Politikai kurzusváltás zajlik az országban, a kulturális szféra pedig kiemelten figyeli, milyen változások várhatók az intézményrendszerben. Az országgyűlési választásokat követően Ferencz Győző, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (Széchenyi Akadémia) ügyvezető elnöke az Indexnek adott interjúban egyebek mellett elmondta, hogy
- a kormányváltás hallatlan megkönnyebbülés az országot ért pusztítás után,
- befejezné Kosáry Domokos tervét a tudomány és a művészet szervezeti egységéről,
- a művészi autonómia kulcsa a politikai beavatkozástól mentes, tisztán szakmai alapú finanszírozás,
- javaslata szerint az összes állami művészeti díjat meg kellene szüntetni.
Hogyan értékeli a választási eredményt a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia vezetése?
Csak a magam nevében tudok válaszolni. Hallatlan öröm és megkönnyebbülés annak a csoportnak a veresége, amely túszul ejtette az országot. Fokozza a jó érzést, hogy mindez békés úton történt. A Fidesz hatalmas pusztítást végzett az élet minden területén a gazdaságtól a jogrendszeren, nemzetközi kapcsolatokon, közigazgatáson és közszolgáltatásokon át a társadalom mentális állapotáig. És a kultúráig, amely mindennek egyszerre lenyomata és eleven árama.
Már jó ideje olyan elvadult tájon gázolunk, amilyent Ady Endre elképzelni sem tudott volna.
Hogy lesz ebből szépen gondozott kert, park, szántó, civilizált város és falu, nehéz megmondani. Változatos történelme során az ország sok nagyszerű lehetőséget elszalasztott, hogy szabad, prosperáló hely legyen. Negatív hagyományaink ismeretében nem könnyű kimondani, de remélhetőleg most nem így lesz.
Milyen konkrét párbeszédre készülnek az új kormányzattal – akár a Magyar Tudományos Akadémiával (MTA) szorosabb együttműködésben –, azért, hogy a jövőben a Széchenyi Akadémia függetlensége mellett a méltányos és kiszámítható működési feltételek is biztosítottak legyenek?
Erről korai lenne még beszélni, hiszen nem tudjuk, milyen kormányzati struktúra foglalkozik majd a kulturális, művészeti élettel. Május elejére, amikor az új kormány várhatólag feláll, a Magyar Tudományos Akadémia is túl lesz a tisztújító közgyűlésén. Új elnöke és elnöksége lesz. A Széchenyi Akadémia mindenkori elnöke és ügyvezető elnöke hagyományosan bemutatkozó látogatáson találkozik az MTA hivatalba lépő elnökeivel. Ez most is így lesz, azzal a különbséggel, hogy valóban fel szeretnénk venni a kapcsolatot a kormányzat kulturális felelőseivel is.
Ennek igen egyszerű oka van. Kosáry Domokosnak, az MTA akkori elnökének terve az volt, hogy rehabilitálja az Akadémiából 1949-ben kizárt művészeket. 1992-ben ezért alakult meg a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia. Kosáry terve azonban befejezetlen maradt, aminek elsősorban politikai oka van. 1994-ben az akkori Országgyűlés a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló XL. számú törvényből kihagyta a Széchenyi Akadémiára vonatkozó részt, és egyéb módokon is akadályozta működését. Így született meg az a hibrid megoldás, hogy a Széchenyi Akadémia az MTA önálló társult intézménye, saját alapszabállyal, de költségvetését az MTA adja.
Kosáry terve nemcsak a rehabilitációról szólt, hanem egy fontos, úgy mondanám, ismeretelméleti kérdésről is: komoly érvek szólnak a tudomány és a művészet merev szétválasztása ellen, hiszen a megismerésnek ez a két formája elválaszthatatlan egymástól. Mindkettő az emberi elme alkotóképességének legmagasabb rendű teljesítménye. Arról azonban lehet vitatkozni, hogy a kétféle, sok szempontból eltérő tevékenység képviselete egyesíthető-e közös szervezeti keretben. 1949 előtt úgy gondolták, lehet. Közismert tény, hogy 1870 és 1877 között Arany János volt a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára. Kosáry Domokos elkezdett mondata félbeszakadt, de most talán be lehet fejezni.
