Egy „posztmodern” háború sikerét már nem elsősorban a sziklaszilárd katonai realitásokban mérik, ami szerint az USA Donald Trump legnagyobb dicsőségére brillírozik az iráni hadszíntéren. Hanem feltétel nélküli kapituláció és teljes fegyveres győzelem hiányában előtérbe kerültek olyan mutatók, mint az ellátásbiztonság, s hogy végső soron meddig fenntartható a hadműveleti tempó. Utóbbi szempontok szerint az USA már közel sem áll annyira jól.

A kérdés nem az, hogy bírja-e fegyverrel a konfliktust, hanem hogy ár-érték arányban tudja-e optimális szinten és kellő ideig folytatni azt – és hogy mi lesz utána. Totális győzelem hiányában a mérleg nyelve afelé billen, aki kevésbé szenvedi meg az ellenségeskedés folytatását, és ez a fél sok szempontból Irán.

A háború első három napjában a támadó USA és Izrael, valamint az Irán által célba vett öbölbeli országok annyi rakétát használtak el csapásmérésre és rakétavédelemre, amennyit a hadiiparnak több évbe kerülhet pótolni.

De az iráni drón- és rakétaindítások száma mostanra a tizedére esett. Így az amerikaiak offenzív műveletekhez – napi pár száz csapásméréshez – drága, precíziós eszközök helyett túlnyomórészt lényegesen olcsóbb, hagyományos és siklóbombákat tudnak használni. Míg az utóbbiak szinte korlátlanul állnak rendelkezésre, a precíziós eszközök száma vészesen megcsappant.