A Jókai Mór születésének 200. évfordulójára készülő esszék első részében Az új földesúr című regényről ígértem az újraolvasás néhány tanulságát. Mégis az Erdély aranykora került le a polcról, illetve került a táskámba az antikváriumból. Éltem az alkalommal, hogy legyen egy második példányom is belőle. Százesztendős a könyv: a Franklin Társulat és a Révai testvérek centenáriumi kiadása, ráadásul ezzel indult a sorozat. Közben a magyar kultúra napján hallgatója voltam egy beszélgetésnek a kötelező iskolai olvasmányokról. Ott pedig mi más lett volna az „elrettentő” példa, mint A kőszívű ember fiai! – Így a kitérő rögtön egy oldalösvénybe futott.
Szóba kerültek még a Móra-írások és más „korszerűtlenségek” – a többit nem tudom. Negyedóra múltán a termet óvatosan elhagytam, mert nem akartam magamhoz ragadni a mikrofont a pódiumon ülőktől. (Egyébként is mentem haza – olvasni Jókait.) Ezzel a regénnyel igazán el lehet rettenteni a fiatalokat az olvasástól, érthetetlen a nyelve – idegen szavak szótára kell hozzá –, távoli a világa, lassú az elbeszélés stb. – hangzottak el a szokásos közhelyek, amelyek nem teljesen hamisak. Jókai azonban még nem instant levest és mirelit pizzát kínált, hanem élményt, az összes hozzávalóval együtt, melyek közt a betű olyan, mint a só! Máskülönben a magyar nemzeti romantikus nagyregényt – a kompozíciót, az epizód és a mellékszál, a történelem és az írói fikció, a fő- és mellékszereplő viszonyát, a kalandos történetvezetést, az eszme, a regényalak és cselekmény egymást erősítő formálását – ezzel a művel tökéletesen be lehet mutatni. Vele a hazafiság és önfeláldozás eszméjét, a jó és rossz küzdelmét, a haladás és maradiság világnézeti összeütközését, a ma is érvényes szabadságküzdelmet, az Isten, haza és család – férje akarata ellenében Baradlaynétól fiainak tovább adandó – értékeit.
Ezért is fájlalom, hogy A kőszívű ember fiai nincs benne a 2020-as NAT kerettantervének törzsanyagában. S ezért is hagytam ott a beszélgetést, mert a Jókait és a tananyagot szapulók erről nem tudtak. El kellett volna mondanom – de most pótolom. Jókaitól a törzsanyagban csak A huszti beteglátogatók (novella) és A nagyenyedi két fűzfa (elbeszélés) szerepel. Az utóbbi archaikus nyelvezetével és humorával bepillantást ad Jókai stílusába; anekdotikus-történelmi témájával, alakjaival a narratív távolság ellenére is megszólító ereje van (a nagyenyedi református kollégium diákjai, akiket a mesélő a Rákóczi-szabadságharc idejébe helyezett, közel állnak a mai ifjakhoz, sőt a hazaszeretet eszméje is tükröződik benne). Kiegészítő anyag egy másik novella (Melyiket a kilenc közül?), illetve A magyar nemzet története regényes rajzokban történelmi tárcafüzérből az Árpád és a Szent László, a Rákóczy menekülése a börtönből és a Kossuth Lajos fejezet.
S hol van A kőszívű ember fiai? – Szintén „kiegészítő” anyag: a kerettantervben többször fölbukkanó, az irodalom és film kapcsolatát taglaló, az eltérő mediális nyelvezetre és interpretációs sajátosságokra rámutató tantervi cél alkalmazkodott az olvasási gyakorlathoz. Ha a regény helyett inkább a filmet nézi meg a diák: egy fejezetet olvassunk csak el, s nézzük meg az abból forgatott részletet, összevetve a két művészeti ág eszközeit és hatását. Látni fogjuk: a kettő nem ugyanaz, s még az sem kizárt, hogy valakinek kedve támad az olvasáshoz. Baradlay Kázmér vágya az volt, hogy: „A föld ne mozogjon, hanem álljon. – S ha az egész föld előremegy is, ez a darab föld, ami a mienk, ne menjen vele.” (A kerettanterv megy előre a kor mozgásával…)
Vissza is értünk az Eppur si muove alapeszméjéhez. Legutóbb a regénybeli korkép kritikája apropóján elmulasztottam hangsúlyozni, hogy bár Jenőy Kálmán, a főhős, nem valakit, hanem a honszeretet eszméjét testesíti meg, viszont az eszme mögött, a poétai álomban konkrét személyekre ismerünk rá. A két Kisfaludy közül nem a Himfy szerelmeit író Sándorról, hanem a drámaíró Károlyról van szó. Mint Jenőy: tehetséget mutatott a festészetben (s Jókai beleoldotta önnön tétovaságát is az alakba, saját vívódását a két múzsa között); Kisfaludy Károly folyóiratot alapított, népszerű színműveket írt, 1830-ban ugyanúgy tüdőbaj okozta halálát, mint a regényben Jenőy Kálmánnak. Még az ínséges időben pártját fogó varga is megjelenik: a rokonszenves csizmadia mester Tseresnés uram figurájában.