Milyen garanciákat várnak a független művészeti szervezetek autonómiájának elismerésére?
Az autonómia itt azt jelenti, hogy a művészeti szervezetek szakmai működésébe a kormányzat nem szól bele. Ennek megvannak a technikái, különféle szűrők beiktatásával meg lehet akadályozni a politikai beavatkozást. De félek, ez sosem lehet tökéletes, szükség van önkorlátozásra. Ennek Magyarországon nincs hagyománya. Korábban sem volt jellemző, de
a most leköszönő sportmániás rezsim szótárából – és gyakorlatából – végképp hiányzott a fair play.
Az új helyzet azonban kiváló alkalom, hogy ki-ki fejlessze magában ezt a szellemet. Ehhez persze az is kell, hogy maguk a művészek se attól reméljenek szakmai előnyöket, ha a politika valamelyik oldalához csatlakoznak. Ennek torzító hatását régóta – hosszú nemzedékek óta – látni. A művészi teljesítmény megítélésében ennek éppúgy nem lehet relevanciája, mint például a nemzeti és vallási hovatartozásnak vagy a nemi irányultságnak.
A művészi autonómia kérdéséhez kapcsolódik egy erős befolyásolási eszköz, amelyről időről időre fellángol a számomra nem túl épületes vita: a művészeti díjak kérdése. Ismét hangsúlyozom, hogy a magánvéleményemet mondom:
1990-ben az összes állami művészeti díjat meg kellett volna szüntetni. A Kossuth-díjtól a középdíjakig mindet. Az állam ne adjon művészeti díjat, hiszen a mindenkori kormány nem tudja megítélni, ki milyen művész.
Az állam adjon ilyen vagy olyan érdemrendet az ország érdekében végzett szolgálatokért. Ahogyan George Soltit, Emma Thompsont vagy Bobby Charltont a brit uralkodó kitüntette, és viselhetik nevükben a Dame vagy Sir előtagot. Ez tisztán politikai döntés – ahogy a cím elfogadása is. Nem keverednek a különböző területek.
Az 1948-ban alapított Kossuth-díj és a középdíjak sohasem voltak, és nem is lehetnek függetlenek a politikától, ezen a javaslattevő bizottságok legjobb szándékú tagjai sem tudnak változtatni. De általában maguk a művészek is úgy tesznek, mintha művészeti értékmérő volna. A lényegéből fakadóan nem az. Ez nem zárja ki, hogy odaítélése egybeeshet a magas szintű értékteremtés jutalmazásával, de ezzel csak összemossa a határokat, és veszélyezteti a művészet autonómiáját. Művészeti díjakat adjanak független művészi szervezetek, független alapítványok vagy bárki, csak ne a politikai hatalom. Ez sokban hozzájárulna a művészet autonómiájához.
Erőszakkal monopolizálta a kultúrát
Hogyan látják: a választói akarat változása milyen lehetőséget kínál a kulturális élet „kiegyensúlyozására”, és milyen szerepet szánnak az akadémiának abban, hogy a magyar kultúrpolitika ismét párbeszédképes legyen a különböző művészeti irányzatokkal?
A Széchenyi Akadémia vezetősége hamarosan megbeszélést tart ezekről a kérdésekről. Ha a kulturális élet „kiegyensúlyozása” sikerülne az új kormánynak, őszintén szólva valóságos csoda lenne. Ez több száz éve még senkinek sem sikerült. De talán mégsem lehetetlen, hiszen ha az irányzatok különbsége nincsen politikai-ideológiai ellentétté hiszterizálva, akkor az eltérő művészi felfogások nemhogy megférhetnek egymás mellett, hanem egyenesen gazdagítják a kultúrát. A Széchenyi Akadémia alapítása óta ennek az elvnek a mentén működik. Kosáry nagy gondot fordított arra, hogy kizárólag értékszempontok alapján, de a legkülönfélébb felfogású művészeket hívja meg.
Az Orbán-kormány erőszakkal monopolizálni akarta a kultúrát, az anyagi forrásokat megvonta azoktól, akiket különféle kirekesztő címkékkel megbélyegzett.
