Mostanra az internet minden sarkán terjednek az érzelmekkel fűtött kommentek és vélemények, így látható módon nem egyszerű tisztán tartani a fogalmakat. Őszinte meglepetésemre még az olyan kifejezések alatt sem ugyanazt értik az emberek, mint amilyen a diktatúra. Ma viszont egy másik, sokkal aktuálisabb kifejezésre és annak helytelen használatára szeretném felhívni a figyelmet, mert ezt a bélyeget én is gyakran megkapom igaztalanul, ugyanakkor az előttünk álló jövő szempontjából különös jelentéstartalommal bír. Ez a cinikus.
Ha valamikor, akkor éppen most különösen fontos, hogy pontosak legyünk és értsük egymást. És éppen az egyik leggyakoribb és talán legkönnyebben eltorzított fogalmunk a cinizmusé. Nem kifejezetten magyar sajátosságról van szó, mert oroszul is általánosan rosszul használják ezt a kifejezést, ahogyan angolul is akadnak erre példák. Az internetes párbeszédek mélyén, valahol a szarkazmus és a fanyarság között keveredik össze a szó eredeti jelentése és annak mindennapi használata.
Nagyon szerettem az ókori görög műveket tiniként, nagyon sokat olvastam Arisztotelészt vagy éppen Platónt. Ezért el tudom mondani, hogy a cinikus kifejezés eredetét Diogenészig vezethetjük vissza. A cinikusok a társadalmi normákat és a külső javak utáni vágyat megvető életmódot hirdették. Hunyorítva, de koruk punkjai voltak. Számukra az igazi bölcsesség úgy az egyszerűségben, mint az emberi társadalom hamisságainak elutasításában rejlett. Én pedig aztán minden vagyok, csak punk nem. Ráadásul, még csak nem is ebben a gondolati térben használják ezt a kifejezést manapság. A mai köznyelvben a cinizmus inkább a szkeptikus és kegyetlenül őszinte attitűdöt jelenti, amely gyakran tűnik érzéketlenségnek, megvetésnek vagy általános tahóságnak minden emberrel szemben.
Rám a cinizmus számos eleme nyilvánvalóan nem igaz, és ezt nemcsak én gondolom magamról, hanem a környezetem is hasonló visszajelzéseket küld. Szoktak például köszönni, aztán beszélgetni is szoktak velem, és még szeretetet is mutatnak felém néha, mert a jelek szerint kiérdemlem. Mivel nem vagyok az LMBTQ-szakkör tagja, ezért ezek nem a képzelt barátaim, hanem valódi emberek. Ha viszont mindenképpen muszáj címkézni engem (bár nagyon nem szeretném), akkor szándékomban áll felhívni a figyelmet egy ritkábban használt kifejezésre, amely egyrészt rám is inkább illik, másrészt a túlélést biztosíthatja abban a világban, ahová most elérkeztünk mindannyian. Ez a sztoicizmus. Ez is egy ókori görög izé, de mindjárt elmagyarázom.
Zénon, aki szintén nem egy valóságshow-szereplő, rapper vagy éppen life coach volt, az iskolájának híveit arról győzködte, hogy a sors elfogadása és a belső béke keresése a legészszerűbb célja az életnek. Nem arról magyarázott, hogy miként lehet valaki magabiztos nő, hogyan tud férfiként minél több nőt felszedni az ember, ahogyan arról sem mesélt, hogy milyen napi rutinja van a leggazdagabbaknak. Nem is ezért jártak hozzá. A sztoikus ember ugyanis tisztában van az élet változékonyságával és a világ külső tényezőire gyakorolt korlátozott befolyásával. Felérte ésszel, hogy az ember csak a saját belső állapotáért felelős, a külső körülmények – akár jók, akár rosszak – elfogadása pedig a célszerű életvezetés alapja. Tudom, most megjelenik a sokak vállán ott ülő Gulyás Marci, és igazi partizánként azt kérdezi: Ha valakit sztoikusnak nevezünk, vajon a közömbösséget értjük alatta a szegényekkel, elesettekkel és más bajba jutottakkal szemben? (De előtte természetesen megkérdezi a delikvenst az ősélményéről is.) A válasz pedig az, hogy egyáltalán nem. A sztoikus nem azért nem küzd, mert nem érdekelné a világ, sőt, minél jobban meg akarja érteni azt, hanem azért ilyen, mert tudja, hogy a dolgok természete szerint bizonyos eseményeket nem tud befolyásolni. Nem vágyik arra, hogy megváltoztassa azt, amit nem lehet, nem próbál más ludakat meggyőzni, hogy legyőzzék a disznót, hanem arra törekszik, hogy saját lélekjelenlétét megőrizze ezek közepette és a kihívásokat stabilan le tudja küzdeni.
