Nagy nap következik Bereczki Zoltán színész életében május 23-án, ugyanis egy, a Papp László Budapest Sportarénában tartott nagyszabású koncerten ünnepli meg 50. születésnapját, ami mindamellett, hogy a karrierje egyfajta megkoronázásaképp is szolgál majd, egy új évtizedbe lépve egy újabb kezdetet is fog jelenteni. Bereczkit az utóbbi években már számtalan szerepkörben láthattuk, legyen szó a tévés, színházi vagy a zenés múltjáról, ám a május végi fellépésen ötvözi mindazt, amiről a közönség ismerheti őt. Az eseményt megelőzően az Index is készíthetett egy interjút a színésszel, aki többek között azt osztotta meg lapunkkal:
- hogyan áll az öregedéshez;
- miért gondolja úgy, hogy a világ nem változik;
- egy időben miért nem akarta játszani a koncerteken a Lehetsz királyt;
- hogyan emlékszik vissza a Kerek egész dalkészítési folyamatára;
- lehet-e ma szabadon alkotni fiatal művészként;
- szerinte milyen változások lesznek a zeneiparban.
Május 2-án lesz a születésnapja, mennyire kell még ízlelgetnie azt, hogy 50 éves lesz?
Mindig furcsán nézek a világra, amikor valaki fél a saját korától vagy az idő múlásától. Valahogy úgy képzelem ezt, hogy akinek hiányérzete van, az mondja azt, hogy már 50 vagyok, elkéstem. Velem viszont olyan sok minden történt az elmúlt 20-30 évben –karrier, család, minden, aminek meg kell történnie –, hogy nem akarnám visszatekerni az időt. Nem is azért, mert rosszul élném még, mert jó emlékeim vannak, hanem várom ennek az időszaknak a kihívásait, szépségeit és kudarcait is. Ráadásul már huszonéves koromban nagyon sok mindennel tisztában voltam, csak nem fogadta el tőlem a világ. Merthogy kölyökkutyaképpel ne én mondjam meg az idősebbeknek a tutit, amit a mostani generáció hál’ Istennek már nem is ért. Amikor én felnőttem, az az egyszerű szabály volt, hogy az idősebbnek alapvetően igaza van. Nem két egyenrangú érv ütközött, hanem az idősebbnek a mondata, az élettapasztalata az enyémmel. Az volt a fundamentum, amit a korelnök mond.
Nem is volt olyan időszak az életében, amikor nehezebben viselte az idő múlását? Mindig így állt ehhez a kérdéshez?
Volt, hogy hajtottam az időt, a fiatalabb énem azért sokkal türelmetlenebb volt. Most más miatt húznám be a kéziféket, jó lenne sokkal inkább a jelenben lenni. Elég csak abba belegondolni, hogy készülünk egy évet egy koncertre, ami kettő óra, alig több, mint egy délutáni szundi a gyerekkel, és azt kívánom, bárcsak jobban el tudnám nyújtani. Próbálom minél inkább megélni, mivel sok stúdiómunkálat, próba és egyéb előkészület van. Mintha a koncert egy üstökös lenne, aminek a tervezgetése szintén része annak, hogy valamennyire lelassítsuk az időt.
Ismert személyként, aki ráadásul sokat van képernyőn, felteszem jóval hiúbb is az ember. Mennyire elégedett azzal a személlyel, aki visszanéz a tükörből?
Még apukám mondta annak idején, hogy olyat csináljál, amiről azt gondolod, 10 év múlva is szívesen néznéd. Ez nem hiúság, hanem a saját brandednek a megőrzése. Persze időnként nehéz, mert felöltözöl, elindulsz, készülnek rólad képek, de ez csak egy nap a többiből, és lehet, hogy pont ez a fotó lesz valamiért meghatározó. Vannak olyan képek, amik sokat keringtek rólam, és nagyon utáltam.
Elég sok külföldi példát lehet találni arra, hogy az ottani hírességek hogyan próbálják megállítani az idő kerekét. Mondjuk vegyük Jim Carrey esetét, aki annyira átszabatta az arcát, hogy lassan már a rajongói is alig ismernek rá. A hazai művészberkeken belül mennyire kirívó eset az, ha valaki így szeretné megőrizni a fiatalságát?
