2025. január 11. szombat. 10:12
Terentius óta tudjuk, hogy a könyveknek megvan a maguk sorsa. Hozzátehetjük, hogy a díjaknak is. Az alábbi történet legalábbis ezt példázza.
Az ötvenes évek elején egy tizennyolc év körüli fiú került a budapesti Fodor József Tbc Gyógyintézet egyik osztályára. Gerincgyulladásos betegsége tbc-t okozott. Korábban, több éven keresztül fűzőt viselt, majd gipszágyban feküdt, de állapota egyre romlott. Alsó végtagjai megbénultak, sem székletét, sem vizeletét nem tudta tartani. Reménytelennek ítélt állapotban vitték be a szóban forgó gyógyintézetbe, mert másutt már nem vállalták a kezelését. Abban az időben a csontízületi, főleg a gerincfolyamatban szenvedő tbc-s betegeket általában „konzervatív” módszerekkel kezelték. Ralph Kaufmann amerikai pszichiáter ezt a kezelési módot, a betegek kórlapjának tanulmányozása alapján, „rettenetes olvasmánynak” minősítette, amikor a betegek a gipsz alatt várakoznak, és minden röntgenvizsgálat csak előrehaladó, egyre fokozódó lebomlást mutat. Ilyen sorsú betegekkel abban az időben gyakran találkozhattak az orvosok. Látva a fiú állapotát, csakis műtéti megoldásra gondolhatott a gyógyintézet igazgató főorvosa. Kitakarították a csigolyák tbc-s gócát, az elülső behatolásból egyidejűleg felszabadították a gerincvelőt, és stabilizálták a gerincoszlopot. A fiú megfelelő, tbc elleni gyógyszereket kapott. Állapota fokozatosan javult, olyannyira, hogy néhány évvel a műtét után már hasznos állampolgárnak érezhette magát. Sőt, részt vett az 1956-os forradalomban. Ebbeli aktív ténykedéséért azonban letartóztatták, és nem úszta meg a börtönt.
Édesanyja, aki szintén orvos volt, mindent elkövetett, hogy kiszabadítsa a fiát. Fűnek-fának lobogtatta a korábbi zárójelentéseket, hogy a fiú milyen súlyos állapotban volt, és a betegsége bármikor kiújulhat. Annyit elért, hogy a fiát áthelyezték a rabkórházba. Az ottani orvosok a Fodor-gyógyintézet igazgató főorvosát hívták a konzíliumhoz, aki elmagyarázta, hogy a tbc-s betegség miatt milyen veszély fenyegeti a fiút. Előfordulhat az is, hogy újból megbénul. Hogyan kezelnek majd a rabkórházban egy bénult, székletét és vizeletét tartani nem tudó beteget? – tette fel a kérdést. Ha ez bekövetkezne, milyen felelősséggel kellene szembe nézniük. Az érvelés meggyőzően hatott! A főorvosnak sikerült elérnie, hogy – bizonyos feltételekkel – szabadlábra helyezték a fiút. Múltak az évek, és a beteg annyira rendbejött, hogy régi szenvedélyéhez, a motorozáshoz térhetett vissza. Részt vett a pécsi, gyorsasági motoros bajnokságon, ahol egy vázát kapott, és hozzá egy szalagot. Nem sokkal a bajnokság után megjelent a főorvosnál, és azt mondta: „Doktor úr, ezt maga nyerte!” És átadta a vázát és a szalagot. A főorvos sokáig őrizte ezt a tárgyi emléket, és arra gondolt: ezért is érdemes orvosnak lenni!
„Az orvos tevékenységében, a gyógyításban van olyan tényező, amit nem lehet megtanulni, aminek nincs neve, csak hatása, s ezért a gyógyítás nem csupán tudomány, hanem művészet is” – vallotta a Kossuth-díjas radiológus, Zsebők Zoltán. Hasonlóképpen vélekedett Diósszilágyi Sámuel tüdő- és belgyógyász is, akiről kórházat neveztek el Makón: „Az orvosi hivatás szent, mint a papé, talán még ennél is szentebb. Ebből következik, hogy hivatásunk nem üzlet, hanem művészet.” Ugyanő másutt így fogalmazott: „Gyógyítani a legszebb érzés a világon. És a betegünket meggyógyítani a sikernek olyan érzése, amiről a külvilágnak fogalma sem lehet. Ezt csak mi orvosok magunk érezzük a maga teljességében.”
A szerző újságíró
