Az emberiség sajnos hajlamos úgy tekinteni a bolygóra, mint egy kimeríthetetlen erőforrásra, egy helyre, amely mindig alkalmazkodik hozzánk, mindig képes elnyelni a hibáinkat. A sok mindenért hibáztatott mindennapok zajában emiatt ritkán is állunk meg, hogy felmérjük döntéseink következményeit. Éppen ezért a fosszilis energiahordozók égetése, az ipari termelés növelése, az erdők eltűnése és az óceánok túlhasználata is mind olyan folyamatok, amelyek látszólag távoliak, lassúak, szinte észrevétlenek. Ezek a változások összeadódva mégis egy olyan, rendszerszintű átalakulást indítottak el, amely már nem csupán a jövő problémája, hanem a jelené is.
A klímaváltozásról sok szó esik, mégis gyakran elvont fogalom marad. A hőmérsékleti adatok, a grafikonok, a tudományos jelentések mögött azonban tényleg konkrét, élő rendszerek omlanak össze. Az üvegházhatású gázok kibocsátását ugyan sok ország már meglehetősen eredményesen igyekszik mérsékelni, de ezek az erőfeszítések messze elmaradnak attól, ami a folyamatok valódi megfékezéséhez szükséges lenne. Eközben a társadalom jelentős része azonban továbbra is úgy él, mintha a természet alkalmazkodóképessége végtelen és sérthetetlen volna.
Pedig nem az, és ezt egyre több jel is jól mutatja. Nyilván nem mindig látványos katasztrófák formájában, hanem lassú, de visszafordíthatatlan veszteségekben, hiszen sorra olyan fajok tűnnek el, vagy sodródnak a kihalás szélére, amelyekről korábban azt hittük, mindig velünk maradnak. Most azonban úgy tűnik, hogy hamarosan egy újabb biztos ponttól kell szépen lassan búcsút vennünk, ugyanis a császárpingvinek és az antarktiszi medvefókák populációja is végveszélybe kerülhet.
Pingvinek és fókák sodródnak a kihalás szélére
1902-ben egy brit felfedező, Robert Falcon Scott az Antarktisz Ross-szigetén különös látványra lett figyelmes, amikor fekete-fehér madarak hatalmas csoportjára bukkant. Mint később kiderült, ez volt az első dokumentált császárpingvin-költőkolónia, amelyet a híres Discovery-expedíció során fedeztek fel. Ez a felfedezés akkor még a tudományos kíváncsiság és a felfedezés örömét jelentette, alig 124 évvel később azonban egészen más jelentést kapott ez a történet.
A császárpingvint az antarktiszi medvefókával együtt ugyanis mostantól hivatalosan is veszélyeztetett fajként tartják számon.
Ez a fordulat pedig nem csupán egy természetvédelmi besorolás változása, hanem egy komoly figyelmeztetés is nekünk, hiszen napjainkban az Antarktisz ökoszisztémája olyan ütemben alakul át, amelyre korábban nem volt példa.
A változások persze, ahogyan az a természetben megszokott, láncreakcióként hatnak. Az óceánok melegedése és a tengeri jég kiterjedésének drasztikus csökkenése átrendezi az élővilág alapjait. Az antarktiszi krill – egy apró rákféle – egyre délebbre húzódik, és mélyebb vizekbe vándorol. Ez a mozgás látszólag jelentéktelen, valójában azonban alapjaiban rengeti meg a rá épülő teljes ökoszisztémát.
A veszélyeztetett besorolás már magában is sokkoló, annak függvényében pedig főleg, hogy a császárpingvinek és a medvefókák az elsők a déli óceán élőlényei közül, amelyek elérték ezt a kritikus besorolást. Helyzetük pedig azt is jelzi, hogy a klímaváltozás immáron nem lassú és fokozatos, hanem gyors és rendszerszintű problémák okozója.
Felére csökkent a populáció
A császárpingvinek története már magában is különösen beszédes. Az első költőkolóniát a Crozier-foknál fedezték fel, majd egy évtizeddel később Scott Terra Nova-expedíciója visszatért, részben azért, hogy tojásokat gyűjtsön. Ez az expedíció azonban tragikus véget ért.
