Magyarországon a személyijövedelem-adózás eddigi 36 éves gyakorlatában hol kisebb (a baloldali kormányok alatt), hol nagyobb összegben léteztek a gyermekek eltartása után járó adókedvezmények. Felvetődhet a kérdés, hogy ha ezek nagysága – az adóalapra vetítve – elérné a gyermeknevelés indokolt kiadásait, akkor érdemben megvalósítanánk-e a nyugat-európai országok arányos közteherviselését?
Összegszerűségben igen, elérnénk ugyanazt a hatást, de érdemét tekintve nem kerülnénk közelebb az arányos közteherviselés megvalósulásához. Az arányos közteherviselés alapfeltétele, hogy a szülők jövedelmének csak azt a részét kellene adóztatni, amely a gyermeknevelési kiadások levonása után megmarad. Ez az adólevonási jog olyan alapelv, amely – az Európai Unió Bíróságának 2024 szeptemberében is hangsúlyozott állásfoglalásában – főszabály szerint nem korlátozható. Magyarországon nincs ilyen adólevonási jog, csupán a költségvetés lehetőségeitől függő, bármikor csökkenthető vagy megszüntethető „kedvezmény”. A családosok keserű tapasztalatai utalnak arra, hogy a gyermekeik utáni „adókedvezmények” sérülékenyek, hiszen a szocialista-szabaddemokrata parlamenti többség 1994 őszén megszűntette a családosok adókedvezményinek a túlnyomó részét, és ugyanezt megtették az első Orbán-kormány megbízatásának letelte után, 2002-ben is.
Miért történhetett meg ez a gyors visszarendeződés? Azért, mert ma mind az ellenzék, mind a polgári kormányok adófilozófiája közös abban, hogy az állam jogosan adóztatja meg a gyermeknevelés jövedelemfedezetét. Csak taktikai különbségnek minősíthető az az eltérés, hogy az ellenzék kevesebb, a kormánypártok több „adókedvezményt” adnának vissza a már beszedett adókból a családosoknak a gyermeknevelés költségeire. Ezért nem szerencsés ez az adózási filozófia, hiszen nem védelmezi a családosokat. Arányos közteherviseléshez igazodó adózás esetén fel sem merülhetne, hogy a társadalmilag szükséges gyermeknevelési költségek után személyi jövedelemadót fizessenek a szülők!
2011-ben a megnövelt adókedvezményeknek köszönhetően a gyermeknevelési költségeknek csak mintegy ötödét érintette a személyijövedelem-adózás. Mivel a 14 évvel ezelőtt megállapított adókedvezmények az inflációval nem emelkedtek, a gyermeknevelési kiadások jövedelemfedezetének évről évre egyre nagyobb hányada került megadóztatott helyzetbe. Ma már a gyermeknevelési költségek jövedelemfedezetének átlagosan mintegy hatvan százalékát terheli személyi jövedelemadó.
Ellentmondás érezhető a 2024-re vonatkozó 372 milliárd összegű, gyermekeseknek juttatott adókedvezmény elköltése, és a családok szintjén tapasztalható, a gyermeknevelési kiadásokat fedező jövedelmek utáni adók befizetése között. A logika megszokott szabálya szerint egy család nem lehetne ugyanazon időben adóbefizető gyermeke nevelése miatt és adókedvezményt is élvező, szintén a gyermekei nevelése miatt. Pedig gyakori lehet az ilyen helyzet. Például a gyermekek élelmezését fedező kiadások szülői jövedelmére még elegendő a kapott adókedvezmény, de az elégtelen nagysága miatt a gyermekek ruházkodását, lakás-rezsi kiadását fedező szülői jövedelmek már 15 százalékkal kell hogy adózzanak. Tehát a személyijövedelem-adózás terén egyidőben adókedvezményezett és adóbefizetésre kötelezett ugyanaz a gyermekes család.
Azt is látnunk kell, hogy a kedvezményezett helyzet megítélésének kiindulópontja az az 1988. évi alapelv, amely szerint a gyermeknevelés magánügy, amelyből fakadóan bármilyen, gyermekneveléssel kapcsolatos kiadás jövedelemfedezetének adózás alóli mentesítése engedmény ebből az alapelvtől, jelesül ez „adókedvezmény”. A hagyományos polgári demokráciákban az arányos közteherviselés elvéhez igazodó adózás gyakorlatában a társadalmilag szükséges gyermeknevelési költségek jövedelemfedezete nem adózik, tehát ezen a területen szükségtelen az adókedvezmény.
