A technológia eszköz vagy antropológiai komponensünk?
Az ókori görög filozófusok számára a „techné” még egy rajtunk kívül álló eszköz volt, amely segíti céljaink megvalósítását. A technológia integrálása társadalmi viszonyainkba Marx formációelméletében történt meg először. Az ember a maga képességeivel és a munkaeszközök alkotják együtt a munkaerőt, és ez, meg a termelési viszonyok (tulajdonviszonyok, és azok a szervezeti keretek, melyek közepette a termelés folyik), képezik az alapot. Az alap pedig meghatározza a felépítményt, a társadalom szellemi és kulturális arculatát. A marxista formációelméletnek a polgári oldalon is akadtak követői. Heidegger a múlt század közepén a technikát bizonyos értelemben tőlünk független, objektív tényezőnek tartotta, és azt próbálta meg bizonyítani, hogy a technika változása világszemléletünk változásához vezet, és abban elkerülhetetlen veszélyforrást látott. Kosáry Domokos pedig – polgári gondolkodó létére – úgy tartotta, hogy a nagy társadalmi folyamatok megmagyarázásához nélkülözhetetlen a marxi formációelmélet.
Korunkban a technofilozófia terén Bernard Stiegler francia filozófus nézetei jelentenek gyökeres szembefordulást a hagyományos metafizikus felfogással. A hagyományos filozófiai felfogásokra ember és technika szétválasztása a jellemző; a humánum szembeállítása valamilyen gépies, dehumanizált, technologizált szférával. Stiegler meredeken szakít, sőt, szembemegy ezzel a felfogással, azt hirdetve, hogy az emberi lényeg maga a technológia… Stieglerre is erőteljes hatást gyakorolt a francia fenomenológiai iskola technikai érdeklődése, mindenekelőtt Gilbert Simondon. De elődjének tarthatjuk Jacques Derridát is, aki a technikát közvetlenül az emberhez tartozónak, természetes kiegészítőjének tartotta.
Stiegler megállapítja, hogy a görög filozófia a „techné”-ről, erről a „külsőről” azt feltételezte, hogy semmilyen módon nem járul hozzá a belső teljesség megismeréséhez, és ezért csak kiegészítőként működik. A technikában nincs semmi eredeti, az mindig származékos. A technika bármilyen „elgondolása” szükségszerűen meghaladja a filozófia határait. A technikáról való gondolkodás csupán a gondolat szélét érintheti, csak a filozófiai sémákat veszélyeztetheti.
E föntiek még könnyen belátható, elfogadható gondolatok. De amit Stiegler az emberi lényegről, annak technikai jellegéről állít, igen szokatlan, új, sőt hajmeresztő felfogás. Stiegler szerint atechnikát antropológiai alkotóelemnek kell tekinteni. „A technicitásnak eredetileg szerepe volt az emberré válásban. Ezért van az, hogy az emberi lényeg csak véletlenszerű. […] Az ember abból az önmozgásból születik véletlenül, melyet a lényeg hiánya okoz.” Ezt úgy kell érteni – legalábbis én úgy értelmezem –, hogy az ember véletlenszerű önmozgás, az evolúció eredménye, melyből hiányzik a lényeg; és a lényeget éppen a „technicitás” adja. Az ember az egyetlen olyan élőlény, mely mesterségesen kialakult tulajdonságokkal rendelkezik. A tárgyiasság/tárgyiasultság lényeges összetevőjét alkotja. Természete eredetileg csak másodlagos. „Így hozza létre az ember technikai (vagy tárgyi) alkotórésze az ember politikai természetét: a technicitás az emberi lényeg kérdése (célok, végső cél, származás: ezek filozófiai kérdések), ugyanúgy, ahogy a politikai kérdés is (Hogyan éljünk együtt?).”
