Kicsit sem logikus, de még az energiaválság ellenére is ingázunk, mint az őrültek

A 21. század első negyedét egyre inkább a válságok egymásra torlódó sorozataként írjuk le, hiszen évek óta a COVID-világjárvány, a háborúk, a gazdasági megingások és az egyre súlyosbodó környezeti terhelés alakítják a mindennapjainkat. Hiszen a geopolitikai feszültségek, különösen az energiapiacokat érintő konfliktusok, már nem pusztán államok önös diplomáciai vagy katonai kérdései, hanem közvetlenül hatnak az emberek mindennapi életére is.

Az energiaellátás bizonytalansága, az árak emelkedése és az ellátási láncok akadozása ugyanis ismét egy olyan helyzetet teremtett, amelyben a korábban magától értetődőnek vett rendszerek, például a folyamatos mobilitás vagy a hagyományos munkavégzés hirtelen megkérdőjeleződnek. Ebben a közegben válik különösen égetővé ismételten az a kérdés, hogy mégis miért ragaszkodunk még mindig olyan munkaszervezési modellekhez, amelyek egy jelentősen eltérő, stabilabb és kiszámíthatóbb világra lettek még évtizedekkel ezelőtt kitalálva?

A távmunka lehet a válasz az energiaválságra

A jelenlegi energiaválság egyik leglátványosabb példája erre Egyiptom fővárosa, Kairó, ahol este kilenckor szó szerint elsötétül a korábban mindig nyüzsgő város. Az üzletek, az éttermek és a kávézók bezárnak, a közvilágítás visszafogottabbá válik, mindez azért, hogy mérsékeljék az energiaterhelést, amelyet a Perzsa-öböl térségében zajló konfliktusok idéztek elő. Az intézkedések azonban nemcsak gazdasági, hanem társadalmi szinten is komoly változást hoznak, ugyanis egy olyan kultúrában, ahol az esti közösségi élet hagyományosan fontos szerepet játszik, a kényszerű korlátozások újfajta alkalmazkodást követelnek meg. A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy egyes vidéki területeken már üzemanyaghiányról számolnak be, ami arra utal, hogy a mostani válság nem egy rövid távú jelenség.

Az energiakrízis persze nem korlátozódik egyetlen régióra, hiszen Afrika és Ázsia több országa is már most olyan intézkedéseket vezetett be, amelyek Európában még csak javaslat szintjén léteznek. Egyiptomban például kötelezővé tették a heti egyszeri otthoni munkavégzést, Srí Lankán plusz szabadnapot adnak egyes munkavállalóknak, a Fülöp-szigeteken a közszférában négynapos munkahétre álltak át, Bangladesben pedig egyetemi campusokat zártak be a válság miatt. Máshol sokkal inkább az üzemanyag-felhasználást korlátozzák vagy időszakos áramszüneteket vezetnek be, amik azt mutatják, hogy a világ nem is egy kis része már most kénytelen radikálisan újragondolni az erőforrások felhasználását.

Európa ugyan egyelőre kevésbé érzi ezt a fajta közvetlen hiányt, de a helyzet korántsem megnyugtató. Már az Európai Unió energiaügyi vezetése is figyelmeztetett arra, hogy a kontinens „nagyon súlyos helyzettel” néz szembe, amelynek nincs egyértelműen kijelölhető vége. A Nemzetközi Energiaügynökség ajánlásai között így már szerepel a távmunka ösztönzése, a közlekedés visszafogása és az energiafogyasztás csökkentése is. Ennek részeként az EU most egy olyan kezdeményezést készít elő, amely bár nem kötelező érvényű, kifejezetten a távmunkát népszerűsítené, mint az energiaválság enyhítésének egyik fontos eszközét.

Nem tekintenek rá valós alternatívaként

Mindez azonban ismerős mintázatot követ. A döntéshozók retorikájában a távmunka ugyanis a koronavírus-járványhoz hasonlóan ismét csupán rendkívüli intézkedésként jelenik meg, amelyet csak krízishelyzetben indokolt alkalmazni. Csak míg a Covid–19-járvány idején a cél a fertőzési görbe ellaposítása volt, most az energiafogyasztás csökkentése a cél. A párhuzam ennek ellenére szembetűnő, hiszen a rendszer láthatóan csak akkor hajlandó alkalmazkodni, amikor már nincs más választás.

