Huszonhat évesen a fejébe vette, hogy a munkahelyét odahagyva belevág a papírmerítés ősi, kétezer éves mesterségének önálló művelésébe. 1985-ben ez azért eléggé meredek ötletnek tűnhetett.

Csodapóknak néztek, az biztos, ki is nevettek. A Papíripari Vállalatnak tizennégy gyára volt akkor, én két főiskolai barátommal együtt szerettem volna dolgozni, így kerültünk épp a szentendreibe ifjú titánként – „ti tán tudtok kezdeni velük valamit”, értesültünk utóbb a kevéssé mitológiai fogalommagyarázatról.

De miért fogta menekülőre? „Nem ilyen lovat akart?”

A keresetemet jóformán elvitte az albérlet, miközben a folyamatos műszak mellett lényegében megszűnt a közösségi életem. Az sem esett jól, amikor az újításomat szabad szemmel alig látható összeggel honorálták. Unatkoztam a papírbálák között, hiányzott az értelmes, kreatív tevékenység. Láttam egy kisfilmet a bázeli papírmúzeumról, az aztán megpecsételte a sorsomat. Kutatni kezdtem a „fehér mívességről”, könyvtáraztam, információkat gyűjtöttem határon innen és túl, hogy legalább fejben elsajátítsam a mesterséget. A tanulmányaimat, a főiskolán megszerzett tudásomat persze vétek lett volna mindenestül kihajítani. A gyárigazgató szerencsére megengedte, hogy a munkaidő végeztével kedvemre kísérletezgessek. De túl sokat én soha nem elmélkedtem, mentem előre határozottan, mint a tank.

Vincze László

HVG / Reviczky Zsolt

Azt a sorsfordító bázeli múzeumot később meglátogatta?

Igen, többször is. Dolgozott ott egy 56-os menekült, neki köszönhetően bejárhattam az épületet a pincétől a padlásig. Sőt a múzeum boltjában pár éven keresztül árulták is a mi apró ajándéktárgyainkat, könyvjelzőt, ilyesmit.

A tudásvágyat, az állhatatosságot otthonról hozta?

Édesanyám az elsődleges igazodási pont az életemben, megbízhatóságra, hitelességre, a környezetem iránti érzékenységre, segítőkészségre nevelt. Nincs olyan nap, hogy ne említeném meg őt. De Boldizsár János matematikatanárom is kitörölhetetlen nyomot hagyott rajtam, a szertornára is ő vett rá, igazán rám fért, amilyen csenevész, vézna kamasz voltam. 88 évesen hagyta abba a tanítást, most már 94 éves, de ma is hetente beszélünk vagy fél órát, sőt találkozunk is, felveszem őt Putnokon, és együtt megyünk a kazincbarcikai osztálytalálkozókra.

Mint mondta, évekbe telt, míg megalkotta a szükséges eszközöket, és megszületett a portéka. Azzal hogyan haladt tovább?