemnél, amikor már kilenc hónapos, veszélyeztetett terhes voltam, minden bajom volt. Fáradt voltam, vizesedett a lábam, állandóan keményedett a hasam. Elképzeltem, mit érezhetett Mária, ahogy a hatalmas hasával döcögött a szamáron. Ha nőkkel beszélsz a terhességről, ezerből ezer ugyanazokat a mondatokat fogja mondani: hányinger, állandó pisilési inger, megduzzadt és fájó mellek, a hormonális változások miatti sírógörcsök. Azt gondolom, kétezer évvel ezelőtt is ilyen volt. Ha meghallgatom a barátnőimet a szülésükről, ugyanúgy „meghallgathatom” Máriát is.

Ma is sok lány él át hasonlót, mint Mária: nem kívánt terhességet, a félelmet a kitagadástól vagy a falu ítélkezését.

Milyen lehet a női lélek, amikor egy ekkora transzcendens feladatot kap, amit nem is kért?

Ha leszedjük róla a vallási réteget, ez egy modern történet, és József nagysága is ebben rejlik. amikor azt mondta: „Jól van, csináljuk, gyere, legyen így.” Szerintem József nagyon jó ember, felszabadító volt így megírni őt.

A könyvben kifejezetten boldog családnak tűnnek.

Úgy írtam meg őket, hogy a házasságukban benne van az én házassági boldogságom is. Bár nem volt könnyű életük, és az én olvasatomban nem született közös gyerekük, ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna köztük szerelem vagy testi vonzalom. Két fiatal, akiknek elrendezték a házasságát – ahogy akkoriban szokás volt –, de tetszettek egymásnak, örültek a másiknak, szerették egymást. Így állt össze bennem a kép.

Ne csak nézzen, lásson is

A generációja mintha le akarná rázni magáról a nagy, mindent megmagyarázó „nemzeti” narratívákat, és inkább a mikroközösségek, a test és a lélek válságai felé fordul. Ön szerint a magyar irodalmi kánon „nagy öregjei” értik azt a nyelvet, amin ön a Betonba hímezve lapjain beszél?

Ezt tőlük kellene megkérdezni. A Covid-járvány alatt az írótársakkal csináltunk egy könyvklubot, és ott került elő Esterházy Péter Márk-változata. Nem direktben hatott a mondataimra, de a lelkülete ott lebegett felettem. Kíváncsi lennék, ő például mit szólna a könyvhöz, akár katolikusként is. A múlt héten adtam egy példányt Kukorelly Endrének, biztos beleolvas majd. 

Megemlíthetjük Krasznahorkai Lászlót is.

Nem ismerjük egymást személyesen. 

A Nobel-díjas Krasznahorkai László a napokban ismét olyan „tébolydának” nevezte Magyarországot, ahonnan az orvosok már elmentek. „Az én Magyarországom a nyelv Magyarországa, és nem a huszároké. Messzire kerültem a magyar világtól, a butasággal beszennyezett magyar fogalmától. Minden populizmusnak kitett államban szörnyű dolgok történnek, de semmi sem mérhető intenzitásában és brutalitásában ahhoz, ami Magyarországon zajlik. A manipulációnak ez a képessége a fertőzés forrása. Magyarország már nem egy ország, hanem egy tébolyda, ahonnan az orvosok már elmentek, és ahol a betegek hétfőn, szerdán és pénteken orvososdit játszanak.” Mennyire feladata az írónak megszólalni közéleti, társadalmi kérdésekben?

Azt hiszem, ez alkati kérdés is. Én elsősorban regényt szeretnék írni. Három gyerekem van, a legkisebbik még bölcsis, hatórában dolgozom és a szüleimmel is vannak teendőim. Naponta maximum két órám van az alkotásra, és persze ez sem mindig jön össze. Az én „kiállásaim” a könyveim. A Betonba hímezve regényben megírtam, hogy a Szent Család valójában mozaikcsalád, benne van Mária szülése, József nevelőapai vívódása. A Mély levegőben egy bántalmazott nő sorsán keresztül álltam ki, aki nem feltétlenül teljesíti be azt a képet, amit az áldozatról gondolunk. Nem úgy ülök le, hogy „na, most írok egy közéleti könyvet”, de a kritikusi gondolkodásom és az eszközeim benne vannak ezekben a történetekben.

