Legutóbbi bejelentkezésem óta megjártuk Magyarországot. Nagyjából egy egész napot vitt el a repülés oda, aztán vissza is. Ami azt illeti, visszafelé pár órával kevesebbet, mert forgásiránnyal szemben szárnyaltunk, és ekkora távnál már az is számít. Nem épp egy holdkerülés, de nekem bőven elég volt ez is. Menet közben a behavazott mongol és kazah puszták szépek voltak ugyan, de egyáltalán nem hívogatóak. Hasonlóképp a kiszáradt Aral-tó vidékéhez vagy az ugyancsak vacogtatóan hidegnek tűnő Kaukázus hegyvonulataihoz. Szép, felhőtlen idő volt, jól lehetett látni mindent. A gép Iránt észak felől, Ukrajnát délről kerülte ki.
Egyre több kikerülendő hely akad mostanában, hová vezet ez?
Mindenesetre nagyjából Szöultól Budapestig és vissza nemigen akadt hely felülnézetből, ahová szívesen leugrottam volna hosszabb-rövidebb időre. Pedig mekkora nagy terület ez, és mégsem. Könnyen lehet, hogy túl válogatós vagyok, vagy csak még nem ment el egészen a józan eszem.
Hogy milyen volt otthon? Ne kérdezzétek. Nyilván volt számos remek, sőt, feledhetetlen része, fontos találkozások, meghitt családi pillanatok, férfias és férfiatlan elérzékenyülések. Viszont a rohanás, hogy két és fél hét alatt minden beleférjen, az kegyetlen volt.
Hogy egy év Japán után milyennek tűnt Magyarország, főleg ne kérdezzétek. Elmondom anélkül is röviden: tehát
ideges, elhanyagolt, ügyefogyott, koszos, bizakodó, kétségbeesett, hangos, bátor, sunyi, vicces, mániákus, fáradt, hangos, többre érdemes, egyszóval otthonos.
Annyi mindennel kapcsolatban merült fel bennem, hogy csak egy nagyon kevés kellene ahhoz, hogy jobb legyen, sőt, jó, de épp ez a kevés az, ami valahogy mindig hiányzik. Mindig is hiányzott. Erről szól a történelmünk, ami, már megint, ismétli magát. Nem pont úgy, de annyira eléggé hasonlóképp, hogy fájjon. Ez a pár centi kéne megint, amire soha nem marad már a végén erő, akarat, önbizalom. Nem csak a híd van túl messze, de a komp is. A kompország.
Titkos szabadcsapatok is felsejlenek az állítólag a Tisza bedöntését célzó műveletben, hozzájuk irányíthatják a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat költségvetésének egy részét – tárta fel a HVG a Szabó Bence rendőr százados által kirobbantott botrány ügyében. Telkes András, az Információs Hivatal volt főigazgató-helyettese szerint Magyarországon már nem nemzetbiztonsági, hanem állambiztonsági szolgálatok vannak.
Vagyongazdálkodás
Majdnem 300 millió forintot adományoztak Szabó Bencének, ő pedig ennek nagy részét jótékonyságra szánja, elmondta, kiknek ad belőle. Ezek közt van az Iványi Gábor vezette Oltalom Egyesület is.
Szenvedéstörténet
A négyszeres világbajnok Olaszország történelmet írt azzal, hogy zsinórban a harmadik világbajnokságra nem sikerült kijutnia.
Sonkakóma
Az időszakos böjt nem mindenkinek való – és ez így van jól, magyarázta el Győző-Molnár Anna táplálkozástudományi szakember, aki a longevity szempontjából is meghatározó táplálkozási trendeket elemzi.
Holdkerülés
Magyar idő szerint csütörtök éjszaka négy űrhajóssal a fedélzetén elindult a NASA Artemis II missziója. Az Orion űrhajó fedélzetén Christina Koch, Victor Glover, Reid Wiseman parancsnok és Jeremy Hansen a tervek szerint hat nap alatt éri el a Holdat, de nem szállnak le, hanem megkerülik, majd utána visszatérnek a Földre.
És ezek a szörnyű fizetős vécék. Nyilvános vécének hívják, de nem azok, hiszen csak az mehet be, aki kicsengeti az árát. Beletankolok a kocsiba negyvenezret, de a benzinkúton elkérnek még kétszázat a budiért. Egy asztali beszélgetésnél említem, hogy Japánban minden sarkon, minden megállóban, állomáson, játszótéren, sőt, minden boltban ingyenes, tiszta nyilvános vécék vannak. Azt felelik, ez nálunk nem menne, itt tönkretennék őket. Ki tenné tönkre, kérdezem. Bárki, felelik, valaki, mi magunk. Micsoda ragyogó szenvedéstörténet. Ezek vagyunk tehát, egy nép, amelyik inkább az utcán hugyozik, mert fél, ha lennének vécéi, maga tenné tönkre őket.
