Akkor nem gondoltam volna, hogy lesz az életemnek egy olyan szakasza, amikor gyakran mászom meg a Bauhaus-épület első emeletére vezető lépcsőket. Ott volt ugyanis a Lyukasóra című irodalmi folyóirat szerkesztősége.
Soha nem szoktam meg igazából azt, hogy főnök, főszerkesztő vagyok. Ugyanúgy éltem, mint amikor még nem voltam az, meg amikor már nem voltam főszerkesztő. A főszerkesztői szoba nagy volt. Íróasztal, intarziás dohányzóasztal bőrfotelekkel, szemben velük összecsukható székek tucatjai. Ezek arra kellettek, hogy amikor nagy, szerkesztőségi összejövetel van, a szerkesztőbizottság tagjai ülőhelyhez jussanak. Nem volt túl gyakran ilyen gyűlés, félévenként talán.
A bejárati ajtóval szemben, egy külön, kisebb szobában kapott helyet az általam ismert titkárnők közül a legkitűnőbb, dr. Vígh Józsefné, Ica néni. A tündéri asszony mindenről tudott, ami az utóbbi fél évszázadban a magyar irodalomban történt. Egészen Ady Endrééig nyúltak vissza kapcsolatai, jó viszonyt ápolt Dénes Zsófiával, az egykori múzsával és annak férjével, Szalatnyai Szepi festőművésszel. Engem az ilyen távoli ügyek nem nagyon foglalkoztattak. Annál inkább valami egészen különös érzés kerített hatalmába, amikor Ica néni arról beszélt, hogy micsoda remek alak volt Tersánszky Józsi Jenő. Na, ilyenkor nagyon figyeltem, mert ő volt az az író, akire feltétel nélkül felnéztem. Gyakori vendég volt Tersánszky az egykori kultuszminisztériumban vagy annak csatolt intézményeiben, ahol Ica néni az éppen hivatalban lévő kultúrkorifeusok titkárságait vezette. Bölöni Györgyét és Tóth Dezsőét például. Gyanítható, sőt, némely esetben biztosan tudható, hogy Ica néni szava súlyosabb volt, mint az előtérben tündöklő vezetőké. A magyar irodalom nagyjai ezért sokszor inkább vele beszéltek, mint elöljáróival. Így volt ez Tersánszky Józsi Jenővel is. Valamit elintézett neki Ica néni a hivatalban, és az író hálája kifejezéseképpen a miniszteri titkárságon nekiállt furulyázni. Szép dallamokat tekert ott körénk, emlékezett Ica néni, de ez még mind semmi, képzelje el, Pali, húzódott a szeme mosolyra, képzelje el, egyszer csak Tersánszky felugrott, és furulyázás közben seggbe rúgta magát. Hát, hogyan? – néztem, nagyon egyszerűen, ugrott, hátra csapta a sarkait, aztán visszaállt a kezdő helyzetébe. Próbálja ki! Így rúgtam fenéken magam a Lyukasóra szerkesztőségében. Ugye, hogy nem nehéz, nevetett az idős hölgy, büszke vagyok magára, senki nem merte még megtenni ezt a mutatványt, pedig már sokaknak elmeséltem.
Főszerkesztőségem egy igen kellemetlen élménye is ezekre az időkre tehető. A fogadóórákon sorra jöttek be hozzám a költők meg az írók. Ica néninél kellett bejelentkezniük, ő adott időpontot nekik. Jöttek mindenfélék, jók is, dilettánsak is. Leginkább fiatalok. A nagy öregek természetesen nem járkáltak az ilyen összejövetelekre. Egyszer egy akkor is, most is divatos, nem éppen jó hírű költőnő hozott verseket. Elkövettem azt a hibát, hogy kettőnkre csuktam a szobám műbőr párnás ajtaját. Amikor kikísértem az ifjú művésznőt, rámvillant Ica néni szeme, Pali, ez nagyon rossz húzás volt. Nem értettem. Lesz még magának ebből baja, nézett az elsuhanó költőnő után. Minek csukta magukra az ajtót? Miért, mi van abban, nem csináltunk semmit. Azt maga csak hiszi, készüljön fel a nagy botrányokra.
Ha igazán nagy perpatvar nem is, jó néhány kellemetlen ügy azért valóban bekövetkezett. Ica néninek igaza lett, a költőnő elhírelte, hogy csukott ajtók mögött tanácskoztunk, ráadásul néhány verse meg is jelent a következő Lyukasórában. Nem tudni pontosan, miket mesélt pályatársainak, jónéhány kikosarazott, mármint fogalmazásaikat közlésre érdemtelennek minősített szerző megharagudott rám. Persze velünk nem négyszemközt társalogtál, persze, mert én fiú vagyok, persze, ki tudja, mit történt ott az ajtó mögött.
Nem magyaráztam el, hogy semmi. Néhány hónap után az esetről már senki nem beszélt. Azt az ajtót egyébként soha többé nem csuktam be.