Korábban azt nyilatkozta, hogy bár a korunk a vizualitásé, tele vagyunk vizuális analfabétákkal. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Azt, hogy nem értjük a képeket. A magyar oktatás hagyományosan irodalomközpontú. Ha valaki egyetlen könyvet sem olvas el életében, akkor is rengeteg verssel és szöveggel találkozik a nyolc általános alatt. Aki gimnáziumot végez, annak a fülében már ott van egy irodalomtörténeti ív a Bibliától és a mitológiától Petrarcán át Pilinszkyig. Még annak is, akinek semmi affinitása sincs a nyelvhez, valamit tud velük kezdeni. 

Persze, tanulunk rajzolni, ami fontos, de a művészettörténet mint külön tárgy ma már nem létezik. Pedig égető szükség lenne a vizuális kommunikáció oktatására, hogy lássuk, hogyan működnek a képek. A világ vizuálisan szennyezett: az utcán, az Instagramon, a TikTokon és a Facebookon is folyamatosan képek ömlenek ránk. De ha nem értjük a képek nyelvét és mechanizmusait, védtelenek maradunk velük szemben.

És itt van az AI, ami képeket generál. Laikusként nehéz megmondani, hogy egy kép valós-e vagy sem.

Már nemcsak a laikusok, hanem a szakmabeliek is belefutnak zsákutcákba. De a laikusok tényleg tömegével osztanak meg olyan tartalmakat, amikről azt hiszik, eredetiek.

Például egy Caravaggio-stílusú képet?

Nagyon jó példa, mert Caravaggiót például elég könnyű „promptolni” (utasításokkal generálni), mert megvannak a jellegzetes stílusjegyei: az erőteljes fény-árnyék játék (chiaroscuro), a realisztikus, vallásos tematika. Rengeteg képet kell ismerni ahhoz, hogy az ember kiszúrja: „hoppá, ez gyanús”. Hamisítás persze mindig is volt, a művészettörténészeknek és a szakértőknek ez régi probléma, de most elárasztotta a világunkat az AI-videók és – képek tömege.

Itt kanyarodnék vissza a nyelvhez is. Az írónak az a dolga, hogy jól írjon. Felelősségünk van abban, hogyan bánunk a nyelvvel. Nem csak úgy odadobunk egy mondatot, hanem foglalkozunk vele. A képekkel ugyanez a helyzet. S.O.S. szükség lenne egy kritikai szemléletre. Hogy az ember ne csak nézzen, hanem lásson is. Tudni kell, mi az a kétdimenziós felület, hogyan áll össze. 

Ehhez képest az elmúlt években kivezették a művészettörténetet a középiskolai oktatásból.

Elhibázott lépésnek tartom. Nemhogy ki kéne venni, hanem több ilyen órára lenne szükség. Persze át lehet gondolni a tananyagot, nem kell mindent megtanítani, de a vizuális kommunikációnak be kellene jönnie az oktatásba, hogy el tudjuk választani a jót a rossztól. Kurt Vonnegut Kékszakáll című könyvében van a kedvenc idézetem, amit minden előadásomon elmondok a tanítványaimnak is. Hogyan lehet megkülönböztetni egy jó képet egy rossztól?, kérdezi az egyik szereplő. Mire jön a válasz:

Ahogy az író sem létezik olvasás nélkül – hiszen olvasnod kell ahhoz, hogy jó író legyél –, úgy képeket is nézned kell ahhoz, hogy felismerd a közhelyet és az elcsépeltet. Ha értenénk a képek nyelvét, nem árasztanának el minket azok a rendkívül rossz minőségű reklámok és hirdetések, amikkel tele van a világ. Vizuálisan szennyezve vagyunk.

Vannak, akik úgy vélik, hogy a művészettörténet kivezetése a döntéshozók részéről egy tudatos elbutítási folyamat része. Mások szerint meg egyszerűen csak nem értik, hogy a kép ugyanolyan nyelv, mint a szöveg.