Ilyen szinten nem szoktam figyelni mások arcát, de nyilván ha valami el van túlozva, az úgyis a szemed elé kerül, ha máshol nem, a TikTok-on biztosan. Anyuval beszélgettünk arról nemrég, hogy a gravitáció és az anyagcsere lassulás mindenkire hat, illetve én mindig azt mondom, hogy megküzdöttem a saját ráncaimért, tehát az, hogy úgy nézek ki, ahogy kinézek, az az életem része. Ezt nem egy műtéttel kell helyrerakni, hanem az ember korától függetlenül keresni kell a mosolygós pillanatokat az életben.
Szokás mondani, hogy a férfiak a korral érnek, ami egyébként sok esetben tényleg így van, mivel van, aki középkorúként sokkal jobban néz ki, mint fiatalként.
Rám is ezt mondják, de amit én érzek ebből, az az, hogy a saját 20 éves énemet nem ismerem bizonyos szempontból. Biztos tapasztalta már, hogy visszaemlékezett, ahogy gyerekkorában játszott mondjuk a játszótéren, vissza tudott helyezkedni ebbe az emlékbe, álmodni vele, de én egy csomó helyzetben nem tudok visszakeveredni az akkori saját lelkiállapotomba, merthogy belülről is sokat változtam. Van egy mondás, miszerint 40 fölött az ember felelős a saját arcáért, és én hiszek abban, hogy ha ránézel valakire, az első benyomás igenis mond valamit, hogy milyen személyiséggel állsz szemben.
Azt hogy látja, hogy a férfiakkal szemben a nők esetében mintha sokkal kardinálisabb kérdés lenne a kor, akár a karrier szempontjából?
A nők a színpadi irodalomban alapvetően hátrányból indulnak, kevesebb szerepet írtak rájuk. Egyszerűen a férfi írók a saját lelkükkel foglalkoztak, női írókból meg nincs annyi, hogy megfelelő mennyiségű színdarab legyen. Itt dől föl inkább a mérleg, nem ott, hogy a nők hogyan élik meg ezt. Én azt látom, hogy a hirtelen váltásnál, amikor az ember szerepkört vált, kell húzni valamiféle összegzést. Amikor egyszer csak hősszerelmesből vagy táncos komikusból átváltasz apa szerepkörbe, az hozhat egyfajta mellőzöttség érzést. Ez úgy csapódhat le az emberben, mintha egyik napról a másikra arrébb lett volna rakva, és már ne lenne szükség rá annyira, de ez egyszerűen nem igaz, hanem most más tart ugyanannál a problémakörnél, aminél te 10-20 évvel ezelőtt. Ez időnként biztos nehéz, de én szerencsére valahogy mindig el tudtam slisszolni ez elől.
Ebben felteszem annak is nagy szerepe van, hogy több lábon áll.
Pontosan, nem egy szakmát űzök egyszerre. Nagyon sokáig a színházon volt a fő hangsúly és mellette csináltam a könnyűzenét, most meg csak egy színházi szerepem van, ami a saját választásom volt. Leginkább a zene, a dalszerzés által tudok ventilálni, ebben találom meg önmagamat. Tulajdonképpen mindannyian keressük önmagunkat akkor is, hogyha polgári foglalkozásunk van, szemléljük a világot és valamiféle összehasonlítást teszünk saját magunkkal szemben. Ez egyébként a színház esetében is elmondható, mivel már az egyfajta keresgélés, hogy megnézel egy darabot. És az, hogy nem otthon, egyedül nézel meg egy filmet, hanem a többiekkel együtt nevetsz és sírsz, ad egy olyan választ, hogy nem csak én érzek úgy, ahogy, és nem csak velem történik az, ami. Rájössz, hogy így működik a világ, ami egyfajta könnyebbséget ad a nehezebben elfogadható dolgokhoz.
Nagy a kontraszt a fiatalkori és a jelenlegi Bereczki Zoltán között?
Az ember 18-20 évesen lázad, fáklyával a kezében akarja megváltani a világot, és ebben az időszakban én is harcban álltam a világgal. Aztán szép lassan elkezdesz rájönni, hogy nem biztos, hogy a világot kell megváltoztatni, hanem lehet, hogy magadat. Először jön annak a gyötrődése, hogy így nem leszek igazán önmagam, pedig a fölösleges szélmalomharc helyett egyszerűen meg kell tanulnod szeretni minden szarával, mocskával és örök problémájával együtt a világot – jó sok Shakespeare-t meg Csehovot kell olvasni ehhez. Csak hogy átcsatoljak az arénás koncertre, el fogom énekelni a Chicagóból Billy Flynn dalát, és rá kellett döbbennem, hogy ugyan 1999-2000 körül játszottam ezt a darabot, még ma is itt áll a világ.
