(Interjúnk a választás előtti hetekben készült – a szerk.)

Milyen volt Kazahsztánban dolgozni a Szovjetunió felbomlása idején?

Üresek voltak a boltok, élelmiszert sem nagyon lehetett kapni. Két évig voltam vezérigazgató-helyettes, azzal kellett próbálkoznom, hogy az ott kitermelt olajat hazahozzam. De ezt csővezetéken nem lehetett, az oroszok nem engedték, a vonattal meg az volt a baj, hogy ebben az időben egész szerelvények tűntek el mozdonyvezetőstül Oroszországban. Helyben kellett tehát valamit tenni.

Elmentem a finomítóba, de ők csak pakurával tudtak fizetni. A közeli halgazdaságban pakurával fűtöttek, ott halat és vörös kaviárt adtak érte. Ezzel eljutottam egy konzervgyárba, ahol konzervvel fizettek, a következő állomás egy tévégyár volt, ahol csak selejtes televíziókat tudtak felajánlani. Egy másik vállalatnál megvették ezeket – a dolgozók megjavíttatták a készülékeket –, végül legalább húsz stáció révén eljutottam oda, hogy kaptunk teherautót, amivel szállítani tudtuk az olajat. Persze közben inni kellett az üzletfelekkel, ez a két év komoly támadást jelentett a májam számára. De a partnerek betartották, amit ígértek, még akkor is, ha előző este annyit ittak, hogy a nevükre sem emlékeztek.

Két év után kiderült, nem lesz leányvállalat, így hazajöttem a Molhoz, ahol viszont előny volt, hogy mindenki ismerte a „kazah gyereket”.

Ilyen kalandok után is visszahúzza a szíve Hajdúszoboszlóra?

Mindennap Hajdúszoboszlóról jártam dolgozni, a Molban – beleértve a sofőröket is – én vezettem a legtöbbet, havi 10–12 ezer kilométert. Mind a két állásról úgy gondoltam, csak átmeneti lesz. Azután mégis 13 évig tartott ez a szakasz. 2012-ben azért kellett távoznom, mert úgy véltem, a tervezett átalakítás nem lesz működőképes, a cégnél pedig meg kellett szabadulni azoktól a befolyásos vezetőktől, akik nem támogatták a reformokat.

Hogyan lett a Fidesz idején helyettes államtitkár, és miért tartott rövid ideig?