A képek olvasása és értelmezése ma már terápiás eszközként is működik – ott a vizuális terápia vagy a biblioterápia. Ezeket a készségeket nem megszüntetni kellene, hanem sokkal jobban beemelni az oktatásba, hiszen az egész popkultúránk, a filmsorozatok, és a közösségi média is erre épül.

A politika már most is használja a generált képeket a kampányokban. Ön szerint egy olyan országban, ahol nincs vizuális oktatás, mekkora veszélyt jelent, ha a választópolgár már nem tud különbséget tenni a valóság és a politikai fikció között?

Régebben, ha valaki hamisítani akart, vagy meg akarta változtatni a narratívát, annak technikai nehézségei voltak. Lassú folyamat volt. Most viszont már „szakmányban” megy az egész, iszonyatosan felpörgött a világ, és bárki bármikor garmadával öntheti ki a fake-tartalmakat egyetlen nap alatt. Elértünk arra a szintre, hogy ha kijön egy hír, az az első gondolatunk: ez igaz? Ez AI, vagy csak egy sima, old-school Photoshop? Tényleg ezt mondta az illető, vagy kiollózták, esetleg elváltoztatták a hangját? A talaj teljesen cseppfolyóssá vált alattunk, nehéz szilárd pontokat találni, amikre rámutatva kimondhatjuk: ez az igazság.

Miben kellene megtalálnunk ezt a szilárdságot?

Fogalmam sincs. Az biztos, hogy a tanítványaimat és a gyerekeimet is arra tanítom: amit olvasnak vagy látnak, azt ne higgyék el feltétlenül. Ez egy alapvető reflex kell, hogy legyen, bár közben végtelenül szomorú is, hogy így kell élnünk az életünket. Talán – és ez egy optimista forgatókönyv – újra felértékelődik a személyes találkozás. Persze, ha bejönnek majd az androidok, akkor nézhetjük magunkat, jön a Westworld világa, de egyelőre abban még bízhatunk, amit a saját szemünkkel látunk az emberi kommunikációban.

Bár egyre több szó esik az elmagányosodásról is; vannak, akik már csak az AI-jal beszélgetnek.

Ezt látom, ez létező jelenség, az idősebbeknél is. Vannak erről megrázó dokumentumfilmek, ahogy a romantikus kapcsolatokat is már ott keresik. Nagy kérdés, hogy mi lesz így a szépirodalommal. Most az AI még nagyon béna szövegeket hoz létre, nincs valódi nyelvérzéke, sok mindent nem tud még. De mi van, ha megtanulja? Mindenesetre el tudok képzelni egy olyan világot, ahol mindenre ki lesz írva: „AI nélkül készült”. Ennek lesz majd egyfajta különleges, „kézműves” értéke.

Hogyan látja a kiutat ebből a digitális zajból?

A személyes kommunikáció jó kiút lehet, és ezt a képekre is értem. Menjünk múzeumba, kiállításokra, kortárs galériákba. Az az igazi, ha egy képet élőben látunk. A személyes találkozás teljesen más, mint a kommentelés. Az az érzésem, hogy szinte lehetetlen jól kijönni egy online vitából, annyira könnyű pontatlanul fogalmazni és annyira könnyű rosszul érteni a másikat. A kommentszekciókban elszabadulnak az indulatok.

Ha ugyanezek az emberek kimennének és leülnének egymással, talán a végén azt mondanák: „Figyelj, abban egyetértünk, hogy baromira nem értünk egyet.” De mégis más élménnyel mennének haza, mint egy online veszekedés után. Amíg tudjuk, hogy emberekkel beszélgetünk, és nem android robotokkal, addig ez sima ügy. Nem tudom, mi lesz később, de most a valódi interakció az ellenszer. 

(Borítókép: Halász Rita 2026. március 10-én. Fotó: Papajcsik Péter / Index) 

Engedd, hogy ez a tematikus ünnepi kötet elkalauzoljon a december titkaihoz, a csendes készülődéshez és a fáradt ünnepi sóhajokhoz.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!