A világ ugyanis nem változik. Lehet, hogy a pozíciók, a helyzetek és a rálátás igen, de a sémák maradnak, mert az ember ugyanúgy fog működni. Hogyha elhisszük, hogy volt valamikor aranykor a világban, volt Atlantis, ahol jól éltek az emberek, volt olyan időszak, amikor csodálatos volt az emberiség, és ha ez csak egy példamese is, akkor is arról szólt, hogy elbuktunk. Egyszer csak valaki úgy érezte, hogy ide az aranyat, ide a hatalmat, ide az ideológiákat, és majd én megmondom egyedül, mi lesz a jó. Ez újra meg újra meg újra ismétlődik, és ebben az örvényben kell megpróbálni magunkat jól érezni. Erről szól valójában a kor, hogy ezeket a korszakaidat hogyan tudod megélni. Bolond lennék, hogyha most szaladnék fáklyával a kezemben falat bontani. Őrült, aki ezt csinálja.
Az hogyan érinti, hogy sokan máig a Lehetsz királlyal és a Kerek egésszel azonosítják?
Sting könyvében olvastam egyszer, ami elég hiteles megfogalmazása ennek a kérdésnek, hogy ezek a dalok megölik az új dalait egy előadónak. Olyan nincs, hogy minden dalodat ilyen sikeressé tudod tenni, és ha bármelyik előadót megkérdezzük, akinek van ekkora slágere, őszintén el fogja mondani, hogy volt olyan időszak, amikor gyűlölte a saját dalát. Kis időre megcsömörlesz mert hangosabb, mint a te hangod. Sokkal jobb szerzeményeim is vannak, de korral az ember belátja, hogy ezt el kell fogadni. Elfogadod, és azt mondod, hogy mivel szeretitek, ezeket is eljátsszuk és lassan visszaszeretünk beléjük.
Hál’ Istennek már túl vagyok ezen, de volt, hogy nem játszottam a Lehetsz királyt. Azt mondtam, engem nem érdekel, már eljöttem a színházból, ne hívjatok musicalszínésznek, nem akarom, hogy így emlékezzetek rám. Aztán kitaláltam egy blokkot a koncertekre, játékosan összehasonlítottam a saját dalaimat más szerzeményekkel, amibe belekerült a Lehetsz király is. Egy ideig vicces volt, szerették, de én meguntam. Most meg már ott tartok, hogy játsszuk el újra az egészet!
Lehetett arra számítani, hogy ekkorát fognak robbanni ezek a dalok?
Nem volt időm eldönteni, annyira hirtelen jött. Egyébként érdekes, hogy a Lehetsz királlyal és a Kerek egésszel is ugyanaz történt, és ezt érdemes tisztázni, mivel ma már egy picit más a világ. A Lehetsz király megjelenése előtt a Tháliában játszottuk a West Side Story című darabot, ami ugyanaz a Rómeó és Júlia történet, és nyugodtan hívhatjuk a musicalek királynőjének, mert elképesztően profi és a mai napig gyönyörű a zenéje. Aztán megérkezett a popzene, ami azért sokkal könnyebben emészthető, és nem értettem, miért kell kétszer ugyanazt a történetet eljátszani, amikor itt van egy csodálatos darab, meg itt van ez a popocska.
A Lehetsz király francia verziója ráadásul előbb lett sláger itthon, minthogy a darabot bemutattuk volna. Ez idő tájt én kiegészítettem a fizetésemet azzal, hogy zenei alapokat készítettem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy anno ha valaki ment fellépni, akkor úgynevezett fél playback alapot vitt magával, és arra énekelt rá. Valaki elhozta nekem ezt a dalt, hogy ehhez kéne alapot gyártanom. Nem voltam kitömve pénzzel, jól jött egy-egy kiegészítés, de erre azt mondtam, lehet, hogy nem csinálom meg, nem volt kedvem hozzá. Aztán elindult a próbafolyamat, átláttam az egész miliőt, ami a dalt körbevette, és egyszer csak megértettem, mi a szerepe a darabban, mi mit fogunk vele csinálni, mi lesz a koreográfia, milyen energiát hoz, így rájöttem, miért lett ilyen nagy sláger. Mire a premierre került sor, addigra én is azoknak a táborát erősítettem, akik megszerették.
