Vihart kavart Wáberer György az ATV Egyenes Beszédnek adott április 30-i interjúja, amelyben elárulta, hogy a választás előtt százmillió forinttal támogatta a Tiszát. Aha, szóval Magyar Péter pártja sem különb? Az új kormány idején is az lesz, ami a Fidesz idején volt, hogy a nagy pénzembereknek van szavuk, a választópolgárok akarata meg háttérbe szorul?
Erre lépni kellett mindenképpen és Magyar Péter ismételten bebizonyította, hogy képes a gyors reagálásra, különösen meleg helyzetekben. Másnap reggel már közölte is a leendő miniszterelnök, hogy visszautalják a Wáberer Györgynek a százmillió forintot. Magyar érti, hogy a látszat van olyan fontos, mint a valóság. A Tisza ebben is más, mint az eddigi korszak volt, a Tisza-kormányt nem rángathatják majd egyes üzletemberek, üzeni ezzel a választást fölényesen megnyert pártelnök.
Ez mind nagyon szépen hangzik, csak ezzel a Wáberer-interjú által felvetett problematika és dilemma még nincs teljesen megoldva.
A modern politikában a választási kampányok megvívásához sok pénz kell. Jó lenne azt hinni, hogy az egyének mikroadományaiból össze tud gyűlni néhány milliárd forint, amellyel egy jó kampányt le lehet vezényelni, de éppen a Wáberer-adomány mutatja, hogy nem lehet. Bizony, kellenek nagyvállalkozók is, akiknek a pénze szükséges egy komoly ambíciókat dédelgető párt működtetéséhez és hatalomra jutásához. Visszatérve a Tisza Párthoz: ők az elmúlt két és fél évben nagyon sok gyűlést tartottak, ehhez kellett színpadtechnika, biztonsági őrök, a pártelnök utaztatásához autó kellett, sok üzemanyag és kellett pénz a plakátok finanszírozásához is, még hogyha azokból nem is volt sok. De a párt sikeres működéséhez szükség volt egy budapesti irodaházra, fizetett munkatársakra is. Mindehhez vegyük hozzá, hogy az országos listájuk és az egyéni országgyűlési képviselőjelöltjeik nyilvántartásba vételéig nem voltak jogosultak állami támogatásokra, a működésüket adományokból kellett fedezniük. Ha Magyar Péter május 1-jei ígéretének megfelelően a Tisza Párt valóban nyilvánosságra hozza az 500 ezer forint feletti támogatást biztosító személyek neveit, akkor bizony kiderülhet, hogy más üzletemberek vagy vagyonos emberek is hozzájárultak a Tisza Párt működéséhez. El kell higgyük, hogy a tehetősebb személyek, nagyobb vállalkozók önzetlenül támogatnak egy pártot és nem várnak semmit cserébe annak hatalomra jutása esetén? Életszerű ez, hogy a vagyonos emberek szimplán beérik Orbán Viktor bukásával és a Tisza-kormány idején majd nem nyernek zsíros közbeszerzési pályázatokat vagy más állam által kínált kedvezményeket?
Túl szép, hogy igaz legyen, vagy legalábbis túlságosan összetett a helyzet, hogy erre a kérdésre rögvest lelkes igennel lehessen válaszolni.
Nem egyedül magyarországi probléma, dilemma, hanem a kapitalista-polgári rendszerek sajátossága az üzleti világ és a politikai szféra kapcsolatrendszere. Amióta modern politika létezik nagytőkével, nagyra hízott vállalatokkal, sőt nemzetközi konszernekkel, határokon átnyúló tranzakciókkal, időről időre felvetődik – és olykor botrányokkal tűzdelt – az üzleti szféra és a politika viszonyrendszere, tipikusan az a probléma, hogy a nagypénzű üzletemberek, cégek igyekszenek befolyásolni a politikai döntéshozatalt és előnyöket, kedvezményeket kiharcolni saját maguk számára.