Benne van az alakban továbbá Katona József (és sorsa) is, aki szintén 1830-ban halt meg. A fiktív alakkal való párhuzamot igazolja a jogi pálya is a drámaírás mellett, a Bánk bánt (a regényben ráismerhető utalásokkal) fogadó értetlenség vagy a cenzúra általi betiltás, a magyar nyelvű játékszínért tett sok hiábavaló erőfeszítés. S Katonát juttatja eszünkbe, hogy a Bánk bán csak halála után lett „legelső nemzeti drámánk” – barátjának Jenőy a kéziratról szintén az első magyar drámaként beszél.
Ha a konkrét dátumok hitelességét kérnénk vissza Jókaitól, azt azért sem tehetnénk, mert nem történelmi, hanem eszmeregényt írt, a különböző, a reformkort előkészítő alkotók jellemvonásait és biográfiáját összegyúrta egyetlen személybe és ideába. (Amúgy az Erdély aranykorában sem pontos mindegyik dátum, néhol a női keresztnevek sem: a történelmi fikció Zrínyi Miklós halálát vagy Apafi Mihály erdélyi fejedelemmé választását sem pontosan közli, Bánffy Dénes kivégeztetését pedig romantikus fordulatokkal dramatizálja.) – Szinte mindegy is, hogy a folyóiratok említésénél az Erdélyi Museumról vagy a Tudományos Gyűjteményről, az Auroráról van-e szó; hogy Jókai az első magyar kolerajárvány idejét is korábbra tette egy évvel. Ezt dramaturgiai szempontok indokolják: a másik négy régi barát közül egy meghalt, kettőt a zárlat akadályoz abban, hogy részt vegyen Kálmán temetésén. Csak a legmesszebbről érkező eltökélt Kelet-kutató, Barkó Pali van ott a megbeszélt időben (ami épp Jenőy temetése), ki mindaddig még nem találta meg a magyarokat az őshazában. Humorosnak tűnik, ám igen tragikus Tseresnés uram replikája erre: az országban sem találni már meg a magyarokat.
Az 1830-as dátum fontos – mert jelképes. Az 1825-ös diétai időszakon már túl vagyunk, s még előtte az 1832-es nagy reformkori országgyűlésnek, ahol egyszerre jelentkezett Széchenyi és Kossuth, de épp ebben az évben jelent meg a Hitel Széchenyitől. Míg a szent szövetségi Európán a forradalmak és felkelések miatti nyugtalanság lett úrrá, a Széchenyi-értekezés rámutatott: radikális reformokra van szükség a gazdasági felemelkedéshez. Máig vitatott, hogy a reformkor 1825-től vagy innen számítandó-e (s az irodalomtörténeti még korábbról: a Hymnus keltezési dátumától). Mivel a regényt 1870 végén kezdte Jókai folytatásokban közölni, s a zárófejezet első mondata: „Negyven év múlt”, kiszámolható a cselekmény vége és Jenőy halálának a dátuma. Szimbolikusan ekkor lelik föl az elfelejtett-elrejtett sírt is, a sírkövön a következő felirattal: „Volt. Nincs. Lesz.” S mivel nem maga Jenőy Kálmán a főszereplő, hanem az általa képviselt eszme, a hazafiúi gondolat, így nem a porrá lett test „volt, nincs és lesz”, hanem az általa megjelenített nemzeti gondolat.
Terhelhetném regénybeli idézetekkel az olvasót – nem teszem. Olvassa csak mindenki újra Jókait – nem lesz teher az. S nem teher az Erdély aranykora vagy akármelyik más műve sem. Jókai az írás aranykorát élte, a Jókai-kultusz – már az író életében, azután több hullámban – az olvasás hosszú aranykorát hozta. (Nem reménykedem itt semmi ehhez hasonlóban, most azonban már két ígért regény beszámolójával tartozom.)
A szerző irodalomtörténész