A Kerek egésszel kapcsolatban is hasonlóan érez?
Hasonló történt a Kerek egész esetében is, akkoriban Benda Gergely volt a korai Universal igazgatója, aki végigkísérte a munkafolyamatokat, ahogy készült a lemez. Azt mondta, kell egy tuti dal, amivel elindulunk, és ami majd húzza magával a többit. Ez volt a Kerek egész, bár megvádoltak azzal, hogy a JLS-től loptam a dalt, megvettük az alapot. A legtöbb előadó úgy kezdte abban az időben, hogy úgynevezett publishing dallal jöttek ki – ma már feldolgozásnak hívnánk inkább. Mondtam Gergőnek, hogy tőlem ez viszonylag távol áll, és nem ilyen dalokat akarok, mire ő azt felelte, a show-ból neki most a bizniszt kell képviselnie, és higgyem el, hogy üstökösként fogja maga mögött húzni az album többi számát.
Mivel ez egy kész dal volt, nem nekem kellett megálmodnom a hangszerelés részét vagy a vokált, és nem történt meg az a hosszú procedúra sem, amíg a dalszöveg megszületik, amíg kikaparod magadból és kicsit kinyitod a lelked. Major Eszter megírta, picit dolgoztunk vele, hogy olyan legyen, ami hozzám is passzol, felénekeltem, ment a hangmérnökhöz, megkeverték, megjelentettük, majd elkezdtünk foglalkozni a lemez másik kilenc dalával. Pénteki napon jött ki a kislemez, és még aznap felhívtak a Juventusból, hogy mostantól napi ötször fog menni. Erről mindig Prince jut eszembe, aki szintén nem könnyen emészthető dalokat alkotott, de megcsinálta a Diamonds and Pearls-t, a Sevent, a Purple Raint, amik húzták az üstököst, aztán lehetett dolgozni bonyolultabbnál bonyolultabb dalokon. Ahhoz, hogy az ajtók kinyíljanak, szükség van egy faltörő kosra, ami csak megy elöl és töri az utat, ahogy az én esetemben a Kerek egész.
Az milyen üzenettel bír, hogy van egy fiatalabb generáció, ami csak most talált rá a Kerek egészre – ahogy az például a TikTok-on is látható?
Óriási élmény. Először megijedtem, hogy ciki vagyok, és el kellett telnie két-három egyetemi bulinak ahhoz, hogy elhiggyem, tényleg szeretik a dalaimat. A koncerteken a sarokból, a fal mögül lestem ki félve, hogy köpőcsővel fognak-e megsorozni, vagy tényleg arról van szó, hogy a következő generáció csak most fedezi fel a számaimat. Aztán rájöttem, hogy utóbbi. Pláne, miután meghallottam a „Szeretünk Zoli!” skandálást a koncerteken.
És tény, hogy minden, ami retró, kezd visszajönni a divatba, a Guns N’ Roses Paradise City-je például engem a mai napig lángba borít, vagy a Nirvanától a Smells Like Teen Spirit, de mondhatnánk millió és egy popdalt is. Michael Jacksonnak olyan, későbbi lemezeiről származó dalai jönnek elő a TikTokon, mint a 2 Bad, ami az egyik legnagyobb kedvencem. Ezek a számok most kezdenek el beérni 20-25 évvel később, hiszen a jelenlegi generáció valószínűleg még nem is élt akkor, amikor megjelentek. Őket már nem érdekli, hogy a rádió akkor mit játszott, mit választott ki a kiadó kislemezként, vagy hogy Jackson melyikre mondta azt, hogy ez lesz a következő klipes dala – a 2 Badhez például klip sincs. Sőt, a Ghost című zenés filmnek, ami Jackson sikereihez mérten egy sikertelenebb alkotás, most mégis jönnek elő a dalai, a koreográfiái. Elképesztően érdekes nézni, hogy ez a generáció hogyan válogat.
Úgy látja, lehet ma szabadon alkotni fiatal művészként?