A kiszorított művészek olykor lenyűgözően kreatív módon megtalálták a lehetőségét, hogy megvalósítsák elképzeléseiket, sőt, ebből a lefokozott helyzetből elképesztő teljesítményeket mutattak fel. A leglátványosabb példa talán a filmművészet. De hát erre nem mindenki képes, és a művészi alkotómunkának nem szabadna túlélési gyakorlattá válnia.
Éppen ezért jó lenne, ha a kultúrával foglalkozó kormányzati szereplők nem kultúrpolitikusként tekintenének magukra – egyáltalán, elfelejtenék a kultúrpolitika szóösszetételt –, hanem politikusként, akiknek a feladata az, hogy megfelelő kereteket teremtsenek a művészi és tudományos alkotómunkához. Például azáltal, hogy az erre fordítható pénzeket
nem saját ízlésük és ideológiájuk szerint osztják el,
hanem független szűrők közbeiktatásával szakmai alapon. Tudom, ezt könnyű így megfogalmazni, de nehéz megvalósítani. Nagy és kellemetlen küzdelmek várhatók, a pénz ráadásul kevés. Vannak sürgetőbb feladatok. De jó esetben ez is sorra kerül, és lassanként ez is letisztul.
Jelentős változásokra lenne szükség
Milyen stratégiai prioritásokat és strukturális lépéseket tartanak elengedhetetlennek ahhoz, hogy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia a magyar szellemi élet meghatározó, autonóm és stabilan működő szakmai központja lehessen a következő négy évben?
A lehetőségeink igencsak korlátozottak. Gondoljon bele, hogy micsoda szellemi potenciál halmozódott itt fel. Ez Kurtág György, Maurer Dóra, Enyedi Ildikó akadémiája, itt alapító tag volt Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Szabó Magda és Lator László. Elnökünk volt Jancsó Miklós és Makk Károly. Jelenlegi és elhunyt tagjaink névsora itt olvasható. Mindkét Nobel-díjas író a mi tagunk, ami persze nem a mi érdemünk, sőt sokkal inkább felelősség. Feladatunk lenne, hogy mind a 160 rendes és szenior, 40 tiszteleti és 13 címzetes, valamint 124 elhunyt tagunk alkotói örökségét egy akadémiától elvárható színvonalon ápoljuk. Ezt azonban sem anyagi, sem szervezeti lehetőségeink nem teszik lehetővé.
Szeretnénk, ha kiírhatnánk pályázatokat, adhatnánk pályadíjakat és ösztöndíjakat, és egyéb formában támogathatnánk művészeinket. Nemcsak tagjainkat, hanem a legszélesebb értelemben vett magyarországi művészetet.
De Kosáry kezdeményezését az MTA az elmúlt három évtizedben nem fejlesztette tovább, akkor sem, amikor politikailag kedvezőbb időszakban megtehették volna. Nyilván megvan erre a magyarázat. Hadd tegyem ehhez hozzá, hogy mindig is sokan támogatták a létezésünket, aminek adott esetben nem elhanyagolható eszmei súlya volt. Mindezt azért említem, hogy érzékeltessem, jelentős változásokra lenne szükség, ennek formájáról kell majd tárgyalnunk a kormány felelőseivel és az MTA vezetőivel.
Ami a kérdés második felét illeti, fontosnak tartom elmondani, hogy a Széchenyi Akadémia szakmai szervezet, nem törekszik semmilyen másféle szerepre. Ha a helyzetünk megváltozik, amit remélünk, akár szorosabb lesz a kapcsolatunk az MTA-val, akár függetlenebbek leszünk, mi akadémia vagyunk, az is maradunk. Úgy kell elképzelni minket, mint az MTA XI. tudományos osztálya mellett egy XII. művészeti osztályt, csak mi nem a műszaki vagy kémiai tudományokkal, hanem a művészettel foglalkozunk. Az alapításunk óta eltelt harmincnégy évben ragyogó művészek lettek a tagjaink. Egyre tarthatatlanabb az aránytalanság a Széchenyi Akadémia szellemi potenciálja és helyzete között. Értelmetlen pazarlás lenne, ha továbbra is lehúzná a dudva és a muhar.
(Borítókép: Ferencz Győző 2025. január 23-án. Fotó: Papajcsik Péter / Index)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Írta az index.hu
