David Szalay: Test (részlet)

Velük szemben, a másik lakásban él egy nő. Nem sokkal azután, hogy Istvánék beköltöztek, megkérdezte István anyjától, lehet-e, hogy a fiú néha segítsen neki a bevásárlásban.

– Mit kéne csinálnom? – kérdezte István, amikor az anyja előhozta a dolgot.

– Azt kéri, hogy menj le vele a boltba, és segítsd felcipelni az emeletre, amit vásárolt.

– Nem akarom.

– Ő is sokat segített nekünk – mondta István anyja.

– Nem csinálom.

– Már mondtam neki, hogy jó.

– Ezt mondtad neki?

– Igen.

– De miért?

– Ő is sokat segített nekünk – ismétli meg az anyja. – A férjének meg valamilyen szívbaja van. Nem fogok itt leállni vitatkozni veled.

Attól fogva István hetente egyszer-kétszer elmegy a nővel a boltba, és segít neki hazavinni, amit vásárolt.

Mikor hazaér az iskolából, ledobja a hátizsákját a padlóra, megint kimegy a lakásból, és bekopog a szemben lévőbe.

A nő nyit ajtót, és kéri, hogy várjon egy percet. István vár, a fején kapucni, fejhallgató, lebámul a lépcsősorra és a lépcsőfordulóra, ahol egy sor cserepes növény áll az ablak előtt. Furán illesztették be az ablakot, az alja leér az emelet szintje alá.

– Mehetünk – mondja a nő, és bezárja a lakást.

Kalap, kabát van rajta, együtt indulnak el lefelé a betonlépcsőn.

– Hideg van odakint? – kérdezi lefelé menet.

Istvánnak le kell vennie a fejhallgatóját, hogy hallja.

– Hideg van odakint? – kérdezi másodszor is.

– Aha – mondja István.

Kerülgetik a tócsákat az egyenetlen járdán, és várakoznak a közlekedési lámpánál.

A bolt vakítóan világosnak tűnik a téli utca sötétje után.

A nő kiszabadítja a haját a kalapból, és meglazítja a sálját.

István megy utána a bevásárlókocsival, a nő belerakosgatja az árut.

Nem beszélgetnek.

Utána visszamennek a házukhoz, és föl a lépcsőn. Lift nélküli ház, és a negyediken laknak.

– Nagyon erős vagy – mondja a nő, míg István leteszi a nehéz holmit a konyhaasztalra.

Nem tudja, mit válaszoljon erre.

Csak bólint, mire a nő megkérdezi, nem kér-e egy kis somlói galuskát. Mikor hazaérnek, néha megkínálja ennivalóval, általában édességgel, mondjuk somlóival.

– Aha, jó lesz – mondja István.

– Akkor ülj le.

István leül az asztalhoz.

A nő kiveszi a somlóit a hűtőből, és jó nagy adagot szed Istvánnak egy üvegtálkába, aztán leteszi elé egy kanál kíséretében.

– Kösz – mondja István.

Amíg eszik, a nő elpakolja, amit vásároltak.

István lassan rájön, hogy a nő mintha vonzódna hozzá, vagy mi. Amitől zavarba jön, de valamennyire tetszik is neki a dolog, noha ő nem érez semmiféle vonzalmat.

Semmit sem érez iránta.

Csak egy ilyen öreg nő, talán még az anyjánál is idősebb.

Mintha nem is létezne.

– Milyen? – kérdezi a nő, miközben rakodik.

– Finom – mondja István.

Gyorsan megeszi, részben mert ízlik neki, részben mert szeretne olyan hamar kiszabadulni innen, amilyen hamar csak lehet.

Mikor befejezi, feláll, a szék lába hangosan csikorog a padlón.

– Ez is megvan – mondja.

– Megcsókolhatlak? – kérdi a nő.

Ott áll Istvánnal szemben.

A kérdés annyira meglepi, hogy István azt se tudja, mit mondjon.

Illetve még azt sem érti, mire gondol a nő.

Mikor nem szólal meg, a nő szájon csókolja. Semmi az egész – a száját egy pillanatig épp hogy odaérinti az övéhez.

– Bocsáss meg – mondja Istvánnak rögtön utána.

Ő csak áll egy helyben.

– Szerintem most már indulj.

István továbbra se mukkan meg, csak kimegy, át a lépcsőfordulón, és belép az anyja lakásába.

––––

Az osztályban ég a villany, neoncsövek a plafonon, átlátszó, szögletes műanyag búrában. A búrák alján jó sok döglött légy – apró, elmosódó pöttyök, néha ezeket bámulja, míg a tanár beszél. Csak néhányan hajlandók úgy tenni, mintha figyelnének a tanárra, aki egy könyvből olvas fel. „Bár a rátermett kifejezés alatt a köznyelvben gyakran olyan minőséget értenek, mely az egyed túlélését segíti – erre utal a »rátermettebb túlélése« kifejezés –, a modern evolúciós elméletben a rátermettség fogalma az egyed szaporodási sikerességére összpontosít. Ha egy egyed csak feleannyi ideig él, mint fajának többi egyede, de kétszer annyi felnőttkort elérő utódot hoz létre, mint társai, akkor génjei a következő nemzedék felnőtt populációjában gyakoribbak lesznek.” Aznap ez az utolsó órájuk.

Azután gyalog hazamegy.

