Talán furcsa és szokatlan, de nekem most Csurka kapcsán Radnóti és Radnóti Miklós kapcsán Csurka István jutott eszembe. Miközben a Kossuth-klubban ültem és hallgattam a konferencia előadásait, részt vettem a kerekasztal-beszélgetésen – a Sem emlék, sem varázslat Radnóti-sorai is fel-fellüktettek bennem: „úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, / mint alma magházában a négerbarna mag, / és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van, / mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban (…) merengj el hát egy percre e gazdag életen; / szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, / a világ újraépül, – s bár tiltják énekem, / az új falak tövében felhangzik majd szavam; / magamban élem át már mindazt, mi hátravan, / nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem / sem emlék, sem varázslat”.
Hát igen, így van ez valahogy ezzel az árnyékvilágból tizenhárom éve távozott magyarral. Akiről, ha szó van, egyre többször Alexa Károly mindinkább örökérvényű, állandó választ követelő kérdő mondata kísért: „nem ő, ez a nagy magyar író volt-e az ezredforduló legokosabb embere a magyar politikai életben?”
De, kedves Karcsi barátom. Alighanem ő volt bizony.
Ahogyan Radnóti sorai előlibbennek, át kell villanjon az emberen, hogy ez a mackós kardos angyal vigyázott és védett ugyan, de a baj akkora volt, a szívekben meg annyi a sok (jogos) rejtett harag – hogy éppen csak annyit tehetett, amit tett.
Nagyjából annyit, amennyit lehetett.
Most, hogy a világ tényleg újraépül – másfél évtized sem múlt el Pista bátyánk halála óta – még mindig megpróbálnak ugyan bizonyos énekeket tiltani, de amint (nemsokára) kitavaszodik, az új falak tövében lassacskán le lehet már telepedni, szavak és mondatok hangozhatnak majd föl – és ami most itt van, a Kossuth-Klubban, Csurka István portréjával a fejünk felett: emlék is, varázslat is. Nem tehetek róla, újabban mindig az a szövegrészlete jár a fejemben, amit alig egy-két héttel elhunyta előtt írt: még megérte az első nagy Békemenetet, s akkor úgy értékelt, hogy mostanra a magyarság már elmondhatja – immáron 1:1 az állás. Borzongató belegondolni, hogyan alakult és alakul a mérkőzés azóta. Tartjuk, tartjuk a döntetlent, sokáig, de – látni – nem állunk jól. Sőt. Nehéz a dolog, rettenetesen. Azután nagysokára jön Szoboszlai, aki megunja, hogy mióta és hogyan vezetnek még mindig, megrázza magát, és már 1:1. Azután újra, és már 2:1 ide. (Igaz, azon a Montenegró elleni meccsen később 3:1, de itt még nem tartunk.) A Szoboszlai a politikában meg azt mondja, tulajdonképpen minden még csak most, ezután kezdődik. Új világrend és új Magyarország-korszak. Döntő vagy legalábbis elődöntő. Továbbjutás. Végre, annyi keserves évtized, több mint száz év magány után végre, jövellvén kedvező(bb) csillagállás meg a szövetségi kapitány meg az összeállítás és a mindenek fölötti – Akarat a neve –: a SIKER. Így, csupa nagybetűvel. Amire annyira ki vagyunk már éhezve, ami után annyira sóvárgunk, és amit – Szoboszlaiék is tudják már – annyira, de annyira meg- és kiérdemeltünk, megszolgáltunk, megszenvedtünk már. Meg kell csókolni a címert a mezen, a szívünkre tett kézzel kell énekelni a Himnuszt, és lehetőleg mindig legalább 1:1-et kell csinálni a 0:1-ből.
Végső soron ennyire egyszerű az egész.
Ez a nagy magyar író, az ezredforduló legokosabb embere meg csak figyel, nyugodtan, sőt, egyre növekvő nyugalommal, elégedetten maga elé dörmögve: elég jól alakul, hö-hö, mormogja megszokott stílusában.
Mert egyszerre emlék is, varázslat is, ami történik, Csurka István jövőt érző-látó-halló szeme és füle előtt. És a gazdag életen elmerengve már tényleg nem lehet a régi üldöztetések, aljas betartások miatt a szívekben harag, s a bosszú tényleg nem érdekelhet. Mert nézzünk csak körül: megtanulhattuk tőle azt is, hogy Isten malmai tényleg őrölnek. (A sebesség majdnem mindegy.) És így van emlék is, varázslat is.
A szerző író