Nem megtagadni akarom épp a magyarságomat, félreértések elkerülése végett, hanem a keblemre ölelni, kiismerni, belakni. Nem leszek már én sem másvalaki, nem is célom, de azért a bizakodásról nem mondanék le egészen, hogy lehet másképp maradni ugyanannak.
Mindegy, egy magaslati erkélyről jól ráláttam a március 15-i Nemzeti menetre gyülekezőkre. Ez volt a neve? Jól írom? Ismerősen ismeretlen alakok kavarogtak lent, valóban szabadnak tűnő szabadcsapatok, szívták a cigit, itták a dobozos sört, vártak toporogva a villamospályára állított mobilvécék előtt, aztán elvonultak. Szép nap volt, szépen elmúlt, szépen múlunk, legalább múlni szépen tudunk.
Könyvbemutatókon, mert voltak azok is, eleddig még soha nem faggattak választási szokásaimról, most ez is megtörtént, nem is egyszer. Mikor megyek vissza, kérdezték, egy hét múlva, feleltem, micsoda, akkor nem leszek itt a nagy napon, nem, mondtam. És akkor a tekintetek, mintha cserbenhagynék mindenkit, mintha áruló volnék, egy felelőtlen gyökér, aztán, miután hozzáteszem, odakint fogok szavazni, az enyhülés, ja, már megijedtünk, és zavart kacagás.
Nem hibáztatok senkit, engem is felbasz, ha arról hallok, valaki még mindig nem érzi elég fontosnak a helyzetet, sőt, életfontosságúnak, ahhoz, hogy félretéve kételyt, ízlést, szimpátiát és unszimpátiát, orrot be vagy bárhogy, de odafáradjon az urnához, hogy végre már esetleg legyen egy hangyafasznyi esélye annak, hogy valami egy icipicit is talán másképpen legyen ebben a kurva életben. Szóval én is így. De azért dedikálás közben mosolyogva felkérdezni a szerző urat, hogy méltóztatik-e voksolni, az egy új szint. Nekem. Ha optimista hangulatba zavarodok, ebből azt is kiolvashatom, nagy az elszánás, kevésbé bizakodó perceimben inkább az elkeseredést látom előmeredni emögül is.
Akárhogy is, ahogy mondtam, vissza kellett jönni. Kellett, de akartunk is, pontosabban azért kellett mert akartunk, és nem fordítva. Mentális vagyongazdálkodásunkban most minden mutató szerint ez a jövedelmező döntés. Bár egy óvatlanul a kézitáskában felejtett fél sonkás szendvics miatt majdnem bukunk egy jókora összeget rögtön a landolás után. Nem kiszagolta az a rohadt kutya! Nem is rendőrkutya volt, csak egy vakarcs, afféle foxterrier, két pirossapkás, egyébként hibátlan modorú állatügyi szakember lába mellett. Ezek sem vámosok, sem határőrök nem voltak, hanem valami animal control-os figurák. Nem tudtam pontosan leolvasni a bilétájukról. Félrehívtak, kipakoltatták a tatyót, nyakoncsípték a szendvicset, beazonosították benne a sonkát, aztán elénk tettek egy papírt, hogy húst szigorúan tilos behozni Japánba, ha mégis megkíséreljük, 50 millió yenig büntethetnek. Az lenne csak az igazi sonkakóma!
Na, de még alma is volt nálunk, felszeletelve, pár gerezd, amit a hálátlan kölykök nem voltak hajlandóak az egész napos repülés alatt sem befalni. Az is tilos, szólt egy másik szakember, újabb brosúrát csúsztatva elénk. Ebben meg a tiltott zöldségek és gyümölcsök szerepeltek. Hogy a hús tilos, azzal tisztában voltunk, csak épp elfelejtettük időben kidobni az a rohadt szendvicsmaradékot. De hogy az alma is, ez újdonság. Most szólok tehát: magyarok, ne próbáljatok almát csempészni Japánba, mert megjárhatjátok. Ezúttal megúsztuk egy figyelmeztetéssel, de az útlevélszámot felírták, ha még egyszer előfordul, nem lesz menekvés.
Alma és sonka nélkül léptünk be tehát az országba, immár ártalmatlanul, de reményeinket továbbra sem elveszítve. Hány nap is még, és utána?
Nyitókép: nyilvános vécé Tokióban. Fotó: AFP
Írta a hvg.hu