Kettesével veszi a lépcsőfokokat. Egyszer csak ott áll előtte a nő, a kezében kicsi, műanyag locsolókanna. A növényeket öntözi a két emelet közti lépcsőfordulóban. Azóta nem találkozott vele, hogy utoljára elmentek bevásárolni, és utána csókolóztak.

– Helló, István – köszön a nő, de nem hagyja abba az öntözést.

– Helló.

Csak áll, pár lépcsőfokkal lejjebb, mint a nő, egy kicsit még liheg. Az újbóli találkozás miatt még furcsábbnak érzi, hogy tényleg megcsókolta.

A nő megkérdezi, el tudja-e kísérni a boltba.

– Oké – feleli István.

Mint mindig, bevásárlás közben most sem beszélgetnek egymással.

Csak amikor már visszaérnek a lakásba, akkor szólal meg a nő:

– Ne haragudj a múltkoriért.

Istvánt meglepi, hogy ilyet hall tőle. Úgy hangzik, mintha a nő csinált volna valamit vele, pedig benne úgy él az egész, hogy közösen csinálták.

– Semmi baj.

– Tényleg? – kérdi a nő.

István nem tudja, mit is kellene mondania.

Hallgat.

– Elmondtad valakinek? – kérdi a nő.

– Nem.

Nem mondta el senkinek. Nincs is senki, akinek elmondhatná. De ha mégis, akkor is mit mondhatna? Hogy megcsókolt valakit, aki olyan ronda és öreg, mint ez a nő?

––––

Legközelebb, mikor visszaérnek a boltból, és a nő megkérdezi, kér-e egy kis somlóit, István habozik, majd azt feleli:

– Aha, kérek.

A nő szól, hogy üljön le, és elé tesz egy tálat, kiskanalat meg egy összehajtogatott papírszalvétát.

– Köszönöm.

Amíg eszik, a nő elpakolja, amit vásárolt.

István épp csak feláll az asztaltól, és megtörli a száját a papírszalvétával, mikor megszólal a nő:

– Szabad?

Nyilvánvaló, mire gondol.

– Oké – felel István pár másodperc múltán. Nem tudja, miért mondja. Úgy látszik, valamelyik része mégis akarja.

A nő ajka egy pillanatra az övéhez ér, ugyanúgy, mint először.

– Köszönöm – mondja a nő, de nem néz Istvánra.

– Oké.

A nő továbbra sem néz rá, csak várja, hogy menjen már.

Mikor István felfogja, mire vár a nő, kimegy, át a lépcsőfordulón, és belép az anyja lakásába.

Ezután minden alkalommal csókot váltanak. Részévé válik a közös bevásárlásoknak. A nő megkínálja ennivalóval, utána egy pillanatra hozzáérinti az ajkát Istvánéhoz, majd István távozik.

––––

Egyszer a nő azt ajánlja, üljenek át a kanapéra.

István még nem járt a nappalijában. Nemigen fogja fel, mi van benne, csak annyit lát, hogy a helyiség túlsó végén van egy erkély, ugyanúgy, ahogy náluk, az anyja lakásában, zöld színű, fémszálas üvegtáblákkal.

Leülnek a kanapéra.

– Csókolóztál már igazából? – kérdezi a nő.

István zavarban érzi magát, hogy még nem, ezért inkább úgy tesz, mintha nem értené a kérdést. Mindenesetre hallgat.

– Akarsz velem igazán csókolózni?

– Jó.

A szíve váratlanul elkezd kalapálni.

– Biztos?

István csak bólint.

Hallja az óraketyegést.

A nő odaérinti az ajkát az ajkához, ahogy már a konyhában is jó párszor, csak most nem veszi el, hanem ott tartja, és erősebben szorítja oda Istvánéhoz.

Valahogy kényelmetlen szögben sikerült egymás felé fordulniuk, egy kicsit változtatnak a pozíciójukon.

A nő megint István ajkára teszi a magáét, és ezúttal ki is nyitja a száját, István megérzi a nő nyelvét a saját ajkán, majd ő is szétnyitja a száját, a nő nyelve pedig belecsúszik.

István behunyja a szemét, hogy ne kelljen látnia a nőt, hogy csak az ajkát érezze, meg a nyelvét a saját szájában.

– Jólesett? – kérdi a nő.

István bólint.

– Akarod még egyszer?

– Oké.

Megint csinálják, s amíg a csók tart, a nő keze végigsimít István merevedésén, ami böki a nadrágját.

Maga is alig vette észre, hogy erekciója támadt, míg a nő keze véletlenül végig nem simított rajta.

A következő pillanatban érzi, hogy a nő teste megfeszül.

Zavarában elhúzódik tőle.

– Mi az? – kérdi a nő, és próbálja megfogni István kezét.

István ekkorra már talpra állt.

– Mi az? – kérdezi még egyszer. – Nincs semmi baj.

De van, gondolja István, míg lenéz a nőre.

Undorítja ez a nő. Szó nélkül otthagyja.

Lemegy a lépcsőn, ki a házból, és csaknem egy óra hosszat járkál, anélkül hogy tudná, tulajdonképpen hol is van, vagy hová megy.

Mikor visszaér, a nő a lépcsőfordulóban várja.

– Valami bajod van? – kérdi.

– Nincs – mondja István.

David Szalay: Test
Fordította: Barabás András
Libri, 2026, 5999 Ft

Írta a telex.hu