Ez a válságüzemmód azonban hosszú távon torz képet alakít ki a rugalmas munkavégzésről, mintha az kizárólag csak egy kényszermegoldás lenne, nem pedig egy alapvetően is életképes alternatíva.

Eközben azonban a globális gazdaság egyre összetettebb nyomás alá kerül. A háborúk hatására megjelenő stagfláció, vagyis az infláció és a gazdasági növekedés hiányának együttes jelenléte mellett a nemzetközi kereskedelem lassulása és a környezeti terhelés növekedése is arra kényszerít bennünket, hogy újragondoljuk a munkaszervezés alapjait. Már csak amiatt is, mert egyre nehezebb megindokolni, hogy mégis miért ragaszkodunk még mindig olyan modellekhez, amelyek jelentős energiafelhasználással járnak, miközben léteznek más, már tesztelt és működő alternatívák is.

A valóság ezzel szemben mégis az, hogy a vállalatok és az intézmények jelentős része továbbra is az irodákba kényszeríti a dolgozókat. A közbeszéd részben emiatt is erősen megosztottá vált, hiszen miközben egyes cégek egyre rugalmasabb megoldásokat keresnek, mások szigorú, kötelező bejárási politikát folytatnak. Az sem ritka már, hogy a kötelező jelenlétet burkolt létszámleépítési eszközként használják, hiszen sok munkavállaló inkább felmond, mintsem feladja a korábban megszokott rugalmasságot és a távmunka lehetőségét. Emellett az is sok helyen jellemző, hogy a cégek csak korlátozottan engedélyezik az otthoni munkavégzést és például a hét elejét vagy végét kizárják a home office napok köréből, mivel azt szerintük sokan egy hosszú hétvégeként kezelik ahelyett, hogy valós munkát végeznének. Persze mint tudjuk, a munkának a legtöbb esetben van eredménye, így az ekképp gondoló munkavállalókat is meglehetősen könnyű lehetne kiszűrni…

A bizalmatlanság persze mélyen gyökerezik a rendszerben. Sok vállalat egyenesen úgynevezett megfigyelőszoftvereket alkalmaz, amelyek billentyűleütéseket figyelnek, képernyőképeket készítenek a munkavállaló tevékenységéről vagy akár e-maileket is elemeznek, ami csak tovább erősíti azt a tényt, hogy a távmunka továbbra sem egy valódi alternatíva, hanem csupán ideiglenes engedmény vagy éppen kényszerintézkedés.

Nem okoz visszaesést, mégsem kérnek belőle

Pedig a kutatások mást mutatnak, sőt a Stanford Egyetem közgazdásza, Nick Bloom szerint a hibrid munkavégzés mára már egy teljesen új normává vált. Az Egyesült Államokban a fizetett munkanapok közel harmadát teszi ki, ami jelentős növekedés a járvány előtti időszakhoz képest, és mindez ráadásul nem is járt gazdasági visszaeséssel – írja a The Conversation. Európában is egyre több vállalat kísérletezik rugalmas modellekkel, például rövidebb munkahéttel vagy helyfüggetlen munkavégzéssel.

Ahhoz azonban, hogy ez a modell valóban működjön, nem elegendő a részleges alkalmazkodás, hanem szükség van egy olyan szemléletváltásra, amely nemcsak technológiai, hanem szervezeti és kulturális szinten is újragondolja a munkát. Az Európai Unióban szerencsére már megindult egy ilyen folyamat és jelenleg is konzultációk zajlanak a „kikapcsolódáshoz” vagy ahogyan még nevezik, az „internetes lekapcsolódáshoz” való jog bevezetéséről és a tisztességes távmunka feltételeiről. Ugyanakkor a jelenlegi szabályozás még mindig egy merev és lineáris munkarendre épül, amely egy másik korszak logikáját tükrözi.

A legnagyobb probléma talán mégis az, hogy a változás még mindig nem tudatos stratégia, hanem csupán kényszerreakciók sora. A kormányok és vállalatok gyakran még minidig csak akkor nyúlnak a rugalmas megoldásokhoz, amikor a válság már elkerülhetetlen. Pedig az adatok azt mutatják, hogy a távmunka – különösen önkéntes alapon – javítja a munkavállalók jólétét, és számos esetben hatékonyabbá is teszi a működést. Erre azonban még úgy tűnik, egy kicsit várnunk kell.

(Borítókép: Képünk illusztráció! Fotó: Cultura Creative / Getty Images)