Emlékszünk – legalábbis az én korosztályom, akik számára a marxizmus még kötelező diszciplína volt – hogy a marxizmus az emberré válásban az eszközhasználatot hangsúlyozta. Csányi Vilmos – számomra nem meggyőzően – a társasági, közösségi létet tartja döntőnek, míg a legfontosabb emberi tulajdonságnak közösségszervező képességünket. Harari az elvont gondolkodás képességét tartja döntőnek az emberré válásban, mely szerinte úgy 70 ezer évvel ezelőtt, mutáció révén alakult ki. A gondolkodás és a nyelv Chomsky szerint sem folyamatosan, hosszú idő alatt, hanem viszonylag gyorsan alakult ki, és az idejét ő is 70–100 ezer évvel ezelőttre teszi. Az öntudatot is tekinthetjük az embert az állatvilágtól megkülönböztető jellegzetességnek, bár az emberszabású majmoknak is van öntudatuk. Visszatérve Stieglerre, ő tehát a „technicitást”, az eszközhasználatot tartja alapvető fontosságúnak, felelevenítve a „marxi hagyományt”. Sőt, ezt tekinti az ember lényegének. Értve ez alatt azt, hogy az evolúció során létrejövő lény a technika nélkül nem vált volna emberré. (Persze az állatvilágban is találunk számtalan példát az eszközhasználatra, a madaraktól a tengeri vidrán át az emberszabású majmokig.)
A kultúra és a technika között nem lát ellentmondást; sőt, mivel a technika a kultúra feltétele, abszurdnak találja a szembeállítást. A technika Stiegler számára nem emberi cél vagy kívánság elérésére szolgáló eszköz, hanem ellenkezőleg: az „emberi” az, ami technikai formát ölt, és az „emberi” technikailag „konstituálódik”.
Úgy tűnik, a fenti „emberréválási koncepciók” közül Stiegler érvelése, felfogása a legmeggyőzőbb. Ugyanis a technika, az eszközhasználat az, aminek a folyamata a leginkább érzékelhető, és aminek a fejlődése még ma is folytatódik!(Szemben a közösségben éléssel, az öntudatra ébredéssel és a gondolkodással és nyelvhasználattal, melyektől már nem várhatunk újabb fejleményeket.) Ha viszont elfogadjuk Stiegler érvelését, az determinálja az emberi jövőt, választás nélkül maradunk: a technika önfejlődése jelöli ki utunkat. Az elsősorban Kurzweil jövőjóslatának a megvalósulása felé mutat. Azaz: az ember és a technológia, az emberi és a gépi intelligencia összeolvad.
De valójában szemfényvesztésről, szójátékról van szó. Stiegler a „technika” kifejezést mindarra használja, ami nem az evolúció, azaz nem véletlenszerű fejlődés terméke. Azaz, amit az ember tudatosan, szándékosan fejlesztett ki. Ebből kifolyólag a technika maga az emberi lényeg, azok a tulajdonságaink, amelyek nem a biológiai evolúció során jöttek létre. De különbséget kell tennünk kultúra és technika között. A kultúra – Freud megfogalmazásában – állati ösztöneink „szublimálása”, azaz megszelídítése, az agresszív ösztönök pozitívvá, kreativitássá változtatása. Stiegler a technikával kapcsolatban gyakran használja a „prosztetikus” jelzőt, amely segítőt, támogatót jelent. A technika tehát az az emberi tulajdonság, amely létrehozza, „támogatja” a kultúrát. A technika a humánum „exteriorizálása”, a technika a humánum megtestesülése, a technika formát ad a humánumnak, a humánum mindig a technikán keresztül „konstituálódik”. Végül is tehát úgy képzelem el e fogalmak összefüggését, hogy a biológiai evolúció egy szintjén megjelenik a technika, amely megvalósítja a humánumot; az maga a formát öltött humánum. Ezt követően kifejlődik a kultúra (kulturális evolúció), majd pedig az evolúció technikai formában folytatódik. Ezt Stiegler epiphylogenesisnek nevezi; az élet (a törzsfejlődés) olyan folytatásának, amelyben már az élet nem vesz részt (törzsfejlődésen túli, afölötti).
Ebben a képletben az öntudat lefokozódik; az öntudatnak vagy valamilyen egyéb, belső sajátosságnak nincs szerepe a humánum konstituálásában, azt „új, az anyaggal kialakított segítő kapcsolat végzi el” (a new prosthetic relationship with matter). E gondolatával Stiegler a filozófia „dekonstruálását” végzi el – hiszen a filozófia kezdettől fogva kizárta a technikáról való gondolkodást.
A szerző közgazdász, társadalomkutató
(Cikksorozatunk alapja a szerző tanulmánya, mely a „Kulturális identitás a glokalizáció korában” című kötetben jelent meg. Szerk. Szécsi Gábor és Tóth I. János, Gondolat, 2024)