Amikor én beszálltam ebbe bizniszbe a 2000-es évek elején – az első lemezem 1999-ben jelent meg –, akkor még a rádiós szerkesztőkön és a kiadókon keresztül juthattál el a közönséghez, de a mai fiatalok meg a YouTube-on és a TikTokon – az Instagram és a Facebook a legboomerebb dolog, már be se kapcsolják. Ha ezeken keresztül megtalálod a saját utadat, tényleg azt játszol, amit akarsz. A legjobb példa erre Desh, Young Fly, Bruno & Spacc, és a Carson Comától kezdve a Blahalouisianán át az Ivan & The Parazolig csomó előadó, és még csak a felszínt kapargattam. Ők mind úgy robbantak be, hogy egyből a saját közönségükhöz tudtak szólni a klubból, a YouTube-ról, és szépen kinőtték magukat. A politika ebbe nem tud beleszólni, de arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz azokkal a szövegekkel, amik a rendszer megdöntésére irányultak.
Mi történne velük?
10-15 évvel ezelőtt Majka is arról beszélt, hogy „Kellett az élettől egy nagy pofon”, a másik oldalon pedig a Wellhello azt énekelte, „Gyere, ugorj a nyakamba, hadd legyek veled szerelmes magamba”. Teljesen más volt ezeknek a zenekaroknak a megszólalása, a hangja, a lélekről szólt. Ma a mainstream pop előadók egyre bátrabban utcai harcosok, ebből a szempontból a politika igenis és nagyon helyesen meghatározza a művészetet, mert annak szabadon és brutálisan reflektálnia kell a közéletre. A lázadó fiatal új generációnak ez nagyon fontos, és majd ha minden elcsendesül, elmennek a hullámok és élhetőbb lesz ez az ország, akkor miről fognak énekelni? Megint arról, hogy gyerünk a Balatonra partra, fürödjünk egyet? Merthogy pár évvel ezelőtt még ez volt. Új hangok fognak megjelenni, olyanok, akik végre szabadságot akarnak, hiszen a zenére és a szabadságérzetre mindig is szükségünk lesz.
Mennyire dolga egyáltalán egy ismert személynek felszólalni közéleti ügyekben?
Mindig is azt gondoltam, hogy vannak olyanok, akiknek az a dolga, hogy hangosak legyenek. Vegyük Molnár Áront, aki a kezdetekkor nekem túl intenzív volt, de aztán mellé ért az a feszültség, amit ő már előre érzett. Hangolt magán, megérezte maga mögött az erőt és a dühös agresszióból cinikus humor lett, amitől felszabadultabbá vált, azzal együtt, hogy az energiaszintjéből sem adott le. Én a jelen állapotomban és az elmúlt 5-10 évben is úgy gondoltam, hogy inkább kívül tartom magam.
Mire fókuszál inkább?
Arról szeretek mesélni, hogy a Lepkegyűjtő Produkcióban – amely a saját alkotóműhelyünk – olyan produkciókat hozunk létre, amelyek sok mindent megmutatnak gondolkodásmódunkról, a kiállásunkról. Hozzánk szerződtek például Kolibriből politikai okokból tavaly távozni kényszerülő színészek, alkotók. Önerőből bemutattuk velük A piros esernyőt. Amely az elfogadásról, kiállásról, szabadságról is mesél.
Milyen jövőt képzelt volna el, ha nem így alakul a választás eredménye?
Megcsináltam volna a koncertet, egy éven belül eladom mindenemet, aztán amint kifutnak a szerződéseink, elmegyünk Spanyolországba. Mi ahhoz értünk, hogyan kell szabadon alkotni, és amikor a tao vagy a Covid után fél térdre ereszkedett a cég, akkor is fel tudtunk állni a nulláról. Nekünk rossz, mert örökre jött-mentek leszünk, de a gyerekeim már simán szocializálódnak. A 18 éves lányom eleve Spanyolországban tervez élni, ezért van egy angol felső- meg egy spanyol középfokú nyelvvizsgája. Nagy szükség is van a fiatalokra, mert ők ennek a kornak a Jézus Krisztusai, amivel egyébként egy nehéz keresztet is cipelnek, de ők a jövő.
(Bórítókép: Bereczki Zoltán 2026. április 1-én. Fotó: Tövissi Bence / Index)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Írta az index.hu