Szóval, ezen szemlélet lényegében éppen szöges ellentéte a cinizmusnak. Míg a cinikus gúnyos, gyakran bántóan őszinte kritika eszközével száll szembe a világgal (nem tagadom, hogy élek olyasmivel, ami ennek tűnhet), addig a sztoikus egyszerűen elfogadja a dolgok rendjét, és ezért lendületből mond egyesek szerint „helytelen” dolgokat. Holott más szoftver fut a fejében. A cinikus, bár féltékenyen őrzi az igazság látszatát, valójában gyakran elégedetlenségét vetíti ki. Haragszik, gyűlöl, az a negatív energia mozgatja, miszerintmindenki ott rohadjon meg, ahol van, ezek hülyék mind. Ezzel szemben a sztoikus elfogadja tényként azt, ami rajta kívül áll, és azzal foglalkozik, hogy a felmerülő helyzeteket hogyan tudja kihasználni úgy, hogy a lelki békéjéből se fordul ki. Bátran kimondja, ha úgy érzi emberek egy csoportjáról (például európai döntéshozókról), hogy ezek hülyék mind, de azt már nem gondolja, hogy ezért rohadjanak is meg.
Egyetlen mondatban összefoglalva a sztoikus életfelfogás alapja a belső fegyelem és az alkalmazkodás. Ez nem a célokról való lemondást, hanem valamiféle pragmatikus derűt jelent és őszinte nevetést a sok esetlenen, aki harcol a természet ellen, pedig csak alkalmazkodnia kellene. Úgy tapasztalatom, hogy ez az életszemlélet nem egy passzív állapot, hanem aktív alkalmazkodás, amelynek alapja a belső önuralom és a tudatosság.
Ebből van a legtöbb embernek igen kevés. Ezért magam tényként azt is elfogadom, hogy ez egy alkati kérdés is, vannak emberek, akik úgy az önuralomra, mint a tudatosságra genetikai és szocializációs (vö. agyi) okokból képtelenek, de mint a világot elfogadó ember, nem is próbálnám meg őket megmenteni a sorsuktól, ami először akár még lehet sikeres is, amíg nem találkoznak valakivel vagy valamivel, amihez nem akarnak alkalmazkodni. Mert mindenkinek megvan a maga kriptonitja.
A tévesen használt cinizmus helyett érdemes lenne megtanulni ezt a szót, ami bár bonyolultabb és nemcsak leírni nehezebb, hanem kimondani is, ám meglepően sok emberre igaz azok közül, akikre a cinikust használják. Vagy legalábbis jellemzőbb. Emellett ezt a hozzáállást az élethez most igazán fontos lenne széles tömegeknek megérteni és legalább alapjaiban elsajátítani. A változásokra derűvel és elfogadással kellene tekinteni egy 10 milliós országból, egy 15 milliós népből, meg egy olyan EU-ból, amiről éppen most vágják le a világ legnagyobb szigetét, Grönlandot, miközben megmakkant a gazdasága és még mindig úgy viselkednek a döntéshozói, mintha lenne beleszólásuk a sorsukba, akárcsak egy szemernyit is. Infantilis háromévesként előadják a hisztijüket és még el is dobják magukat a dackorszakuk elején. Az ukránoktól tanulták el, mert nekik bevált. Igaz, nekik is csak egy rövid ideig. Na, az EU-nak meg nem fog. Majd a két nagyfőnök megrajzolja Trump vastag filcével, hogy hol húzódik a cyberfüggöny, aztán lehet rá vetíteni a történelmi oktatófilmet.
Itt lenne az ideje megtanulni, hogy a világ alapvetően ugyan nem kedvező számunkra, de a belső béke elérése (országok esetén is) önmagában is elegendő cél. Ez nem hidegséget, közönyt vagy érzéketlenséget jelent, hanem egy tudatos alkalmazkodást, amely éppen az élet értékét és fontosságát tartja szem előtt.
Például, örülni lehetne annak is, hogy nem lőnek. És ha már így van, kereskedhetnénk is, mások nyelveit tanulhatnánk, meg fejlődhetnénk is. De ez csak egy ötlet.
A szerző rádiós műsorvezető
