A gazdasági növekedést évtizedek óta a GDP-vel mérjük. A GDP-növekedés rengeteg embert emelt ki a szegénységből, és igazi fejlődést hozott sok országban. De

a kapcsolat a gazdasági növekedés és az egyéni gazdasági lehetőségek között egyre lazább. Az OECD adatai szerint a tagállamokban a leggazdagabb 10 százalék átlagjövedelme több mint 8-szorosa a legszegényebb 10 százalékáénak.

Az automatizáció és a mesterséges intelligencia tovább árnyalja a képet: a termelékenység nőhet, miközben a vállalatok egyre kevesebb embert alkalmaznak. Ha mégis keletkeznek új állások, azok előnyeit sem mindenki élvezi egyformán: a kreatív, kommunikációs és csapatmunkát igénylő pozíciók felértékelődnek, miközben a pénztárosok, irodai dolgozók, sőt könyvelők is egyre szűkebb térben mozognak.

Mindehhez jön az elöregedő társadalom. A növekvő várható élettartam és a csökkenő aktív korú népesség egyre nagyobb nyomás alá helyezi a nyugdíjrendszereket – sokaknak egyszerűen tovább kell dolgozniuk, mint korábban. Miközben a nyugdíjrendszerek egyre nagyobb terhet cipelnek, a stabil munkához és megfizethető lakhatáshoz való hozzáférés szűkül.

A klímaváltozás okozta természeti katasztrófák elsősorban az alacsony jövedelmű rétegeket sújtják: ők gyakran klímaérzékeny ágazatokból élnek, mint például a mezőgazdaság, és nincs meg a pénzügyi és infrastrukturális hátterük ahhoz, hogy kivédjék vagy gyorsan kiheverjék a sokkokat.

A geopolitika eközben átrajzolja a globális értékláncokat: a korábban olcsóságuk miatt vonzó alacsony jövedelmű gazdaságok egyre inkább háttérbe szorulnak, miközben a tőke a stabil infrastruktúrával és képzett munkaerővel rendelkező országok felé áramlik. A BCG elemzői szerint mindez azt tükrözi, hogy a világ jelenlegi növekedési modellje elavult feltételezésekre épül. A gazdasági teljesítmény hagyományos mérőszámai gyakran figyelmen kívül hagyják a társadalmi jólétet. Pedig

a folyamatos sokkok korában azok a gazdaságok lesznek sikeresek, amelyek ellenállóbbak, erősítik a társadalmi mobilitást, és fenntartható módon működnek. Ehhez viszont újra kell gondolni, mit jelent a társadalmi jólét.

A cél nem egyszerűen az újraelosztás, hanem a megújulás képessége, a nagyobb termelékenység, vagyis egy olyan gazdaság, amelynek sikere nem csupán a szociális hálókon múlik.