Azt az 1988. évi személyijövedelem-adózási alapelvet, amely szerint a gyermeknevelés magánügy, a baloldali politikai erők következetesen képviselték. Kormányra kerülésük esetén mind 1994-ben, mind 2002-ben a gyermekesek adókedvezményeit megszűntették, vagy jelentéktelenné zsugorították. Az egyik indokuk az volt, hogy az adókedvezmények a tehetőseket segítik, és emiatt nőnek a jövedelmi különbségek. Ezt az állítást a családok ezreit vizsgáló 2001. és 2002. évi háztartás-statisztikai felvételek cáfolták, amelyek szerint az adókedvezmények többsége az átlagjövedelem-szint alatt élő családok felemelkedését segítette elő. Ez az eredmény természetesen nem okozott nekünk meglepetést, hiszen a többgyermekes családok túlnyomó többségének a jövedelemszintje nem érte el az átlagosat, azaz az adókedvezményük értelemszerűen javított lemaradó jövedelmi helyzetükön. Ez a tény a későbbiekben sem zavarta azokat a politikusokat, akik az adókedvezmények miatt a jövedelmi különbségek növekedését vizionálták, és azt hirdették, hogy a kedvezmények miatt „a szegények szegényednek, és a gazdagok gazdagodnak”. Az adókedvezményeket ellenzők másik indoka az volt, hogy a kisjövedelmű szülők nem tudják kihasználni az adókedvezmény lehetőségét, mert kevés adót fizettek be. Ez a vélemény azért ütközött a valósággal, mert épp a veszteseknek beállított adózók jártak a legjobban más adózó társaikhoz viszonyítva, hiszen ők minden adóforintjukat visszakapták, míg mások a befizetéseiknek csak egy részét.
Sajnos sok politikus hitelt adott a vaklármának, és törvényekben lehetővé tette, hogy a „kárvallottaknak” kikiáltott adózók a társadalombiztosítási befizetéseik terhére is kaphassanak „adó-visszatérítést”. Hiba volt egy álprobléma, egy nem létező társadalmi hátrány miatt beáldozni a társadalombiztosítás adózástól független mozgásterét, bevételeinek és kiadásainak sértetlenségét. A 2024. évi állami költségvetés a be sem fizetett személyi jövedelemadók után 52 milliárd forintnyi társadalombiztosítási befizetést „térített vissza”. A pillanatnyi előnyök megszerzése érdekében a társadalombiztosítási befizetéseikből „adó-visszatérítést” elnyerő keresők még nem tudják azt sem, hogy lesz-e akár a táppénzjogosultság, akár a majdani nyugdíj-megállapítás idején hátránya a mai döntésüknek.
Röviden szólni kell a helyi adózás kedvezményezettjeiről, akiknek az eszmei támogatása – adókedvezménye – nem szerepel a családi támogatások közzétett lajstromában. Ennek egyszerű oka az, hogy a helyi adók és a mentességek sokrétűsége észrevehetővé teszi, hogy mennyire hibás és könyvelhetetlen eljárás az adókedvezményeket a társadalmi juttatások közé sorolni. Például az egyik településen, ha adókedvezményt kapnak a gyermekes családok, akkor ezt a be sem szedett összeget szerepeltetniük kellene a település költségvetésében – mint ahogyan az állami költségvetésben is szerepel a családosok adókedvezménye. Ha a szomszéd település úgy döntött, hogy nem vezet be ingatlanadót – akkor itt valamennyi lakos egy képzeletbeli támogatáshoz jut, mert a környező falvak lakóit terheli a házadó, amely alól ők mentesülnek? Ha helyi szinten követhetetlen és értelmezhetetlen a „kedvezmények” megállapítása, akkor miért fogadjuk el országos szinten a létezésüket?
Meg kell jegyezni, hogy 1994-ig az állam védelmezte a helyi adó alól a gyermekeket, és a helyi adózásról szóló törvényben 25 négyzetméter lakóterületig minden lakónak biztosította az adómentességet. Ez a védelem szűnt meg 1994 végén, és tapasztalatok szerint az ingatlanadót kivető önkormányzatok mintegy fele a helyi adó megállapítása során már nincs tekintettel a lakásban lakó gyermekek számára. Visszatetsző, hogy egy családokat segítő, országos politikát egy önkormányzat helyi szinten kontrázhat. Eddig több kísérlet történt annak érdekében, hogy az állam állítsa vissza a gyermekek helyigényének az ingatlanadó alóli védelmét – de ezek a kezdeményezések nem sikerültek a pénzügyi hatóságok érdektelensége miatt.
A 2024. év végén több önkormányzat közzétette az ingatlanadók jövő évi emelését, és bizony sok esetben a gyermekek lakóterületének a helyi adója az anya egy negyedévnyi gyermekgondozási segélyét is felemészti. Mihamarább vissza kellene állítani a helyi adózás terén a gyermekek helyigényének az 1994 előtt élvezett, állami szintű adómentességét.
Előállt az a groteszk helyzet, hogy termeléspolitikai okból a disznóólak és tyúkólak területén a kismalacok és a csibék adómentes helyen fejlődhetnek és növekedhetnek, míg sok településen négyzetméterenként több mint ezerforintnyi adó árán, keményen megadóztatott gyermekszobákban cseperedhetnek a gyermekeink.
A szerző közgazdász, a MKT Demográfiai Szakosztálya elnökségének tagja