Tetszik vagy nem, a mai politikában egy kormány nem tud sikeres lenni csak a választópolgárok támogatásával. Az ország vezetőinek szüksége van a gazdasági élet szereplőinek – különösen a fontos vállalatok vezetőinek, tulajdonosainak – aktív közreműködésére. Kell, hogy pörögjön a gazdaság, kell, hogy a gazdaság szereplői minél jövedelmezőbbek legyenek, hogy abból az állam (a kormány) minél több adóbevételt tudjon beszedni és azt a társadalom közszükségleteire (pl. egészségügyi ellátás, tömegközlekedés, utak felújítása, szociális ellátás, oktatás) szétosztani. A 2026-os országgyűlési választások egyik tanulsága, ha éveken át nem növekszik érdemben a gazdaság, az képes olyan elégedetlenséget előállítani, amelybe még egy masszív, kétharmados kormányzati hatalom is belebukhat. Egy kormány tehát nem hagyhatja figyelmen kívül a gazdaság befolyásos szereplőinek a véleményét, még akkor sem, ha ez a választópolgárok kevésbé tehetős rétegeinek nem mindig tetszik, ugyanis olyan kép rajzolódik ki, hogy akinek több pénze van, annak több esélye van befolyásolni a politikát, vagyis – ahogy Wáberer György az Egyenes beszédben is elmondta – lehetősége nyílik informálisan találkozni az egyes miniszterekkel, sőt, akár a miniszterelnökkel is. Mégis, ennek ellenére minden józan kormány időről időre párbeszédet folytat gazdasági kamarákkal, érdekképviseletekkel,bankárokkal, üzletemberekkel, már csak azért is, mert nem árt, ha a gazdaságot szabályozni kívánó határozatok és döntések a realitásokra épülnek, ezeket a realitásokat viszont az érintettek ismerik a legjobban.
A gond akkor keletkezik, amikor a gazdasági szféra szereplőinek túlságosan nagy a befolyása a politikai döntésekre és háttérbe szorul a közérdek. Nálunk is az figyelhető meg, hogy a vállalatok nem igazán szeretnek sokat adózni és ilyenkor beindul a lobbizás, hogy minél kevesebb közterhet kelljen befizetni. Ez még önmagában érthető, az viszont már szereptúlértékelés, amikor határozottan elvárják a gazdasági szereplők a minél kisebb állami kiadás meglétét, hogy nekik minél jobb legyen. A neoliberális szemlélet által elvárt „karcsú állam” azzal tud járni, hogy kevesebb pénz jár az állami alkalmazottak fizetésére és/vagy piacosítják az állami közszolgáltatásokat és bizonyos vállalati érdekcsoportok nagyon jól járnak ezzel. Az USA-ban piacosították az egészségügyi társadalombiztosítást, csakhogy miközben a világ egyik legdrágább egészségügyi rendszerét alakították ki, a magánbiztosítók rendszerének magasak lettek a társadalmi költségei és az amerikai lakosság egészségügyi állapota a sok ráfordításhoz képest annyira nem mondható kedvezőnek. Egy jó kormánynak muszáj éles határvonalat húzni a közérdek érdekében, vagyis rá kell tudni szorítani a vállalatokat arra, hogy igenis fizessenek magasabb adót az ország közszükségletei költségeinek fedezése érdekében, cserébe viszont a vállalatok számára is biztosítja a magas szintű közszolgáltatásokat, kiszámítható gazdaságpolitikát folytat, csökkenti a bürokratikus terheiket és minimalizálja a korrupciót.
És ha már korrupció: kifejezetten kényes helyzet, ha olyan vállalatvezetők, cégtulajdonosok jutnak adókedvezményhez, nyernek el közbeszerzési pályázatokat, amelyek és akik annak idején anyagilag támogatták a leendő kormánypártot.
Ha nem vigyázunk, itt akár már át is csúszhatunk a büntetőjog területére, habár a vesztegetés, valamint egyes korrupciós és közbizalom elleni bűncselekmények elkövetési magatartásának bizonyítása gyakran nem egyszerű, mivel ezek a magatartások sokszor rejtetten, közvetetten vagy ráutaló formában valósulnak meg. Ám ha a korrupciót nem büntetőjogi, hanem hétköznapi értelemben használjuk, akkor ebben az esetben azt mondhatjuk, hogy megint a „csókosok” nyerik el az állami pályázatokat, csak most nem Mészáros Lőrincnek hívják majd a nyerteseket, hanem másnak. Csakhogy: mi van akkor, ha a kormánypártot korábban anyagilag támogató üzletember cége tényleg a legjobb ajánlatot adta be a tenderen? Ne nyerjen? Nyerjen az, aki ugyan nem vett részt pártfinanszírozásban, de kisebb a cége, és a szakemberei sem elég jók?
Nem könnyű igazságosnak lenni, a politika összetett világában meg pláne nem az. Magyar Péter miniszterelnökként meg fogja tapasztalni, nem volt igaza, amikor még ellenzéki vezetőként azt hangoztatta a gyűlésein, hogy a politika nem egy agysebészet. De az. Különösen akkor, ha az ember jól, helyesen és bölcsen akarja kormányozni az országot.
A szerző politikai elemző
Írta az atv.hu