A család nem szakadt el teljesen a felfedező hagyatékától, és a 20. század közepén Scott fia, Sir Peter Scott kifejezetten kulcsszerepet játszott a modern természetvédelem egyik alapintézménye, a Természetvédelmi Világszövetség vörös listájának létrehozásában. Ironikus módon ma ugyanez a rendszer az, amely a császárpingvineket a kihalás veszélyének kategóriájába sorolja… A számok pedig már magukban kijózanítóak. 2009 és 2018 között a császárpingvinek állománya 10 százalékkal csökkent, a jelenlegi előrejelzések szerint pedig a számuk 2073-ra akár a felére eshet vissza. Ez így már nem egy lassú hanyatlás, hanem egy egyre csak gyorsuló folyamat, amelynek következményei beláthatatlanok. Olyannyira, hogy ha ez a tendencia folytatódik, akkor a század végére a kihalás szélére sodródhatnak ezek a fajok.
Az antarktiszi medvefókák helyzete még drámaibb. A 19. század végén a túlzott vadászat majdnem a teljes kipusztulásukhoz vezetett. A populáció később látványosan helyreállt, és 1999-re mintegy 2,1 millió egyedre becsülték az állományt. Azóta azonban újabb fordulat következett.
A globális populáció több mint 50 százalékkal csökkent, és ma már mindössze körülbelül 944 ezer ivarérett egyed maradt fenn.
Egyetlen évtized alatt a faj a legkevésbé veszélyeztetett kategóriából a veszélyeztetett státuszba került. Ez a gyors romlás pedig jól mutatja, hogy milyen sebességgel képesek összeomlani a korábban még stabilnak hitt populációk is.
A klímaváltozás mellett járvány is pusztít
A háttérben meghúzódó okok bármennyire is összetettek, mégis egy közös nevezőre vezethetők vissza, a klímaváltozásra. Ez pedig rém egyszerűen magyarázható, hiszen a melegedő óceánok és a tengeri jég csökkenése közvetlenül befolyásolja a táplálék elérhetőségét. A medvefókák fő zsákmánya, a már feljebb is megemlített krill egyre nehezebben hozzáférhető. Emellett a bálnák növekvő populációja is fokozza a versenyt ugyanazért az erőforrásért.
A császárpingvinek esetében a helyzet még kritikusabb, hiszen számukra a tengeri jég nem csupán élőhely, hanem létfeltétel is, hiszen itt udvarolnak, itt költik ki tojásaikat, és itt nevelik fel a fiókáikat is. Ha pedig a jég túl korán elolvad, vagy instabillá válik, a még fejletlen fiókák egyszerűen nem élik túl.
Ehhez társul egy új, közvetlen fenyegetés, a madárinfluenza is. A rendkívül fertőző vírus gyorsan terjed a déli óceán élővilágában, és tovább növeli a már amúgy is stressz alatt álló populációk pusztulását.
A déli elefántfókák esetében például egyes kolóniákban a kölykök több mint 90 százaléka elpusztult. Ez tízezres nagyságrendű veszteséget jelent, és a szaporodóképes egyedek száma is meredeken csökken. A járvány pedig a medvefókákat sem kíméli.
Mindezek ellenére még mindig meglepően keveset tudunk az Antarktisz élővilágáról. Bár a császárpingvinek és a nagyobb fókafajok viszonylag jól kutatottak, a térség távoli és szélsőséges körülményei miatt a hosszú távú megfigyelések nehezen kivitelezhetők. Számos más faj – például a Weddell-fókák, a leopárdfókák vagy a Ross-fókák – esetében még az alapvető populációs trendek is ismeretlenek. Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk, hogy egyáltalán stabilak-e, növekednek-e, vagy éppen már hanyatlóban vannak.
Ez a tudáshiány különösen aggasztó egy olyan időszakban, amikor a változások üteme ilyen szinten felgyorsult, a pontos, valós idejű megfigyelések hiánya pedig megnehezíti a hatékony beavatkozást. Pedig csupán a fosszilis energiahordozókat kellene elengedünk, hogy ráléphessünk a változás útjára…
(Borítókép: Egy császárpingvin a Horseshoe-szigeten 2023. február 18-án. Fotó: Sebnem Coskun / Anadolu Agency / Getty Images)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Írta az index.hu
