Minden hétre jut egy botrány, dőlnek ki a csontvázak a szekrényekből a rendszerváltás óta eltelt csaknem negyven év legfontosabb választása előtti időszakban, amikor az dől el, lesz-e újra szovjet típusú, Oroszországnak alárendelt diktatúra Magyarországból, vagy tényleg azt szeretnénk, amit 1989-ben kiáltott ki a nép: hogy valódi, európai jellegű demokráciában éljünk. Szabó Bence, Gundalf, Pálinkás Szilveszter és a többiek – a Szijjártó Pétert kiátkozó tanár, az oroszokra hivatkozó cenzúrát leleplező filmes, a fideszes Századvég kiugró elemzője – megszólalásai nem egyszerűen azért érdekesek, amit mondanak.
Hanem mert az, hogy egyáltalán megszólaltak, ütvefúróval megy neki a NER tizenhat éve stabil falainak.
Nem csak annyi ezeknek a megszólalásoknak az információtartalma, amit ezek a bátor hősök (vagy néha gerincüket még talán épp időben megkereső fideszesek) konkrétan elmondanak. Hogy ilyesmik zajlanak a magyar kormány köreiben, azt azért a kormány legtöbb kritikusa sejtette vagy tudta; ha nem is a konkrét ügyeket, de azt, hogy a dolgok cseppet sem demokratikusan zajlanak a háttérben. Persze nagyon fontos – már csak a majdani történelemkönyvek kedvéért is –, hogy ezekre legalább közvetett bizonyítékokat is szolgáltatnak most azok, akik Orbán és Rogán után a legközelebb voltak a tűzhöz.
Mindennél fontosabb az, hogy már van, aki beszél ezekről az ügyekről.
A rendszer működésére persze van egy egyszerűbb magyarázat is: hogy Orbán Viktorba nem szorult semmiféle erkölcsi gát, többet nyom számára a latban a saját hatalma, mint tízmillió magyar alapvető jólléte, és hogy se tisztesség, se emberség, se alapvető emberi jóság nem köti a kezét.
Írta a hvg.hu
